Maisah

IV.

Marina lépteket hallott, majd valaki elfordította a kulcsot a zárban. Felült a matracról. A férfi lassan jött le a lépcsőn. Kezében egy tálca. Megállt a lány előtt, majd letette elé az ételt a földre. Marina az első nap nem akart enni. Aztán rájött, ha túl akarja élni ezt az egészet, jobb, ha erős marad. Most is azonnal nekilátott a reggelijének. A férfi leült vele szemben és nézte, ahogyan eszik. Marina érezte magán a vágyakozó pillantásokat. Rettegett, a torkában gombóc volt, de igyekezett begyűrni minden falatot.
- A nevem Marina Rosell. - mondta halkan két falat között.
A férfi ránézett, elmosolyodott, majd alig hallható amerikai akcentussal, de olaszul válaszolt.
- Tudom signorina.
Marina kissé felbátorodott.
- Önt hogy hívják?
- Tudom, hogy illene bemutatkoznom, de ahhoz, amit mi ketten fogunk csinálni, nem elengedhetetlen, hogy tudja a nevemet.
- Miért? Mit fogunk csinálni? - kérdezte a lány, miközben félretolta a tálcát.
A férfi válaszul megint csak elmosolyodott, majd felállt, felemelte a tálcát és felment az emeletre. Néhány perc múlva visszatért egy mérőszalaggal és egy furcsa, vékony ceruzaszerű eszközzel.
- Kérem vetkőzzön le deréktól lefelé. - mondta hivatalos hangon...





- Este felhívott, azt mondta, ma délután újra látogassuk meg, és elmondja, amire eddig jutott az akták alapján – mondta Hutcher, miközben Higuaínnal megint az elmegyógyintézet főfolyosóján haladtak végig. Maisah már várta őket. Szokás szerint bilincsben üldögélt. Az iratkötegeket lapozgatta, a fényképek szétszórva hevertek előtte az asztalon. Mikor a két férfi megállt előtte, mosolyogva felállt és a kezét nyújtotta a nyomozónak.
- Üdvözlöm, Mr. Hutcher.
A férfi kelletlenül kezet rázott vele.
- Gonzalo. Hogy van? Ugye nem baj, ha a keresztnevén szólítom?
- Csak nyugodtan. - válaszolta az argentin, és ők is üdvözölték egymást. - Akár tegeződhetünk is. - tette hozzá mosolyogva. Hutcher arca elfehéredett.
- Remek. Akkor foglaljunk talán helyet.
- Hagyjuk ezeket a tiszteletköröket. Mit tud mondani nekünk? - sürgette a nyomozó. - Ne értsen félre, de ma még a laborba is be kell mennem.
- Valóban? Találtak valamit? - kérdezte a lány.
- Nem. Én kértem őket, hogy nézzenek utána néhány régebbi hasonló ügynek. Hátha lesz valami egyezés.
- Értem. Nos akkor nem kell annyira sietnie, nem hiszem, hogy találnak hasonló esetet.
- Tényleg? Akkor felvilágosítana végre? Szépen kérem! - szólt ingerülten az amerikai.
- Mi a baj Hutcher? Bal lábbal kelt fel? Hozassak önnek egy kávét? Esetleg egy nyugtató injekciót? Higgye el, itt remek koktélokat kevernek. Én már csak tudom! - nevette el magát Maisah.
Higuaín eddig nem szólalt meg, de most hirtelen megfogta Maisah csuklóját. A lány ránézett.
- Kérlek. Csak Marina érdekében szeretnénk, ha sietnél. Kérlek. - mondta az argentin. A lány néhány pillanatig az arcát fürkészte. Aztán elhúzta a kezét és újra az iratkötegekre koncentrált.
- Szóval az elrabolt lányok, mindannyian legalább 175 centiméter magasak. Marina milyen magas?
- Olyan 175 centi. - válaszolta Gonza.
- Világos. Magas, erős férfit kell keresni. Elmúlt már 30 éves. Jó családból származik, tanult ember, de fizikai munkát végez vagy hobbiból barkácsol. Családi háza van, vagy egy tanyája, szomszédok nem nagyon vannak körülötte. A háznak mindenképpen van pincéje. Úgy gondolom nem bérli, hanem saját tulajdonú.
- A lányok magassága miért fontos? Mi arra gondoltunk, hogy kisebbségi komplexusa van, és erőfitogtatásból rabol el magas nőket. - mondta Hutcher.
- Ez gyakori eset, csakhogy itt semmi nem támasztja alá. Azért rabol el magas nőket, mert egyszerűen ilyenekre bukik. Ha komplexusai lennének, erőfitogtatás gyanánt megerőszakolná őket, de tudjuk, hogy ezt nem teszi. Ráadásul a kloroform használata is mást sugall. Miért ilyen finom módszerrel rabolja el őket? Akár le is üthetné a lányokat. De nem. A kloroform tiszta és finom módszer.
Hutcher bólintott.
- És az, hogy jó családból származik?Tanult?Fizikai munkát végez?Hogyan jutott erre a következtetésre?
- A fotók sokat segítettek. Ezek a lányok hét napig be voltak zárva. De a ruhájuk tiszta, a körmük nem piszkos, és mindegyiküket selyembe csavarva találták meg. Egytől egyig jómódú hölgyeket rabolt el, ami arra utal, hogy a saját köreiből keres áldozatot. Vagyis ők csak a mi szemünkben áldozatok. Az ő szemében nők, akik nem feletek meg minden elvárásnak. Ezenkívül nyilván a szakértőik is észrevették, hogy minden selyemlepedő ki volt kicsit bolyhosodva. A durva kéztől a selyem könnyen kibolyhosodik. Egyébként ahogy a férfi személyisége kezd kirajzolódni előttem, azt hiszem szereti a fizikai munkát. Valamiféle verejtékkel társuló alkotó tevékenységnek tartja, ami nemesít. Erény.
- Aha, és nyilván a gyilkosság is erény. Nagyon nemes cselekedet.- húzta el a száját Hutcher.
- Az attól függ, kit öl meg az ember. - mondta lassan Maisah.
- A gyilkosság az gyilkosság. Akárhonnan is nézzük.
- Valóban? Így gondolkodik a háborúkról is, melyben a maga országának katonái harcolnak és ölnek meg embereket?
- Az más. Ők parancsot teljesítenek.
- Kinek a parancsát? És miért?
- Felesküdtek a hazájuk védelmére.
- Mondja Hutcher, maga hisz abban, hogy minden háború, amelyben amerikai katonák harcolnak, olyan háború, ami veszélyeztet mondjuk egy kentucky-i kisnyugdíjas személyes biztonságát? Nem gondolja, hogy a legtöbb háború pénzért folyik, és egy bizonyos réteg minden háborúból profitál, miközben katonák és ártatlan emberek halnak meg egy olyan eszméért, ami talán nem is létezik, vagy nem ilyen formában kellene léteznie? Miért gondolkodunk ilyen globálisan? Abban a pillanatban, amikor egy amerikai katona felveszi a vállára a puskáját, miért egy eszmére gondol, és nem arra, hogy embereket fog ölni. Talán apákat, akiknek a gyerekei hiába várnak már otthon. Miért veszi a hátára azt a puskát ahelyett, hogy letenné, hátat fordítana és hazamenne mondjuk Shakespeare-t olvasni és kukoricát ültetni a kertjébe? Mindig az eszme fontos és sosem az ember?
- Nem tudok választ adni a kérdéseire. - mondta Hutcher.
- Tudom. Nem tud, mert nincs rá válasz. Vagy mert minden válasz más. Ahogy minden gyilkosság is más. De valahogy mégis ugyanott toporgunk Én csak egy gyilkos vagyok. Maga pedig csak egy rendőr.
Hutcher hátradőlt a székében is kifújta magát. Maisah sóhajtott egyet, majd bezárta a mappákat.
Igyekszem segíteni, ahogy megígértem, de a teljes bizonyossághoz látnom kell egy holttestet a saját szememmel is.
- Lehetetlent kér. Ön nem hagyhatja el az intézetet. - rázta meg a fejét Hutcher.
- Dehogynem nyomozó úr. Az igazgató írásos engedélyével és rendőri kísérettel elhagyhatom az intézetet. És ezt ön is tudja, hiszen félelmében ezt már megérdeklődte öt évvel ezelőtt, amikor engem bezártak ide. - mosolyodott el a lány.
Az amerikai fészkelődni kezdett a székében.
- Siessen. Kérje meg azt az engedélyt, különben nem tudok tovább segíteni.
Hutcher tekintete találkozott a mellette ülő Higuaín kérlelő pillantásával.
Fél óra elteltével Maisaht rabruhába öltöztetve, kezét és lábát is szokás szerint bilincsbe verve vezette ki a bejárati ajtón két fegyőr. Utánuk haladt Hutcher és Higuaín, akik külön autóval mentek a hullaházig. A nyomozó telefonja megszólalt, miközben a kocsiban ültek.
- Úristen. Azonnal megyünk. Éppen az intézetbe tartunk önökhöz. - nagy sóhajjal tette le a telefont, majd ránézett a focistára.
- Mi az, mi történt? - kérdezte Gonza.
- Találtak egy holttestet. Egy fiatal szőke nő holttestét selyemlepedőbe csavarva...




Higuaín remegő lábakkal lépett be a boncterembe, hogy azonosítsa a fiatal nőt, akit találtak. Csak remélni tudta, hogy nem Marina fog ott feküdni a fehér lepedő alatt. Vele tartott Hutcher és Maisah is, akit kivételesen nem kísértek el a fegyveres őrök. Hutcher nem engedte, Higuaínra való tekintettel. A lány megállt a boncasztal végén, mellette pedig a nyomozó, kezét a pisztolytáskában nyugvó szolgálati fegyverén tartva. A focista az letakart alak mellett állt. Arca elfehéredett. Egy pillanatra hátat is fordított.
- Nem, nem tudom megtenni. - rázkódott meg, és az arcát remegő kezeibe temette. Maisah félrehajtott fejjel, sajnálkozó tekintettel nézett a fiúra. Tett egy lépést felé, mire Hutcher előrántotta a fegyverét, de a lány intett neki. A nyomozó lejjebb eresztette a pisztoly csövét. Maisah odalépett Higuaínhoz és kihámozta a srác arcát a tenyeréből. Higuaín a szemébe nézett és sírni kezdett.
- Nem ő lesz az. - súgta Maisah.
- Honnan tudod?
- Még nincs itt az ideje. Nincs értelme. Nem ő lesz az. Ez még csak a harmadik nap. A feleségszerzés napja.
- Hogy minek a napja? - értetlenkedett az argentin.
- Halkabban. - csitítgatta a lány. - Majd később elmondom. Most menj oda, és nézd meg a lányt, mert nem Marina lesz az.
Higuaín bólintott. A Remegése némileg elmúlt. A kórboncnok felemelte a takarót. Maisahnak igaza lett. A focistával együtt Hutcher is fellélegzett.
- Na de akkor ki ez a lány? Hiszen még nem telt el hét nap. - értetlenkedett a nyomozó.
- Marina elrablása óta nem. Ezt a lányt korábban vitte el. - válaszolta Maisah.
- Ilyen még nem volt. Hogy ilyen rövid időn belül két nőt találjunk.
- Róla hamarabb derült ki, hogy nem felel meg.
- Mi az istennek nem felel meg?
- Az igényeinek. - mondta Maisah, majd odalépett a holttest mellé. - Kérhetnék egy gumikesztyűt? - szólt a kórboncnoknak. A férfi ránézett Hutcherre, aki megadta az engedélyt. Maisah megkapta a kesztyűt, majd a bilincs miatt kissé nehézkesen, de sikerült felhúznia. Megfogta a halott lány kezét és vizsgálni kezdte. Aztán mindkét lábfejét is, majd a haját tapogatta meg.
- Mi az, mit vett észre? - kíváncsiskodott a nyomozó.
- Ennek a lánynak is tiszták a körmei. Manikűrözve vannak. A lábán is ápoltak. A körömlakkot acetonnal lemosták. A haja sem zsíros. A bőre sem száradt ki. Ugyanolyan jól tartották, mint a többi lányt. A kezén viszont nincsenek horzsolásnyomok, mint a többi lánynak. Meg sem próbált kiszabadulni. Vagy pedig...
- Vagy pedig nem is volt bezárva. - vágta rá Hutcher. Maisah csak bólintott. A nyomozó elővette a telefonját. - Silvio, gyere a bonctani intézetbe az új lányhoz. Ő valószínűleg ismerte a gyilkost...




Egy vacsora, zuhany és átöltözés után Higuaín Hutcher tudta nélkül újra a Franco Basaglia Intézetbe látogatott. Ezúttal azonban a magánzárkákhoz vezették az őrök. Maisah ott várt rá, egy szobában, amely inkább egy rácsos börtöncellához hasonlított. A lányon most a bilincset is rajtahagyták.
- Egyedül akarok maradni vele. - mondta a focista az őröknek.
- Azt nem szabad uram...
- Kérem. Úgyis figyelnek kamerával. És nem lesz semmi baj. De egyedül akarok maradni vele. Az igazgató úr tud róla.
Az őr kelletlenül bólintott, majd magára hagyta őket.
- Hogy kerültél ide? - csodálkozott a srác.
- A ketrecbe? Ez az igazgató egyik kedves szórakozása. Ha büntetni akar, sorsolással eldönti, hogy gumiszobába zár, vagy egy éjszakát ketrecben töltesz. Most a ketrec jutott nekem. Ilyenkor nincsenek könyvek, sem pedig tévé. És figyelnek a kamerával.
- Hallanak is minket?
- Nem. Csak látnak. Az éppen elég. Az igazgató úr utána kielemzi a felvételeket.
- Értem. És milyen bűnt követtél el, hogy most ezzel büntetnek?
- Embert öltem, nem emlékszel? - nevetett a lány. Higuaín is elmosolyodott.
- Viccet félretéve, azért vagyok itt, mert délelőtt kimehettem egy kicsit veletek. Most ezzel törlesztek az igazgató szívessége miatt. Miért jöttél?
- Beszélgetni. Mi az, hogy feleséget szerez magának? Miért van a hét nap?
- Üljünk le, és elmondom. - válaszolta Maisah...
Annyira belefeledkeztek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, hogy mindketten a földön fekszenek, Higuaín a rács egyik, míg Maisah a másik végén.
- Kicsit fázom. - mondta Higuaín.
Maisah felállt, és a rácson keresztül kiadott az argentinnak egy plédet és egy kispárnát. Majd magának is hozott. Mindketten visszafeküdtek.
- Köszönöm.
- Nincs mit. - bólintott a lány.
- Fura.
- Mi?
- Meg sem kérdezed, miért fekszek itt a földön ahelyett, hogy visszamennék a szállodába.
- Minek mennél vissza a szállodába? Vár ott valaki?

- Nem. Nem vár senki. Az a szállodai szoba most az én ketrecem. Csak fekszem és gyötrődöm.
Kis szünet állt be. Aztán egymás felé fordultak.
- Maisah?
- Tessék?
- Miért történik ez velem?Egyfolytában azon gondolkodom, mi rosszat követtem el, hogy ez történik velem.
- Nem kellett, hogy rosszat kövess el.
- De miért történik ez?
Maisah elmosolyodott, majd mesélni kezdett.
- Történetem Mahraziba visz el jó ezer esztendővel a múltba.
Mahrazi városában élt egy igen gazdag Emír. Hatalmas birtokán több száz szolga leste minden óhaját. Ezernél is, több évvel ezelőtt még voltak olyan nagy urak, akik apaként bántak jóravaló szolgálóikkal.
Az Emír nem csak vagyont, de bölcsességet is kapott Allahtól. A bölcsességet átható szeretet volt mégis a legnagyobb kincse.
Egy reggel lovásza, Irfán izgatott félelemtől riadt szemekkel, lihegve rontott be urához.
Az Emír összevont szemöldökkel vonta kérdőre, hogy mi az a rettenetes dolog, amiért ennyire udvariatlan a fiú.
- "Nagyuram! Kora reggel kinn jártam a kertedben és láttam a Halált!"
- "Irfán! Jó lovászom vagy, kedvellek, de nem bolondozhatsz uraddal!" - mondta apáskodón az Emír.
Irfán arcán továbbra is ott volt a rémület, nem adta jelét, hogy legkisebb szándéka is volna a bolondozásra. Ettől az Emír is elkomorult.
- "Higgy nekem Nagyuram! Eszem ágában sincs, hogy Veled bolondozzak! Reggel, amikor az istállóból kifelé jövet a kertedben jártam, megpillantottam a Halált! Ott állt a rózsáidat nézegetve, hosszú fekete köpenyében. Rá néztem és összetalálkozott a tekintetünk. Amint megpillantott, hívogatón inteni kezdett felém!"
- "Nyugodj meg, fiam! Megnézem én magamnak, azt a Halált!"
- "Kérlek Uram! Add nekem kölcsön a legjobb lovad! Azzal két óra alatt Basráhban lehetek! A Basrahi vásár sokadalmában biztos, hogy nem talál rám a Halál!"
Az Emír látva a fiú nagy kétségbeesését odaadta kedvenc lovát. Akkora volt a félelem, hogy már nem segített volna semmilyen szó sem azon.
Hát Irfán, a jó lovászfiú fel is, pattant a fekete ménre és elszáguldott Basráhba, hogy elvegyülhessen a vásári nép sokadalmában.
Az Emír csóválta a fejét sétálgatva a kert felé vette az irányt. Nem tudva biztosan, hogy jól cselekedett-e.
Meglepetésére ott találta a Halált. A rózsáknál, ahogy a fiú mondta! Az Emír felcsattant és kérdőre vonta azt:
- "Halál! Mond, miért fenyegeted Te, az én lovászomat?"
- "Dehogy fenyegetem én! Csak meglepődtem, hogy itt látom! Hiszen két óra múlva kell találkoznom vele a Basrahi vásárban!"

Ezzel azt akarom mondani, hogy nemcsak a halált, de a sorsunkat sem kerülhetjük el. Te keresztény vagy, én muszlim. Isten vagy Allah, az mindegy. Mindannyian a Mindenható kezében vagyunk. Kereshetjük az okokat, hogy mi miért történik, de a válaszok rendszerint később jönnek, mint amikor kíváncsiak vagyunk rá. De maguktól jönnek majd.
- Értem.
Maisah bólintott. Gonzalo ekkor bedugta az egyik kezét a rácsok között és Maisah nyitott tenyerébe csúsztatta...

Maisah

III.

Higuaín és Hutcher a Maisahnál tett látogatás után megérkeztek a hotelbe, ahol megszálltak, amíg Triesztben tartózkodtak. Hutcher ajánlotta Higuaínnak, hogy inkább menjen haza, és ő innen már mindent intéz, de az argentin nemet mondott. Másnap is el akart látogatni az elmegyógyintézetbe. Ha kell, akkor mindennap, amíg Marina elő nem kerül épségben. A klubja természetesen szabadságot adott neki, a hivatalos közleményben pedig kisebb sérülést jelöltek meg indokként. A hírzárlatot továbbra is fenntartották. Gonzalo a szobája ajtaja előtt köszönt el a nyomozótól, majd bezárkózott. Este nyolc óra felé járt már az idő, így nem vágyott másra, csak egy kiadós zuhanyra. Étvágya nem volt, így üres gyomorral feküdt be az ágyába. Nem tudott másra gondolni, csak Marinára és arra, amit Hanson mondott.
„Elrabolja, majd hét napig kefélgeti őket, ez ilyen egyszerű.” A lány szavai újra és újra ismétlődtek a fejében. És az is, milyen könnyedén mondta ki ezeket a szavakat. Tapintatlanul, mintha az ő barátnője csak egy játékszer lenne, és mintha ő maga ott sem lenne. Mintha nem hallaná ezeket a kegyetlen szavakat. Pedig az ő Marinája most szenved és retteg. Ő pedig nincs ott, hogy megvédje. A tehetetlenség teljesen kiborította a focistát. A hátára fordult az ágyban, lerúgta magáról a takarót, majd újra elismételte Maisah szavait és megint felidézte a hideg közönyét. Talán pont ez a közöny fogja nyomra vezetni a lányt? Talán azért fogja megtalálni Marinát, mert ő igazán hideg fejjel gondolkodik? Bíznia kll benne. Szüksége van a segítségére, hiszen lehet, hogy a rendőrség ehhez nem elég. Az argentin felemelte a kezét és megnézte a tenyerét, amit Maisah fogott meg az intézetben. Miután eljöttek onnan, még sokáig érezte a lány levendulás testápolójának illatát a melegítőfelsője ujján. Hirtelen felpattant és magához vette a ruhadarabot, majd visszafeküdt és ismét megszagolta. Haloványan még mindig érezni lehetett a levendulát. Azonban Gonzalo még valamit felfedezett. A pulóver zsebéből egy összehajtogatott papírfecni esett ki. Megfogta és széthajtogatta. Egy könyvből tépték ki azt a néhány sort.
„Az okoskodásból sosem lesz gyilkosság; Gyilkos ösztön kell hozzá, hogy rávesse magát az áldozatra, éhség vagy szenvedély, hogy szétmarcangolja.”
Higuaín először dühös lett. Tudta, hogy Maisah csempészte bele a zsebébe az idézetet. De miért csinálta? Ennyire élvezi, ha kínozhat másokat. Valóban szociopata személyiség. A francba is, hogy lehet valaki ilyen aljas és kegyetlen? De aztán eszébe jutott, ahogy a lány ránézett. Amikor azt mondta, hogy segíteni fog, őszintének tűnt. Biztos, hogy őszinte volt. A szemei nem hazudtak. Lehet, hogy valamit akar ezzel az idézettel?
Gonzalo ismét felállt és ezúttal a tabletjét ragadta meg. Bekapcsolta, majd gyorsan beírta a keresőprogramba azt a néhány sort. Az idézet Émile Zola: Állat az ember című regényéből származott. A focista elolvasta a könyv tartalmát, majd komolyan gondolkodóba esett. Letöltötte a könyvet és elkezdte az elejétől kiolvasni. Úgysem tudna aludni...



Maisah kopogott a szobája ajtaján, majd az erre készített kis csapóajtón kitolta a tálcát, amelyen a vacsorát hozták neki. Az éjszakai ügyeletes elvette, majd rákattintotta a bilincset a kinyújtott csuklókra és két fegyveres kíséretében bement az esti gyógyszerrel. Maisah kinyitotta a száját, ahogy minden este. Az ügyeletes a nyelve alá tette a gyógyszert és vizet itatott a lánnyal, aztán jó éjszakát kívánt és a férfiak távoztak a helyiségből. Az ajtó újra bezárult, a bilincs lekerült, a kisajtó pedig lecsapódott. Maisah nyújtózott egyet, majd kivette a nyelve alól a gyógyszert és betette egy zacskóba, amit az egyik laza fali csempe mögé rejtett. Ahogy minden este. Ivott még egy kis vizet, majd leheveredett, kezeit pedig a tarkója mögött összekulcsolta. Bal lábát kinyújtotta a jobb térdét pedig felhúzta és elgondolkodva bámulta a plafont.
- „...éhség vagy szenvedély, hogy szétmarcangolja...” suttogta magában. - Éhség vagy szenvedély. Ő sosem fog jóllakni. - mondta ki hangosan. Aztán eszébe jutott Higuaín arca. Megszagolta a kezét és nagyot sóhajtott...




Másnap Gonzalo karikás szemekkel lépett ki a szobájából, amely ugyanazon a szinten volt, ahol a felügyelőé. Bekopogott Hutcherhez, aki éppen akkor jött ki a zuhany alól, így törölközőben nyitott ajtót.
- Elnézést Gonzalo máris összekapom magam. - mondta, miközben beinvitálta a focistát. Higuaín észrevett egy kerek forradást a nyomozó bal lapockáján, amikor Hutcher hátat fordított neki. Először nem akart rákérdezni,de aztán a kíváncsisága győzött.
- Ray, az a forradás a hátán, ööö...
- Egy golyó nyoma. - válaszolta a felügyelő.
- Meglőtték szolgálat közben?
- Maisah lőtt meg, amikor elfogtam. Nem volt egyszerű, tűzharc alakult ki. Ezért is nehéz nekem újra találkozni vele. Hosszú ideig jártam rehabilitációra.
- Ó, sajnálom. Nem kellett volna rákérdeznem. - szégyellte el magát az argentin.
- Ugyan, nem érdekes. - intett Hutcher, majd gyorsan felöltözött.
- Sikerült beszerezni mindent, amit Maisah kért?
- Igen. Még este átküldték e-mailben és már ki is nyomtattam a teljes anyagot fotókkal, mindennel együtt. Meglátjuk, mit mond nekünk ez a pokolfajzat.
Gonzalo bólintott. Maga sem tudta miért, de az idézetről, amit Maisahtól kapott, egyelőre nem szólt a felügyelőnek. Meg akarta kérdezni a lányt, miért adta neki. A könyv harmadánál tartott. Kezdte érteni, hogy mit akart Maisah üzenni, de konkrétan is rá akart kérdezni.




Amikor megérkeztek az intézetbe, Maisah már a beszélőben várta őket. A két fegyveres persze ez alkalommal is jelen volt. Hutcher átadta az aktákat a lánynak, aki miközben átvette, egyfolytában Higuaín arcát fürkészte. A felügyelő ezt észrevette, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Annak már inkább, hogy a mellette helyet foglaló focista hasonlóképpen tett, közben pedig az alsó ajkát harapdálta és nagyon izgatottnak tűnt. Nem ijedtnek, hanem határozottan izgatottnak. Hutcher végül megfeledkezett a dologról és inkább részletesen megmutatta a lánynak, mit hol talál a hatalmas iratkötegben.
- Nézze Hanson, ezek a fényképek az áldozatokról, a helyszíni szemlékről írt jelentések szintén fotókkal együtt, néhány tanuvallomás. Csak a szokásos. Valaki úgy hiszi, hogy látott valamit. De persze mindegyiket lenyomoztuk. Ezekről is itt vannak a jelentések.
- Rendben Mr. Hutcher. Ma mindent átolvasok. És este majd felhívom. - bólintott Maisah, majd felállt és intett a két őrnek, hogy mehetnek.
- Ennyi? - csodálkozott Hutcher.
- Igen. Mit mondhatnék, amíg nem olvastam el az anyagot? Most elkezdem. Nem áll szándékomban vesztegetni Marina idejét. Vagy hiányzott a társaságom? - nevette el magát a lány.
- Ha nem haragszik meg, a legkevésbé sem. - húzta el a száját a nyomozó. - Rendben, akkor mi is indulunk.
Gonzalo a nyomozó példáját követve felállt, de hirtelen odalépett Maisah mellé és megölelte.
- A jobb zsebében. - súgta oda neki, majd hangosan csak ennyit mondott: - Kérem segítsen megtalálni Marinát.
A többi jelenlévő nem kicsit lepődött meg a gesztust látva, Marina viszont elkomolyodott. Gonzalo még visszafordult és bólintottak egymásnak.
Amint visszakísérték a szobájába és magára hagyták, Maisah megnézte a zsebét. Egy cetli volt benne. Rajta csak egy rövid kérdés állt: Ő is éhes?
Maisah bólogatott.
- Tudtam, hogy meg fogod érteni. Tudtam, amikor először megláttalak. - mondta ki hangosan, majd lefeküdt és várta az ebédet...