XXIII.

Vieri ránézett az órájára.
- Hat óra. Lassan reggel lesz. - mondta és ásított egyet. Hogy ne az utcán legyünk, betértünk egy lepukkant éjjel-nappal nyitva tartó kocsmába. Az izgalomtól egyikünk sem tudott aludni, ráadásul sem a hotelba, sem a panzióba nem volt biztonságos visszamenni, nehogy Igor embere megint rám tapadjon. - Tudja Viola, vagy Nóra...ööö, tulajdonképpen mindegy is. - legyintett, én pedig nevetni kezdtem. - szóval sosem gondoltam volna arra, ami most történik. Arról a bűnözőről, aki három éve megkeseríti az életemet, kiderül, hogy egy huszonéves fiatal nő. Ráadásul most itt ülök vele egy madridi kocsmában és együtt szövetkezünk a rablások mögött álló orosz maffiózók ellen! Minden szentekre, ez hihetetlen! - csapta össze a két tenyerét.
- A sors útjai kifürkészhetetlenek. - válaszoltam, majd én is ásítottam. - De tudja mit, Vieri? Azt kell hogy mondjam, tisztelem magát!
- Miért? - nézett rám kérdőn. - hiszen három év után is képtelen voltam elkapni Önt.
- Tudom. De pont ezért. Mert ennek ellenére nem adta fel. Maga kitartó, szívós és nem ijed meg a saját árnyékától. Maga még mindig próbált találni valami nyomot, amikor a többi rendőr már félretette az aktát. Elismerésem. - nyújtottam felé a kezem.
- Gracie mile! - fogadta a gratulációt.
- Várjuk meg itt a reggelt. Aztán mindenki megy a dolgára és kezdődik a tánc. - mondtam, és beleittam a kávémba.

Reggel kilenc órakor csörgött a telefonom.
- Bagira? Itt Jaro. Igor üzeni, hogy este hatkor várunk a raktárépületben. A címét már elküldtem sms-ben. Oda hozd a szajrét.
- A pénz is ott lesz?
- Da.
Rendben, ott leszek. - lenyomtam a piros gombot, majd tárcsáztam a telefonfülkét, ahol Vieri várta a hívásomat. Ő vette fel, én pedig leadtam neki a címet, aztán megint bontottam a vonalat. Egyet még telefonálnom kellett.
- Esteban Granero. - szólt bele a spanyol a telefonba.
- Én vagyok az. Megvan a cucc?
- Igen. Mehetsz érte.
- Köszönöm Esteban. Gonzalo?
- Még alszik.
- Ne engedd, hogy utánam jöjjön. Ha a reptérre akar menni, vidd ki!
- Mindent megteszek. Légy óvatos Nóra!
- Esteban. Ha már nem tudnánk beszélni...Köszönöm, hogy a barátom voltál.
- Holnap együtt vacsorázunk. - válaszolta Granero, majd letette a telefont, én pedig kikapcsoltam a készüléket, mert nem akartam, hogy Higuaín elérjen. Elmentem Miguelhez a festményért, amit Granero rendelt tőle a kérésemre.
- Tökéletes másolat. - dicsértem meg, mikor átadta. - Csomagold el kérlek.
- Máris. - válaszolta, és hátrament a hálószobájába, hogy elrakja nekem a Goya-másolatot. Már csak várnom kellett estig. Valami azt súgta, hogy tartsam szemmel Igorékat.

- Ott lesz, főnök. - szólt Jaroslav Igornak.
- Nem mondott egyebet?
- Csak kérdezte, hogy a pénz is nálunk lesz-e.
- Nekem valami akkor is bűzlik. Furcsán viselkedik. - gondolkodott hangosan a maffiafőnök, majd határozott. - Hozzátok a srácot biztosítéknak!

Gonzalo kinyitotta a szemét és rátette a kezét a mellett lévő párnára. Ekkor feleszmélt, hogy egyedül fekszik az ágyban. Felült és meglátta a párnán az ott hagyott könyvet és a borítékot, amin az ő neve állt. A könyvet rögtön felismerte. Az édesanyja ellopott könyve volt az. Először csak forgatta a kezében, és nem tudta elképzelni, hogy kerülhetett oda. Letette maga mellé és a borítékot vette kézbe, majd kivette belőle a fehér levélpapírt, szétnyitotta és olvasni kezdett.

"Gonzalo,
Nehéz szavakba önteni, amit mondani akarok. És nagyon nehéz lesz megértened, hogy mit miért tettem. Hogy mi a titkom, amit eddig nem mondtam el neked, arra a könyvből rájöhettél. Nem akarok magyarázkodni, nem akarok másokat hibáztatni azért, ami lett belőlem. Ez az én döntésem volt. Teljes mértékben az én hibám, hogy rátértem erre a helytelen útra. Sajnos az idő kerekét nem tudom visszaforgatni, hogy meg nem történtté tegyem a dolgokat. De most, amikor ezt a levelet olvasod, én éppen azon dolgozom, hogy valamit törlesszek a társadalom felé. Ebben a történetben igazából nem én vagyok a kulcsfigura, hanem te. Amikor elhúztalak a virágláda alól, és amikor Pilart kihoztam a tűzből, megmentőnek neveztél, és azt mondtad, olyan vagyok, mint egy őrangyal. Pedig valójában te vagy az, aki megmentett engem. Amikor Madridba érkeztem, egy kétségbeesett, reményvesztett ember voltam. De megismertelek és szárnyakat adtál nekem, amik segítettek, hogy bemenjek abba az égő házba. Melletted szabadnak éreztem magam, és az egyetlen dolog ami bántott, hogy hazudnom kellett neked. Hazudtam, hogy ne érjen véget a varázslatod. Kérlek, ha tudsz, bocsáss meg az önzőségemért. Nem tudom, mi lesz a vége annak amire most készülök. Nem tudom, látlak-e még valaha, hallom-e a hangodat, rám nézel-e még a gyönyörű szemeiddel. De remélem, hogy egyszer majd eljön a nap amikor a szívedben már nem lesz harag irántam. Ha többé nem találkoznánk, tudnod kell, hogy nagyon szeretlek, és hálát adok az égnek, hogy létezel. Emlékszel, amikor film idézeteket írtunk egymásnak? Én egy ilyen idézettel válaszolnék a legfőbb kérdésre, ami most valószínűleg a fejedben jár. Hogy ki vagyok valójában? Egy lány, akinek "Te voltál a béke az örök háborúban!"
                                                                                                                Nóra"

Higuaín remegő kézzel tartotta a levelet. A fejében ezerféle gondolat kavargott. Egyszerre volt dühös, kétségbeesett és aggódó. Mihez kezdjen most? A lány akit szeret körözött bűnöző, aki most valami veszélyes dologra készül, amivel a levél szerint az életét is kockáztatja. Nem, ezt nem engedheti. Beszélnie kell vele, még mielőtt valami hülyeséget csinálna.
Gonzalo gyorsan felöltözött, magához vette a könyvet és a levelet, és leszaladt az emeletre. Esteban éppen reggelit készített.
- Felébredtél? - lépett Gonza felé.
- Igen. És kérdezni akarok valamit. Tudtál erről? - mutatta meg Estebannak a levelet és a könyvet.
- Nos, igen. - válaszolta a spanyol.
- És miért nem mondtad el nekem?
- Mert Nóra megkért rá. Most hová készülsz? - kérdezte, mikor látta, hogy Higuaín a kocsikulcsáért nyúl. Közben pedig az argentin a telefonszámomat tárcsázta.
- Ki van kapcsolva. Megkeresem. Beszélnem kell vele. Te tudod, hogy hol van? - fordult Granero felé.
- Fogalmam sincs. De nem mehetsz sehová. Azt mondta, maradj itt. A biztonságod érdekében. A lelkemre kötötte, hogy ne engedjelek sehová a mai napon. Gonzalo kérlek! Ne nehezítsd meg a dolgom.
- Nézd. A barátnőm életveszélyben van. Gondolod, hogy itt fogok várakozni? Ha kell, az egész várost felforgatom érte. Lehet, hogy tolvaj, hogy körözi a rendőrség, lehet, hogy nem is Nóra a neve, de ő az, akit szeretek. Nem hagyom, hogy baja essen.
- Várj, de hol akarod kezdeni?
- Még nem tudom. Talán a klubban. Nincs valami ötleted?
- Várj. - intett Granero majd elővett egy papírt az egyik fiókból a nappali komódjából és átnyújtotta Higuaínnak. - Tessék. A Miguel nevű festő címe. Ez is a terve része. Rendőrkézre akarja adni az orosz maffiózókat, akiknek dolgozott. Talán még ott lesz.
- Kösz. Figyelj Esteban. Tudom, hogy csak segíteni akarsz. De ne tarts vissza, mert az nem fog menni. Viszont tegyél meg valamit. Szólj valahogy annak az olasz nyomozónak. Marcello Vierinek.
- Azt már nem kell. Ő is a terv része. Ha jól sejtem, már találkoztak is Nórával.
- Mi? Joder, mit forgat a fejében ez a lány? Mindegy, erre most nincs idő. Meg kell találnom. - mondta Gonza, majd kiviharzott a lakásból. Granero pedig lehuppant a kanapéra és csak a fejét fogta.
- Nóra ezért tetőtől talpig szőrteleníteni fog. - sóhajtott, de aztán eszébe jutott valami. Írt egy üzenetet Pilarnak, felkapta a kocsikulcsát és bezárta az ajtót maga mögött.

Gonzalo igyekezte átverekedni magát a forgalmon, miközben egyfolytában a számomat hívta, de mindig csak a hangposta jelentkezett.
- Nóra! Itt Gonzalo. Olvastam a leveledet. Ez már a sokadik üzenet, amit hagyok. Nem érdekel, hogy ki vagy. Csak kérlek hívj fel, és ne csinálj semmi hülyeséget. Szeretlek. Hívj fel már, könyörgöm. - idegesen dobta be a telefonját az anyósülésen lévő táskába, majd újra összerakta a fejében a mozaikdarabkákat. - Tehát ez az a titok, amit nem akart elmondani. Ezért mondta mindig azt, hogy idő kell neki. Hogy ne faggassam, mert így most boldog. Hát persze. A tudása a festményekről. A műszaki ismeretei. Hogy olyan sportos és falat mászik. A mozifilm, amit először láttunk együtt. De hát ki gondolt erre? Hogyan is tudtam volna hamarabb rájönni a dologra. A vágás a hátán. Biztos valamelyik mocskos maffiózó csinálta vele. Szegény, mennyit szenvedhetett miattuk. - Higuaín dühöngött. - Ha hamarabb elmondta volna, akkor együtt megoldjuk valahogy. De nyilván félt, hogy többé szóba sem állok vele. Hogyan is tudnék ilyet tenni? Hiszen én már rég tudom, hogy ki ő valójában. Sokkal jobban tudom, mint ő maga. Meg kell találnom. Hol lehetsz Nóra?

Éppen lejöttem Miguel lakásából, amikor legnagyobb meglepetésemre Higuaín autóját láttam leparkolni az út másik oldalán. Azt hittem megőrülök az idegességtől. Mit keres itt? Hol van Granero? Az argentin kijátszotta valahogy?
Éppen át akartam menni hozzá a túloldalra, hogy jól leszidjam és hazaküldjem, amikor megláttam, hogy egy fekete bérelt Seat áll meg az autója mögött és két ismerős alak száll ki belőle. Odaléptek szorosan Gonzalo mögé, egy pillanatra mindannyian megálltak, majd megfordultak és elindultak a Seat felé.
- Elviszik! Na azt már nem. - át akartam futni a másik oldalra, de valaki hátulról megfogta a karomat. - Engedjen el. Ezek a mocskok elrabolják.
- De még nem fogják bántani. Tudom, hogy nehéz, de most próbáljon hideg fejjel gondolkodni. - mondta Vieri és erősen szorította a karom. Csak tehetetlenül néztem, ahogy Kolskyék elhajtanak a Seattal. Ekkor Granero futva érkezett hozzánk.
- Nóra, lo siento! Nem bírtam visszatartani. Azért adtam meg ezt a címet, hátha mégis összefuttok. De aztán követtem, hogy ne legyen egyedül. Már én sem tehettem semmit.
- Nem számít. Nem a te hibád. Én voltam a hülye. Azt hittem, a levél után annyira megharagszik, hogy felül az első Buenos Airesbe tartó gépre. De mióta követhették?
- A Bernabéut útba ejtve jöttünk idáig. Ott csatlakozott a Seat.
- Semmi más nem érdekel, csak hogy kiszabadítsuk őt.
- Mit akar csinálni? - nézett rám Vieri. - Nagyot sóhajtottam, és az ujjammal elkezdtem dobolni az államon, ahogy mindig, amikor kitaláltam egy-egy rablás menetét.
- Rendben. Nem sokat változtatunk a tervemen. De szükségem van némi figyelemelterelésre. Nem tudjuk olyan csendben intézni a dolgot, ahogy akartuk. Az emberei készen állnak, hadnagy?
- Igen. - válaszolta.
- A felszerelés?
- Az is megvan.
- Milyen figyelemelterelésre gondolsz? - kérdezte Granero.
- Ahhoz rád lesz szükségem. És 21 másik focistára. De kicsit kockázatos. - mondtam, és elmagyaráztam neki, mit kell tennie.
- Számíthatsz ránk. - válaszolta a spanyol és máris autóba ült. Miután elment, a hadnagy és én még egyszer egyeztettünk, mielőtt elhangzik a kezdősípszó és a labda az útjára indul.

Az oroszokkal egyeztetett időpontban, este 6-kor leparkoltam a Harleyval a külvárosi raktárépület bejárata előtt. Két másik hasonló épület is volt a szomszédban. A környék elég kihalt volt, a lakott terület 10 km-re innen kezdődött. Bementem a raktárba. Néhány neon fel volt kapcsolva, de kint még világos volt. Belépve jobb oldalon egy irodaajtó nyílt, sejtettem, hogy ott lehet Higuaín. Balra egy lépcső vezetett fel a galériába. Mindenhol fém hordók hevertek szanaszét, mint egy akadálypálya. A dróthálóval befedett ablakok olyan magasan voltak, hogy csak a galéria szintjéről lehetett kinézni rajtuk. A három orosz felém sétált. Amikor megláttam Igort, azonnal eszembe jutott a rémálmom a pókkal. Az oroszon ugyanis fekete öltöny volt sárga inggel.
- Bagira! Pontosan, mint mindig. - üdvözölt. - Megvan a szajré?
- Igen. Itt van. - mutattam fel a henger alakú tartót, amiben a hamisítvány lapult. - És a pénz?
- Itt van. - nyitotta ki Jaroslav a kezében lévő fekete aktatáskát, és benne volt az 1 millió euró. A kezem nyújtottam érte és közben át akartam adni a festményt, de Jaro ekkor hirtelen lezárta a táskát.
- Szórakozotk, vagy mi van? - néztem kérdőn Igorra.
- Nos, úgy döntöttem, nem adom oda a pénzt.
- Akkor nem kapod meg a képet. - válaszoltam.
- Az nem olyan biztos. - intett Igor Kolskynak, aki elindult az irodaajtó felé, ekkor azonban hangos kiabálás és éneklés ütötte meg a fülünket.
- Mi a fene ez? Nézzetek utána. - Jaro és Kolsky kimentek ez épületből, hogy kiderítsék, mi okozza a zajt.
- Mi a fasz van itt? Kihívtátok a zsarukat? Mit szórakoztok? - játszottam az orosszal.
- Vagy te szórakozol. - fogta rám Igor a revolverét.
- Hát persze, 1 milkával szórakozok és lecsukatom magamat. Te megőrültél! - idegesítettem tovább, és ekkor valami nagy erővel eltalálta az egyik ablakot, amin megzörrent a sűrű drótháló. Igor hátranézett a uaj irányába. Kihasználtam a pillanatot és kicsavartam a kezéből a pisztolyt, majd gyomron és fejbe rúgtam, amitől összeesett. Fogtam a fegyvert és az iroda felé indultam. Az ajtó zárva volt. Lendületet vettem és berúgtam. Nem éppen a rám jellemző finom megoldás volt. Higuaín az ablak mellett ült a sarokban, a kezei és a lábai összekötve szigetelő szalaggal, de más baja nem volt. Ijedt arccal nézett rám.
- Nóra?
Odaszaladtam hozzá és gyorsan leszedtem róla a szalagokat, majd segítettem neki talpra állni.
- Gonzalo, jól vagy?
- Igen, és te? Nem esett bajod? Majd megőrültem az aggodalomtól.
- Tényleg? Aggódtál értem? Annak ellenére, hogy én...
- Nóra! . vágott a szavamba. - Nem érdekel! - mondta, aztán szorosan átölelt és én is viszonoztam az ölelését. De aztán gyorsan szétváltunk, mert nem sok időnk volt. Vieri addig nem jött be, amíg pisztolylövést nem hallott.
- Gyere, ki kell jutnunk innen. - ragadtam meg a kezét. Kimentünk az iroda ajtón, de gyorsan vissza is léptünk, mert Igor addigra feleszmélt és a másik fegyverével felénk lőtt.
- Maradj itt. - mondtam az argentinnak, és óvatosan kinéztem az ajtón, majd beszaladtam az egyik közeli hordó mögé.
- Gyere elő kiscica. Nem bántalak. - szólt Igor. Ekkor kinyílt az ajtó és megjelent Vieri, mivel hallotta az első lövést. Igor felé lőtt, így ő is visszahúzta a fejét.
- Igor Arszejev. Marcello Vieri hadnagy vagyok a nápolyi rendőrségtől. Le van tartóztatva. Tegye le a fegyverét és adja meg magát.
Igor szóra sem méltatta a hadnagyot.
- Gyere ide Bagira, vagy nem juttok ki innen élve. - a hátam mögé dugtam a pisztolyt és lassan feltartott kézzel előjöttem
- Vége a játéknak Igor. Lehet, hogy én nem jutok ki élve innen, de te sem. Kolskyékat már kint leszerelték. Csapdában vagy. Látod, túlnőttem rajtad.
- Tényleg? Akkor viszont nem hagyhatom, hogy átvedd a helyem. Velem kell jönnöd a pokolba. - kiáltott az orosz és meghúzta a ravaszt, de a pisztoly csak kattogott, nem volt már benne töltény. Ekkor Vieri és én egyszerre sütöttük el a fegyverünket. Az én golyóm eltalálta Igor hasát, a jobb oldalát vér öntötte el és holtan esett össze. Vieri golyója gerelyt kapott az egyik hordón. A következő pillanatban nyilalló fájdalmat éreztem a hasamban, aztán a világ elsötétült.

Higuaín a térdére ereszkedett és a lány fejét tartotta az ölében. Kétségbeesetten kiabált Vierinek, aki azonnal odasietett. Az olasz nyomozó Nóra nyakára tette a mutató és középső ujját, aztán ránézett az argentin csatárra és megrázta a fejét.
- Sajnálom. - mondta, majd felállt és az időközben érkező mentősökhöz lépett. - Itt már nem tehetnek semmit. Hagyják még őket egy kicsit. - intett nekik, majd kilépett a raktárból és Fernandez őrmesterhez meg  a rendőr kollégáihoz sietett, hogy elmondja mi történt. Higuaín a lány arcát simogatta és szólítgatta őt, miközben könnyek gyűltek a szemébe.
- Kelj fel, hallod? Kelj fel, kérlek. Itt van a lökött argentinod. Mondd már, hogy lökött vagyok. Mindig ezt mondod. Hallani akarom. Szólalj már meg! - kérlelte Nórát, de ő nem válaszolt. Higuaín felállt és az ölébe vette az élettelen testet, aztán kisétált vele a raktárból. A csapattársai mind ott voltak a csapatbusszal együtt. Mindenki őt és az ölében lévő lányt nézte. Lassan lépkedtek közelebb Graneroval az élen. Néhányan, Iker, Marcelo, Pepe és Ramos nem tudták visszatartani a könnyeiket.
- Meghalt. - mondta ki Higuaín Granerora nézve.

Az argentin a rendőrségen ült. Már felvették a vallomását. Vieri lépett mellé és megérintette a vállát.
- Senor Higuaín, igényt tart ezekre? - kérdezte és egy átlátszó zacskót nyújtott át. - Nóra személyes tárgyai.
- Igen, köszönöm. - vette el Higuaín a csomagot.
- Még egyszer őszinte részvétem - mondta az olasz, majd magára hagyta Gonzalot. Ő pedig kibontotta a zacskót és a szomszéd székre öntötte a tartalmát. Benne volt Nóra madridi lakásának kulcsa, a motorja slusszkulcsa, a pénztárcája, benne némi készpénzzel, a tárca egyik részében pedig két fényképet talált. Az egyiken ő maga volt. Nóra még egy közös főzőcskézés alkalmával készítette a fotót, amikor Gonza viccből zöld spárgát dugott az orrába. A kép láttán az argentin mosolyogni kezdett. A másik képen egy kék szemű, barna hajú, 10 év körüli kislány szerepelt, kis fehér blúzba és térdig érő fekete szoknyába öltöztetve. Rögtön felismerte Nórát. Megfordította a fotót, a hátulján egy név és egy dátum volt olvasható. "Majtényi Viola, 1997. szeptember 20." Hát ez volt az igazi neve. Viola. Higuaín sóhajtott egyet, visszatette a holmikat a zacskóba, majd elindult a kijárat felé. Az egyik rendőrtől megkérdezte, hol van a Harley, amit most szállítottak be. A rendőrtiszt a kapitányság garázsába irányította őt. Nóra motorja valóban ott állt. Gonzalo felült rá és elindult. Vagy egy órát motorozott Madrid városában, amíg arra eszmélt, hogy Nóra bérháza előtt van. Leparkolta a motort és felment a lakásba. A nappaliban nem volt szőnyeg és még mindig nem száradt fel teljesen a padló. Belépett a hálóba, ami viszont rendben volt, mert oda nem folyt be a víz. Gonzalo körbejárt a szobában, aztán a kezében lévő összes holmit letette a földre. Odalépett a szekrényhez és kivette belőle a fehér Mickey-egeres pólót, amit Nóra az első randijukon viselt. Aztán ledőlt az ágyra és mélyen beleszagolt a pólóba, hogy érezze a lány illatát. Szorosan magához ölelte a ruhadarabot és ekkor megállíthatatlanul kezdtek záporozni a könnyei. Egyre erősebben zokogott és egyre fájdalmasabb volt érezni azt az illatot, de nem akarta elengedni a pólót. Így sírta álomba magát.

Reggel, mikor Gonzalo felébredt és kinyitotta a szemét, azt hitte, még mindig álmodik. Megdörzsölte a szemét, de még akkor is ott feküdt vele szemben, sőt meg is szólította.
- Buenos días carino! - Nóra hangja tisztán csengett és az ő arcát simogatta. Gonza felült az ágyban és hirtelen nem tudta felfogni, mi történik vele.
- Hogy lehet ez? Álmodom? Vagy tényleg itt vagy? De hát ez...
- Lehetetlen? - vágtam a szavába. - Pedig itt vagyok. Ölelj meg és meggyőződsz róla. - átkaroltam a nyakát és magamhoz húztam. Éreztem, ahogy összeér a mellkasunk. Ő először csak óvatosan ölelt át, de amikor felfogta, hogy nem álmodik, végre magához szorított. Aztán rám nézett és a számhoz érintette az ajkait, amit egy csókcsata követett. Mikor szétváltunk, újra a szemebe nézett és láttam az arcán a megkönnyebbülést és hogy ezer kérdése van. De a sok kérdésből végül csak egyet tudott kibökni:

- Mi történt itt? - erre elnevettem magam és mesélni kezdtem neki.

- Amikor megláttam a képet rólunk az újságban, tudtam, hogy az oroszok ide fognak jönni. Nem akartam, hogy te belekeveredj, így elhatároztam, hogy megelőzöm őket. Graneronak már hamarabb elmondtam az igazságot. Ne haragudj ezért.

- Már nem számít.

- Szóval azt akartam, hogy te biztonságban legyél, így betörtem hozzátok és elvettem azt a könyvet. Így tudtam elintézni, hogy Estebanhoz költözz. A saját lakásomat pedig én áztattam el, és lefizettem a szerelőt, hogy lassan dolgozzon.
- Rafinált vagy. – nevetett Gonzalo.
- Muszáj voolt. – válaszoltam neki, majd elmeséltem, hogy hogyan vállaltam el az újabb képrablást és hogyan menekültünk el Vierivel a hotelből. – Az eredeti terv az volt, hogy tőrbe csalom Igorékat a hamis képpel, amit Miguel festett. Én mindent felveszek egy rejtett mikrofonnal, aztán amikor megérkezik a rendőrség, eltűnök a zűrzavarban. Később találkoztam volna Vierivel, hogy átadjam neki a felvételt, aztán pedig felszívódtam volna. De a te elrablásod bekavart a dologba. A figyelemelterelés is ezért kellett. Granero hozta a csapatot a busszal, és jó nagy hangzavart csaptak, hogy kicsalják Jarot és Kolskyt a raktárból. Amikor kettesben maradtam Igorral, Cristiano a megfelelő pillanatban erőből eltalálta az ablakrácsot egy labdával. Ekkor tudtam leszerelni Igort. A többit pedig már tudod.
- Igen, de hogy élted túl a lövést? Hiszen ott feküdtél a karomban.
- Vieri pisztolyában vaktöltény volt. Amikor leütöttem Igort, megkerestem a másik pisztolyát, kiszedtem a golyókat, és abba is beletettem két vaktöltényt, amiket aztán el is lőtt. Aztán én lelőttem őt, Vieri meg egy hordóra célzott, mintha ő is Igort akarná eltalálni. A golyó gerelyt kapott, így engem talált el, de persze a vér nem volt valódi. Aztán szinte végig ott volt mellettem, hogy senki ne tudja ellenőrizni, van-e pulzusom. Ezután beszállítottak a hullaházba, ahonnan a hadnagy megszöktetett, aztán megszervezte a holttestem elrablását, amit majd bosszúálló maffiózókra fog kenni. Senki sem fog nyomozni, egy körözött bűnöző holtteste után, és nem fognak gyanakodni, mivel a szemük láttára haltam meg. Most pedig itt vagyok.
- Díos mío! Ez elképesztő! Mint valami regény. De várjál csak! Ha nálam voltak a kulcsaid, hogyan jöttél be ide? – nézett rám, mire én csak mosolyogtam. – Nóra!
- Tranquilo, megígérem neked, hogy a lakásom volt az utolsó hely, ahová betörtem.
- Na jó. – nevetett, majd újra átölelt. – Annyira boldog vagyok, hogy itt vagy. Amikor abban a hitben voltam, hogy meghaltál, végtelen ürességet éreztem.
- Akkor nem haragszol rám? Nem akarsz elhagyni?

- Nem. Igazából már akkor sem haragudtam rád, amikor a leveledet olvastam. Hogy is hagyhatnálak el. Hiszen annyira szeretlek!

- Én is szeretlek, te lökött. – húztam újra szorosan magamhoz, és ismét csókolózni kezdtünk.

Három nappal később az első csapat a nyári szünet előtt még egy kerti partit rendezett. Aztán az európai játékosok megkezdték a felkészülést az EB-re, a dél-amerikaiakra pedig egy vagy két válogatott mérkőzés várt. A partin mindenki ott volt. Már minden csapattag tudta, hogy ki vagyok, a segítségükből kifolyólag. Iker viccből kijelentette, hogy nem mehetek be a házba, mert odabent sorakoznak a Rembrandtok, és nem akarja, hogy egyet is a ruhám alá gyűrjek. Persze mindenki nagyon büszke volt magára, hogy tulajdonképpen segítettek megszabadulnom a sötét múltamtól.

- Én teljes torkomból énekeltem a Purpurinát. – jegyezte meg Arbeloa, mire Ronaldo csak egyetlen mozdulattal válaszolt. Felhúzta a rövidnadrágja szárát, és a combjára mutogatott, mire megint mindenki nevetett.

- Láttátok a mai El Mundo címlapját? – kérdezte Marcelo és felmutatta az újságot, amin nagy betűkkel a következő cím állt: „Az évtized műkincs tolvaja életét vesztette, amikor segített kézre keríteni az orosz maffia néhány tagját.”

- Az évtized tolvaja, hmmm… - nézett rám Granero mosolyogva, Marcelo pedig tovább olvasta az újságot.
- „Marcello Vieri hadnagyot az olasz kormány kitüntette és parancsnokká léptették elő.”
- Megérdemelte. Végül is kimenekített téged egy hullaházból. – szólt közbe Ramos.

- És most akkor milyen néven fogsz tovább élni? – kérdezte Pepe.

- Azt hiszem, maradok a Nóra Kovácsnál. Már úgy megszoktam. – válaszoltam mosolyogva, majd félrehívtam Granerot, hogy néhány szót váltsak vele.

- Esteban, mindenért nagyon hálás vagyok neked. Az életed is veszélybe kerülhetett volna, de nem törődtél ezzel. Nagyon bátor vagy. És nagyon jó barát.

- Nem kell hálálkodnod, mondtam már. Egyébként is kinek segítettem volna, ha nem a Dzsungel könyve jószívű macskájának, aki mindenáron meg akarta védeni Mauglit. – mutatott a spanyol Higuaín felé. Aztán megöleltük egymást, és ekkor Gonzalo is odajött hozzánk. Granero visszament a többiekhez, az argentin pedig átölelt és adott egy puszit az orromra.

- Nos, milyen valóban szabadnak lenni?

- Nem tudom kifejezni szavakkal. Boldog vagyok. És azért is, mert te itt vagy velem.

- Van egy ötletem. – mondta, és elindultunk sétálni egyet a kertben. – Most, hogy te hulla vagy, és két válogatott meccset kivéve július 15-ig a szezonnak is vége, mi lenne, ha elmennénk nyaralni?

- Remek ötlet, de hová?

- Haza, Argentínába. Voltál már ott?

- Nem. Most, hogy így kérdezed, voltam már Bolíviában, meg Brazíliában, de Argentínában még nem.

- Akkor itt az ideje. Megyünk Buenos Airesbe.

- Remek. Azt hallottam szép város. Vannak ott szép múzeumok?

- Nem igazán. Buenos Aires nem a múzeumairól híres, szóval azt hiszem, a legjobb helyre viszlek. – válaszolta Higuaín nevetve.

                                     FIN

(Zene: A levél: Shakira y Miguel Bose-Si tu no vuelves

           Gonzalo keresi Nórát: Kasza Tibi-Hullócsillag

          A lövöldözés: Jorge Quintero-300 violin orchestra

          Nóra halála és Gonzalo magánya:Puskás Peti-Léggömb

          Kerti parti és vége főcím: Diego Torres-Creo en America)

                                  

XXII.

- Nem értem. Eddig sosem hagyott nyomot, ha jól tudom. - nézett kérdőn Fernandez őrmester Vieri hadnagyra. A hadnagy még mindig Higuaín nappalijában ült és az általam hagyott írást tartotta a kezében.
- Én értem. Üzenni akart nekem. Azt akarta, hogy idejöjjek. Nem tudta, hogy egyébként is idetartottam. Ráadásul éppen miatta.
- Dehát minek? Minek akarta, hogy idejöjjön? Saját magára hívja ki a rendőrséget?
- Még nem tudom, miért tette. De készül valamire. Hamarosan újra fel fog bukkanni Madridban. Biztos vagyok benne. - Vieri felpattant a kanapéról, kezet rázott Fernandezzel és kiviharzott a házból. Szüksége volt rá, hogy kiszellőztesse a fejét. Már délután két óra volt és aznap még nem is evett semmit. Az lesz a legjobb, ha bejelentkezik a hotelba, aztán pedig megebédel. Amíg nincs potenciális gyanúsított, addig az írásmintával sem tud mit kezdeni. Leintett egy taxit, és a Madrid Marriott Hotel címét mondta be.

- Hogy jutottál be ide? - kérdezte Igor még mindig az ajtóban állva, miközben Jaroslav a szivar maradékát takarította el a főnök lábai elől.
- Az szakmai titok. Mióta kerestetsz? - álltam fel a fotelből és az ablakhoz sétáltam.
- Másfél hónapja.
- Másfél hónapja? Mi tartott ennyi ideig? Ok, hogy a GPS-t leráztam, de azért ez akkor is hosszú idő! - nevettem.
- Tényleg? Akkor örülj, hogy ilyen hosszú szabadságod volt. Pezsgőt? - kérdezte Igor és a minibárhoz sétált. Miközben elővett két pezsgőspoharat és egy palackot, magához hívta Jarot. - Menjetek le az étterembe. Egyetek valamit. Hagyjatok kicsit kettesben minket. - Jaroslav erre kiment a szobából és elhúzta maga mögött a tolóajtót. Igor két félig töltött pezsgőspohárral a kezében sétált felém. Az egyiket átnyújtotta nekem. - A viszontlátás örömére. - koccintottunk, majd ő beleivott a pezsgőbe és leült a fotelba, ahol az előbb én ültem. - És hogy telt a szabadság?
- Köszönöm, remekül.
- Láttam a képet a focistával. Csak nem szerelmes lettél?
- Én? Szerelmes? Na ne nevettess! - válaszoltam, majd kinéztem az ablakon az utcára. Láttam, ahogy egy taxi megáll a hotel bejárata előtt. - Csak szórakoztam Igor. Ennyi nekem is jár.
- Már azt hittem elpuhultál. - felállt a fotelből, elém állt és átkarolta a derekamat. - Már azt hittem, hogy el akarsz hagyni. - mondta és elkezdte vadul csókolgatni a nyakamat. Undorodtam ettől az embertől. Elhúztam a nyakam és a bal kezemmel eltoltam magamtól az oroszt.
- Most inkább beszéljünk a melóról. Nyilván nem nyaralni jöttél ide a két tufa agyú társaságában. Szóval mi a helyzet? Van megrendelés? - kérdeztem tőle.
- Ami azt illet, van. Ráadásul itt Madridban. Micsoda szerencse, igaz?
- Igen. Valóban. Miről van szó? - tettem le az éjjeli szekrényre a pezsgőspoharat.
- Ismersz valami Garrochista című festményét?
- Un garrochista. Olajfestmény. Francisco Goya festette 1791 és 92 között. A Museo del Prado-ban tekinthető meg.
- Nagyszerű. Te nem megtekinteni fogod, hanem ellopni.
- Mennyi lé a munkadíjam?
- 200 ezer euró.
- Hülyéskedsz? A képért még akkor is legalább 5 milliót kapsz a feketepiacon, ha átbasszák a fejedet. 20 % alatt nem tárgyalok veled. - hergeltem és tudtam, mi lesz a következő lépése, így a bal kezemet a kabátzsebembe dugtam. A következő pillanatban megszorította az államat.
- Na ide figyelj, kiscica! Velem nem alkudozol, különben megjárod. Világos? - próbált megijeszteni, de legnagyobb meglepetésére egy bicska hideg pengéjét érezte az inge alatt a hasán, én pedig mélyen a szemébe néztem, erre elengedte az államat.
- Na ide figyelj, Ványa bácsi! Jelenleg én vagyok az egyetlen tárgyalópartnered az ügyben. Te még mindig kis hal vagy a nagymenők között és én sok mindent tudok mesélni a sikkasztási ügyeidről a nápolyi donoknak, sőt. Ami azt illeti be is vagyok biztosítva néhány fotóval, ha érted, mire célzok. Szóval ha kell a szajré, vagy ha nem akarsz egy lófejet az ágyadba, akkor elfogadod az ajánlatomat. És ne merj többé fenyegetni, mert te fogod nagyon megjárni. Világos?
- Da! "Haraso!" Mennyit akarsz? - kérdezte az orosz.
- Megmondtam. 20 %. Ebben az esetben 1 milka. Ha nem, akkor már itt sem vagyok. - tettem el a késtő pedig megigazította az ingét.
- Jól van. Megkapod. Mennyi időre van szükséged, hogy felkészülj?
- A szokásos egy hét.
- Akkor jövő hét hétfőig. Igaz?
- Így van. Hétfőn találkozunk. Addig nézz szét. - mondtam neki és az ajtó felé indultam. - Addig turistáskodj. Madrid gyönyörű város. - kiléptem a lakosztályból és a lift felé vettem az irányt. Lementem a hallba, odaálltam a recepciós pult mellé és válogatni kezdtem a leporellók között, amelyek idegenvezetést kínáltak a spanyol fővárosban. A recepciós nő éppen akkor érkezett vissza a pulthoz.
- Jó napot uram. Miben segíthetek? - kérdezte mosolyogva az addig rá várakozó kopaszodó férfitól.
- Jó napot. Vieri néven foglaltam szobát. - válaszolta a hadnagy.
- Igen uram. A 113-as az Öné. Parancsoljon. - nyújtotta át a hölgy a kulcsot. - Van poggyásza?
- Csak ez a táska, köszönöm. - vette el a kulcsot Vieri és a lift irányába indult. Letettem a szórólapokat és a kijárat felé vettem az irányt. Úgy gondoltam, ideje ennem valamit.

Leparkoltam a motort Graneroék háza előtt. Láttam a spanyol fekete Audiját a kocsifeljárón. Ebből tudtam, hogy szerencsére már hazaért az edzésről. Az ajtóhoz léptem és megnyomtam a csengőt.
- Hola, Nóra. Gyere be gyorsan. - nyitotta ki Esteban az ajtót, mire beléptem a házba.
- Gonzalo?
- Néhány dolgot a lakásában felejtett. De mindjárt itt lesz.
- Ok, addig legalább tudunk beszélni. - válaszoltam, majd leültünk a nappaliban.- Itt a cím. De mondd meg neki, hogy hétfőre szükségem van rá. - nyújtottam át a spanyolnak egy összehajtogatott fehér papírt.
- Jól van. Egyébként mi volt?
- Hétfőn kezdődik a nagy menet. Remélem aznap Higuaín elutazik Argentínában.
- És aztán?
- Aztán kicsit megviccelem az oroszokat. . mondtam, majd nagy vonalakban felvázoltam neki a tervem többi részét.
- Nem lesz veszélytelen. - bökte ki, miután elhallgattam.
- Tudom. De nincs más választásom. Valahogy véget kell vetnem ennek az egésznek. Nem akarom tovább csinálni.
- Megértelek. - válaszolta, majd néhány percig hallgattunk.
- Pilar? - törtem meg a csendet.
- Az anyjánál van. Estére itthon lesz. Van hol aludnod? Itt is aludhatsz. Itt biztonságos. Nem gondolják, hogy itt vagy.
- Ma nem lehet. De hétfőn el akarok köszönni Gonzatól. Most egy külvárosi panzióban alszom.
- Rendben.
- Esteban. Nagyon hálás vagyok, amiért segítesz.
- Ugyan! Nem kell hálálkodnod. Még mindig nem felejtetem el, amit az én Pilaromért tettél. Így egálban vagyunk, vale?
- Ok. - válaszoltam, és ekkor csengettek az ajtón. Higuaín ért vissza.
- Nóra! Már akartalak hívni, hogy itt leszek. - ölelt át az argentín, amikor felálltam a kanapéról és felé léptem.
- Esteban már hívott. Jól vagy?
- Persze. A körülményekhez képest. És te? Mi van a lakásoddal?
- Elázott. A szerelő már dolgozik. De ha meg is javítja, nem egy nap, mire felszárad és újra lakható lesz. - válaszoltam. Mivel María a szomszédom volt, tényleg el kellett árasztanom a lakást, hogy álljon az alibim. Nem volt nehéz némi felfordulást csinálni a fürdőszobában. A szerelő pedig az 5000 euró láttán nem kérdezősködött, csak biztosított róla, hogy néhány napig el lesz a vezetékekkel.
- Itt alszol ma, carino? - kérdezte Higuaín.
- Ma nem tudok. Megígértem a barátnőmnek, hogy ha már befogadott, segítek neki kifesteni a nappaliját. De majd hétfőn. Addig úgyis ünnepeltek.
- Na jó. Addig kibírom valahogy.
- Rendeltem kaját- Mindjárt itt lesz. Eszünk együtt, ugye? - kérdezte a konyhából visszatérő Granero.
- Hát, ha meghívtok, srácok. - válaszoltam mosolyogva, majd elmentünk az ebédlőbe megteríteni.
Este kilenc körül elköszöntem Gonzaloéktól és a szállásom felé vettem az irányt.

Hétfőig már nem történt semmi. Minden normálisan folyt a medrében, ahogyan azt elterveztem. Igorék nem gyanakodtak, mert az emberük, akit rám állítottak, csak azt látta, hogy bejárok dolgozni, majd hazamegyek. Gonzalo nem gyanakodott, hiszen ugyanúgy találkoztunk a klubban, mint máskor. Eddig is volt már olyan. hogy a klubbon kívül nem találtunk időt egymásra. Vieri pedig végképp meggyőződött róla, hogy maradnia kell Madridban, amikor a recepción valaki névtelenül hagyott neki egy üzenetet, hogy hamarosan jelentkezik, ne utazzon el. Ő kivárt. Ahogy én is. Mindketten tudtuk, hogy ez a csönd a pusztító vihar előtt. Türelmesek voltunk.

Higuaínék szombaton játszották le az idényzáró meccset, így a Real Madrid a Santiago Bernabéuban is megünnepelhette a bajnoki címét 80 ezer szurkoló előtt. Vasárnap pedig a Cibeles téren ünnepeltek a rajongókkal, így hétfőn már mindenki pihent.
Este hét körül lerázva Igor emberét, átmentem Graneroékhoz. Higuaín nyitott ajtót.
- Hola! Már azt hittem, sosem jössz! - üdvözölt Gonza.
- Hola! - léptem be a házba és megcsókoltam az argentint. - Pilarék?

- Elmentek moziba meg vacsorázni.

- Az jó. - válaszoltam, majd letettem a táskámat és a bukósisakomat az előszobában. - Mert így kettesben lehetünk. - megfogtam a kezét, hogy az emeletre vezető lépcső felé húzzam. Ő szó nélkül jött utánam. Bementünk a szobájába, és ő bezárta az ajtót maga mögött, aztán hozzám lépett és átölelte a derekamat.

- Annyira hiányoztál. - súgta a fülembe, én pedig az orrommal végigsimítottam a nyakát és közben mélyen beszívtam a parfümét.

- Te is hiányoztál. De az illatod velem volt. Mindig itt lesz velem.

Lassan kigomboltam az ingét, majd levettem róla és a mellkasát kezdtem puszilgatni. Aztán segített levenni a pólómat én pedig a farmerjából kezdtem el őt kihámozni. Miután sikerült, ő is levette a nadrágomat és a többi ruhaneműtől is megszabadultunk. Ráfektetett az ágyra, majd ő is követett és a nyakamat kezdte kényeztetni az ajkaival és a nyelvével és egyre lejjebb haladt a felsőtestemen.Minden érintésétől libabőröztem, ugyanakkor a sírás kerülgetett, mert tudtam, hogy ez az utolsó alkalom. Egy forró könnycsepp folyt végig az arcomon. Letöröltem, hogy ne lássa, majd feltérdeltem és úgy csókolóztunk tovább, és élvezettel túrtam a hajába. Aztán adtam egy puszit az arcára, az állára, az orrára és a homlokára. Egyetlen pontot sem akartam kihagyni. Folytattam a nyakán, a mellkasán, a vállán és az izmos karján, ő eközben az ujjaival a hátamat és a tarkómat cirógatta. Visszadőltünk a párnák közé, majd egymás szemébe néztünk, megsimogatta az arcomat és a következő pillanatban már éreztem őt magamban. Ez volt az egyik legcsodálatosabb érzés a világon, ezért még jobban fájt, hogy közel a búcsú, hogy holnap már nem ébredhetek mellette. Semmire sem akartam gondolni, így csak behunytam a szemem és az ujjaimmal végigfutottam a gerincvonalán. A hátáról a nyakára csúsztattam a kezem és éreztem az ujjam alatt az egyre gyorsabban lüktető artériát és forró leheletét a nyakamon. Az én vérem is szó szerint felforrt, az ereim pedig kitágultak, hogy ez a folyékony kötőszövet szabadon áradhasson szét a testemben azzal a mámorító érzéssel együtt, amihez hasonlót talán csak a fanatikus ejtőernyős ugrásra készülők érezhetnek, amikor kiugranak a repülőgépből. A halántékom dobolt, hallottam, ahogy Higuaínból egy sóhaj szakad ki, és éreztem, ahogy az arcáról a verejtékcsepp végigfolyik a kulcscsontomon...

- Hol jársz? - kérdezte, mikor már egymással szemben feküdtünk a derékig ránk terülő takaró alatt és ő a hátamon pihentette a tenyerét.

- Sehol. Itt, veled.

- Nóra, én valami nagyon rosszat érzek. Valami szörnyűség fog történni. Esküszöm, hogy félek!

- Ne félj! - simogattam meg az arcát. - Veled semmi sem történhet.

- Ahogy szeretkeztünk, úgy éreztem búcsúzol.

- Most itt vagyok. Csak ez a pillanat számít. Minden más lényegtelen. - tettem a mutatóujjam a szájára, majd átöleltem a nyakát, ő pedig szinte belebújt a mellkasomba. - Most pihenj egy kicsit. - mondtam neki, ő pedig kis idő múlva álomba merült. Mikor már éreztem, hogy lassan és egyenletesen veszi a levegőt, óvatosan kibújtam mellőle és gyorsan felkaptam a ruháimat. Aztán betakartam és kisurrantam a szobából. Este 11 felé járhatott. Graneroék még nem értek haza, mert a lánc nem volt az ajtón. Kivettem a táskámból a könyvet, amit elloptam, és a borítékot, amit Gonzalonak szántam, aztán visszalopakodtam a vendégszobába és letettem az argentin mellé a párnára. Betakartam és egy pár pillanatig még néztem az utcai lámpa fényénél, ahogy alszik. Újra könnyek öntötték el a szememet és képtelen voltam otthagyni. Aztán erőt vettem magamon. Lementem a földszintre, felkaptam a cuccaim, majd elhagytam a házat és felpattantam a motoromra. Úton a panzió felé már nem bírtam magamban tartani a sírást. Záporoztak a könnyeim a sisakrostély alatt. Már megint ott kellett hagynom valakit. De ez most más volt, mint régebben. Ez most kegyetlen volt. csak az vigasztalt, hogy nem búcsú nélkül mentem el.

Vieri nyomozó a hotel bárjában ülve rápillantott az órájára. Éjfél. Ideje aludni. Kifizette a pohár vörösbort és az első emeleti szobájába indult. Ponti még mindig nem tudta megmondani, melyik hotelben laknak az oroszok és a spanyol rendőrök sem jutottak semmire. De ez most nem is foglalkoztatta a hadnagyot, mert tudta,hogy Bagira fel fog bukkanni. Amikor kinyitotta a szoba ajtaját, huzat csapta meg.

- Pedig határozottan emlékszem, hogy bezártam az ablakot. - mérgelődött és felkapcsolta a lámpát. Talán még életében nem lepődött meg ennyire. A szemközti fotelben ugyanis egy barna hajú fiatal nő ült, fekete farmerban, fekete pólóban és edzőcipőben, az ölében pedig egy bukósisak pihent.

- Buonasera, signor Vieri!

- Maga ki? És hogy jutott be ide?

- Tudja ki vagyok. De ha nem, nézze meg az ablakzárat és választ kap mindkét kérdésére.

Vieri odasétált az ablakhoz és megnézte a zárat, ami precízen fel volt törve, majd elsápadt.

- Az nem lehet. Maga...maga...maga ő? - kérdezte hebegve, mire bólintottam. - De...de...de...maga nő? - erre nevetni kezdtem.

- A legjobb tudásom szerint.

- Ezt nem hiszem el, maga nem lehet ő!

- Ez szép!Én meg még üzentem is, hogy idejöjjön! Ugyan Vieri, három éve üldöz!Maga érzi, hogy én vagyok az.

- Atyaég! - fakadt ki a hadnagy majd rám szegezte a pisztolyát. - Kezeket fel. Letartóztatom. - erre ismét nevetni kezdtem.

- Tegye el a stukkert Vieri. Nem akarom bántani, és maga sem fog letartóztatni, mert szükségünk van egymásra. 

- Nekem? Magára? - kérdezte, még mindig felém irányítva a pisztoly csövét.

- Igen. Tudja, hogy az állandó megbízóm, az orosz maffiózó Arszejev és két társa is ebben a hotelban szálltak meg?

- Tessék?

- Úgy bizony. Bármikor kiszúrhatják és elintézhetik magát. Segíteni akarok.

- Honnan tudjam, hogy nem ők küldték rám? - kérdezte, de ekkor lépteket hallottunk a folyosón. Vieri az ajtó felé nézett. Én erre egy hirtelen mozdulattal felpattantam és kivettem a pisztolyt a kezéből majd megfogtam a karját.

- Ugorjon! Gyorsan! - mutattam az ablakra, mire az olasz kinézett, majd mikor látta, hogy nem túl magas, kiugrott. Én is követtem őt és az ablak alatti puha virágágyásban landoltunk. Segítettem neki felállni és magam után rángattam a motorom felé. Rátettem a fejére a sisakomat, majd gyorsan elhúztunk a külváros irányába.

Kolsky berúgta az ajtót és körülnézett a szobában. Igor és Jaroslav követték őt.

- Már nincs itt főnök! Kiugrott az ablakon.

Igor odasétált az ablakhoz és lenézett az utcára, de már senkit nem látott odalent.

- Ez a zsaru még borsot fog törni az orrunk alá! Találjátok meg és intézzétek el. - szólt dühösen a két társának.

Megálltunk a motorral a város határában egy kihalt országúton és eszembe jutott, hogy itt tanítottam motorozni Higuaínt. Mély levegőt vettem és miután Vieri leszállt a motorról, én is követtem a példáját. 

- Ezek ők voltak? - kérdezte izgatottan a hadnagy.

- Igen. - válaszoltam és mélyen a szemébe néztem.

- Miért mentett meg?

- Megmondtam. Szükségünk van egymásra. Most már hisz nekem?

Az olasz nagyot sóhajtott.

- Mi az ajánlata?

- Maga megkapja Arszejevet és bandáját. Cserébe szabadon elmehetek. Feltéve, ha túlélem az egészet.

- Nézze. Én rendőr vagyok. Nem engedhetek el önkényesen egy körözött bűnözőt. Felesküdtem a törvényre. De köthetünk vádalkut. Én...

- Hagyjon ezzel a vádalku dumával! - vágtam a szavába. - Értse meg, én vagy halott vagyok, vagy szabad. Ez az orosz maffia. Nincs harmadik választás. Vagy eltűnök, vagy kinyírnak, mert köptem. Magának magyarázzam, hadnagy?

- Rendben. - válaszolta Vieri néhány perc gondolkodás után. - Valami azt súgja, hogy meg kell Önt hallgatnom. Mit akar csinálni, és hogyan tudok én segíteni? - kérdezte, erre felé nyújtottam a pisztolyát. Ezen meglepődött, de elvette és elrakta a pisztolytáskájába.

- Hát nem egyszerű a dolog, és nem is kockázatmentes, de ha sikerül... - a-tól z-ig beavattam a tervembe.

(Zene: 5. rész: Boyce Avenue-Somebody That I Used To Know

          6. rész: Nickelback-Too Bad)

XXI.

Igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Kifizettem az újságot, aztán felültem a motorra, és elindultam dolgozni, hiszen egyenlőre még fenn kellett tartanom a látszatot. Semmiképpen sem akartam elhamarkodottan cselekedni. Egyvalaki biztonságáról viszont gondoskodnom kellett.
Egész délelőtt végeztem a munkámat, mint máskor. Senki nem vett észre rajtam semmit, még Higuaín sem, amikor ebédidőben találkoztunk.
- Láttad az újságot? - kérdezte, mikor leültünk egy asztalhoz a klub éttermében.
- Igen, láttam.
- Bánod, hogy kiderült?
- Nem, dehogyis szívem. Így kellett történnie. - válaszoltam mosolyogva.
- De így most már nyugodtan mehetünk bárhová. Persze a kapcsolatunk elején jobb volt, hogy nem tudtak rólunk, de most már lassan két hónapja járunk, szóval talán itt volt az ideje. Vagy te nem így gondolod?
- Persze, persze. Igazad van. - bólogattam, majd megpróbáltam elterelni a témát. - Anyukád nem mondott rólam semmit?
- Ó, de! Már akartam is mondani, csak elfelejtettem! - csapott a homlokára - Még egyszer köszöni, hogy kisegítetted a japán muksóval. Egyébként megsúgta nekem, hogy nagyon szimpatikus lánynak talál! A művészettörténeti ismereteiddel azt hiszem totál levetted a lábáról. - nevetett.
- Akkor jó! És veled mi újság?
- Hogyhogy mi újság?
- Nálad hogy állok két hónap után? - fogtam meg a kézfejét az asztalon. Gonzalo a tenyerébe vette a kezemet és rám emelte a tekintetét. - Olvasd ki a szememből. - mondta, és úgy pillantott rám, hogy rögtön éreztem a gombócot a torkomban és a sírógörcs kerülgetett, amit csak nagy nehezen tudtam elfojtani. Vajon hány óra, hány nap van még hátra?
Ebéd után az étterem ajtajában köszöntünk el egymástól.

- Este a Nike egyik képviselőjével vacsorázom a T90-es csuka ügyében. Újabb reklámot akarnak. Utána felhívlak, jó?

- Persze. - válaszoltam, majd megsimogattam az arcát. - Gonzalo, kérhetek valamit?

- Amit csak akarsz.

- Ölelj meg szorosan. - néztem rá, majd mindkét karommal átöleltem a nyakát és magamhoz húztam.

- Hát hogyne corazón. - válaszolta, és erős karjaival körbefonta a derekamat, én pedig úgy szorítottam, mint aki abban reménykedik, hogy valami kémiai csoda folytán összeolvadunk és így már senki sem választhat el tőle. - Ez olyan, mint valami búcsúölelés. - mondta hirtelen és már ő is úgy szorított engem, ahogy én őt. - Ugye nem akarsz elmenni sehova? Ugye nem akarsz elhagyni? - kérdezte, mintha ráérzett volna valamire.

- Nem, nem akarok. Nem akarok elmenni. Sosem akarlak elhagyni.

- Akkor jó. Remélem is, mert nem tudom, mihez kezdenék nélküled. - nézett most már újra a szemembe - Szeretlek, te lány! - mosolygott.

- Én is szeretlek! - simogattam meg a mellkasát. - De most már mennem kell.

- Ok, akkor este hívlak.

- Jól van. Vigyázz magadra, kérlek!

- Te is. - mondta Higuaín, majd egy számra kapott puszi után visszaindultam az edzőközpont főépületébe, mert valakivel nagyon fontos volt beszélnem.

Granerot a mélygarázsban kaptam el. Már éppen hazaindult.

- Esteban várj! - szóltam utána, ő pedig hátrafordult.

- Hola, Nóra! Mi újság?

- Mi újság? Ez az újság. - nyomtam a kezébe a magazint, ami még mindig annál a bizonyos fotónál volt nyitva.

- Értem. - válaszolta.

- Beszélhetünk valami nyugodt helyen?

- Persze, menjünk fel az öltözőbe. Már mindenki elment. - Nos, mi lesz most? - kérdezte, mikor leültünk egy padra az első csapat öltözőjében.

- A kép ma reggel látott napvilágot. Igorék már nyilván felfedezték és idetartanak. De még meg is kell találniuk a városban. Ehhez valószínűleg Higuaínt fogják követni, vagyis idejönnek a klubhoz.

- Nyilvánvalóan.

- Igen. De én nem akarom, hogy rátapadjanak Gonzalora. 

- És ezt hogy akarod kivitelezni? - kérdezte Granero kíváncsi arccal.

- Mi sem egyszerűbb. Velem kell először találkozniuk. Ha így lesz, egyenlőre nem lesz okuk Gonzaloval foglalkozni.

- Egyenlőre?

- Remélem el tudom intézni, hogy egyáltalán ne kerüljenek vele kapcsolatba. De biztosítékra akkor is szükségem van. Egy hátvédre, érted? Szóval számítok rád.

- Hát én középpályás vagyok, de végül is a védekezésbe is be tudok segíteni ha kell, szóval mondd csak. Bármit megteszek.

- Egyszerű lesz a feladatod. Tartod a labdát. - válaszoltam neki, és beavattam a tervem azon részébe, hogyan tartsuk távol az oroszokat Higuaíntól...

Aznap, május 10-én este újra fekete farmert és a bőrkabátomat vettem fel.Újra ott álltam a tükör előtt és végigmértem magam. Külsőre megint Bagira voltam, a tolvaj. De belülről már nem voltam ugyanaz. A tekintetem már nem volt olyan hideg. A szívem már nem volt olyan kemény. Már nem én számítottam. Valaki más volt a fontos. Március 20-án este, mikor a párizsi szállodában ugyanígy a tükör előtt álltam, még kilátástalanság volt a szívemben, bűntudat gyötört, félelem és önutálat. De ma, május 10-én este a kilátástalanságot remény váltotta fel, a bűntudatot bátorság, félelem helyett most már aggódtam valakiért, az önutálat helyébe pedig a szerelem lépett. Szerettem valakit és végre valaki engem is szeretett. Talán mindig is ilyen voltam? Ezek az érzések azelőtt is bennem voltak, csak elfojtottam őket? Nem tudom, de most hagyom, hogy ezek irányítsanak, hátha akkor végre valami jót is teszek.

Egy utcával arrébb álltam meg a motorral, ahogy szoktam. Futottam a házig.Tudtam, hogy legalább egy órám van, mert addig üres a ház. Bemásztam a kerítésen, és egyből a hálószoba erkélyéhez mentem. Felmásztam egy fán, ami közvetlenül az erkély mellett volt, majd átugrottam a balkonra. A riasztó csak a bejárati ajtóhoz és a garázshoz volt kötve, ide nem, így könnyű dolgom volt. Elővettem a hullámcsatot és a zsákvarró tűt és könnyedén kinyitottam az erkélyajtót. Amikor itt jártam, volt alkalmam körülnézni, így pontosan tudtam, hol van a könyv. Lementem a nappaliba, leemeltem a polcról és eltettem a kabátom belsejébe. Aztán kerestem egy nagyméretű papírt és egy tollat, majd nyomtatott betűkkel ráírtam az üzenetem:

„Marcello Vieri hadnagy, 13-as körzet, Nápoly.

Bagira itt járt.”

A papírt a dohányzóasztal közepén hagytam, majd ahol bejöttem, azon az úton távoztam a házból.

Visszafutottam a motoromhoz, felültem rá és hazamentem. Holnapig már nem tehettem többet.

Másnap délelőtt Gonzalo csak kapkodta a fejét. Kihívta a rendőrséget, akik negyedórán belül elárasztották a házat és már ki is kérdezték őt. Betelefonált a klubba, hogy elkérje magát az edzésről. Ezután igyekezett bejutni a konyhába, hogy legalább egy kávét főzzön magának, mert úgy érezte, mindjárt megőrül a fejfájástól. Ekkor csengettek az ajtón.

- Esteban?

- Buenos días amigo! Mi ez a felfordulás nálad? - kérdezte Granero, amikor belépett a lakásba.

- Nem fogod elhinni, mi történt tegnap éjjel. - tessékelte be az argentin a spanyolt a konyhába, mert az volt az egyetlen hely, ahova megengedték, hogy civilek is belépjenek. - Kérsz egy kávét?

- Nem, kösz, már ittam egyet. De mesélj, mi van itt?

- Képzeld. tegnap este betörtek hozzánk.

- Tessék?

- Komolyan. Anyáék tegnap délután már elutaztak Buenos Airesbe a nyári szünetre. Én meg vacsorázni voltam a Nike képviselőjével, tudod...

- Sí. sí! És?

- Szóval hála az égnek nem volt itthon senki. Mert valaki besurrant az erkélyajtón keresztül, lejött ide a nappaliba és elemelte anyám egyik könyvritkaságát, amit még valamikor az 1800-as évek elején adtak ki, szóval nagyon értékes.

- Joder, ez nem lehet igaz! - vágott meglepett arcot Granero.

- De igaz. Ráadásul a fickó még üzenetet is hagyott valami olasz nyomozónak, aki most szintén itt szaglászik a nappalimban, mert ő meg pont ezt a tolvajt követte Madridig. "Bagira itt járt." Ez volt az üzenetben. Tehát tényleg az a híres tolvaj a tettes, akiről annyit olvastunk már az újságokban. Ez hihetetlen. Hogy pont hozzánk. És emiatt most mehetek egy hétre szállodába, amíg lejátsszuk az idényzáró meccset és megyünk a Cibelesre. Ugyanis reggel felhívtam Nórát, hogy nem-e csövelhetnék nála, mert ugyebár a lakásom egy bűntény helyszíne, erre közölte, hogy az ő lakásában meg csőtörés volt reggel, így az egyik barátnőjéhez megy lakni. Te elhiszed ezt a pechsorozatot? Azt mondta hívhattam volna hamarabb is, mert akkor mehettünk volna együtt szállodába, de most már nem akarja megsérteni a barátnőjét. Persze megértem, Így is tudunk találkozni. De ilyen nem létezik! - mérgelődött Higuaín majd félretolta  a kávésbögréjét.

- Miért mennél szállodába? Költözz addig hozzám! Ott Nórával is tudtok találkozni, és úgyis együtt megyünk edzésre.

- Áááá, nem! Nem akarlak zavarni téged, meg Pilart.

- Dehogy zavarsz, elég nagy a ház! Na kapd össze a ruháidat és ha a rendőrök elengednek, már indulhatunk is.

- Kösz, amigo! - ölelte meg Higuaín a spanyolt, majd felment az emeletre csomagolni.

- Nálam van. - szólt Esteban a telefonba, mikor már az ő házában voltak, és Higuaín épp kipakolt az emeleti vendégszobában. - Jó nagy felfordulást csináltál. Hemzsegtek a rendőrök.

- Az olasz ott volt már? - kérdeztem és közben mosolyogtam magamban.

- Igen. Már próbál szimatot fogni.

- Akkor minden jól alakul. Majd hívlak a másik ügyben. És kösz!

- Nincs mit! Vigyázz magadra. - mondta Granero, majd megszakította a vonalat, én pedig tárcsáztam egy másik számot.

- Mi újság, Rodrigo?

- Most fuvarom van senorita, de aztán szabad leszek. - válaszolta a kolumbiai taxis, aki engem is a hotelba vitt, amikor Madridba érkeztem.

- Szóval már felvetted az oroszokat?

- Sí, senorita.

- Akkor vidd el őket várost nézni. Fingjuk sincs Spanyolországról, és a nyelvet sem beszélik, szóval nem kell rejtjeles mondatokkal kommunikálni.

- Értem senorita. Az egyiknek olyan a feje, mint egy vágásra érett disznónak.

- Az Kolsky lesz. - mondtam nevetve. - Keringj velük egy kicsit. Kell nekem egy fél óra. Muchas gracias amigo.

- De nada! - válaszolta Rodrigo, majd letette a telefont.

Körülbelül fél óra múlva a kolumbiai kitette Igorékat a Madrid Marriott Hotelnél, ahova a maffiózók sikeresen be is jelentkeztek. Ám nem is sejtették, milyen meglepetés várja őket a szobájukban.

- Adj borravalót! - szólt oda Igor Jaroslavnak, majd átsétált a lakosztály nappaliján, és elhúzva a tolóajtót, belépett a hálóba.

- Bienvenida en Madrid, Igor! - köszöntem az orosznak. Az ablak mellett álló kényelmes fotelban ültem, keresztbe tettem a lábam és elégedett mosollyal néztem, ahogy a csodálkozástól kiesik a szivar a szájából.

(Zene: A betöréstől kezdve: Paramore-Monster)

XX.

Vasárnap reggel eluralkodott rajtam az izgalom és a félelem, hogy vajon mit fog szólni hozzám Higuaín anyukája. Szombaton egész nap az üzleteket jártam, hogy valami normális ruhát és cipőt találjak a megnyitóra. Végül egy fekete térdig érő szoknyára és egy fehér, garbónyakú, rövid ujjú felsőre esett a választásom, mert visszafogottan akartam kinézni. Magassarkú cipőt is húztam, amiben egy kicsit gyakorolnom kellett, mert száz éve nem volt ilyen a lábamon. Már 1 órakor készen voltam és csak fel-alá járkáltam a lakásban az idegességtől. Mit fog szólni hozzám az anyukája? Lehet, hogy nem tetszem majd neki. Biztos kiszúrja majd, hogy valami nem stimmel velem. Lehet, hogy mégsem ezt a ruhát kellett volna felvenni? Talán inkább hosszúnadrágot és valami blúzt... Figyelnem kell az arcát, amikor végigmér! És a riporterek? Remélem nem lesz sok! Biztos csak ilyen művészeti magazinoktól lesznek. Majd elbújok, hogy véletlenül se fotózzanak le. Biztos, hogy jó kontyba tűzve a hajam? Úgy nézek ki, mint valami tanár néni. És ha kiengedem? Nem, az tanár néni, aki szexelni akar. Inkább maradjon a konty. Igen, az elég visszafogott. Istenem segíts! Ez nehezebb, mit betörni valahova. Ez most már kétségtelen, inkább kirámolom a Szépművészeti Múzeumot. Jaj, mikor jön már ez a lökött argentin?
Ebben a pillanatban csengettek. Sietve nyitottam ajtót.
- Hola, mi vida! Tyűha, ez igen! Anyám el lesz ájulva. - lépett be Higuaín, én pedig bezártam az ajtót mögötte.
- Miért? Nem jó így? Öltözzek át? Inkább hosszúnadrág kellett volna, igaz? Tudtam, hogy inkább hosszúnadrág kellett volna.
- Hé, tranquilo, mi vida! Ezzel azt akartam mondani, hogy csinos vagy. Mint egy tanár néni.
- Tanár néni?
- Igen - válaszolta és közben elkezdte simogatni a hátamat - Mint egy tanár néni. Szóval mi lenne, ha most kibontanád a hajadat, kilépnél a cipődből és megbüntetnél, mert nem csináltam matek leckét.
- Jaj, Higuaín, most ne bolondozz már! El se tudod képzelni, mekkora gombóc van a torkomban.
- Jó, akkor csak adj egy csókot, mert már három perc 16 másodperce itt vagyok, de még nem kaptam egyet sem. - mondta és idiótán csücsörített felém. Erre nevetni kezdtem és adtam egy puszit a szájára.
- Nyugodj meg. Anyám imádni fog, mert én is imádlak.
- Remélem, hogy igazad lesz! De most már induljunk, mert nem akarok elkésni.

Mikor megérkeztünk a galériához, furcsa mód egy riportert sem láttam. Erre rá is kérdeztem Gonzalonál.
- Anya akarta így. Csak holnapra hívta őket, mert nyugodtan szeretne foglalkozni az ügyfelekkel, akik esetleg képet vásárolnak tőle.
- Értem. Ennek örülök. - válaszoltam és egy kicsit megkönnyebbültem. Legalább ezzel nem kell szenvednem.
Beléptünk a galériába, ahol Gonza anyukája éppen beszélgetett a tulajdonossal, és az öccse is ott volt a barátnőjével.
- Hola mama! - köszönt Gonzalo az anyukájának, megpuszilta, aztán Lautaroékat is üdvözölte. - Nos mama, ő itt a barátnőm, Nóra Kovács.
Egy elegáns, mosolygós szőke hölgy nyújtotta felém a kezét.
- Nagyon örülök, Nóra. A fiam már sokat mesélt rólad. Nancy vagyok. Nyugodtan szólits így.
- Én is örülök. Remélem, csak jókat hallott rólam.
- Ó, hogyne. A fiam azt mondta isteni pitét sütsz. Elkérném a receptjét
- Ó, persze, szívesen leírom bármikor.
Miután úgy tűnt, sikerült jó benyomást tennem Nancyra, Lautaro bemutatta a barátnőjét, Jennifert, majd lelkendezve mondta, hogy a laptopja nagyon pengén működik.
Aztán elkezdtünk beszélgetni senora Higuaín festményeiről.
- Anya szépen fest, igaz? - kérdezte tőlem Gonza.
- Igen, valóban. Az egyik kedvenc stílusom a szürrealizmus. Nancy, az ön színhasználata leginkább Dalíéra emlékeztet. - válaszoltam, mire Gonzalo elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Értesz a művészettörténethez? - kérdezte az anyukája.
- Egy kicsit. Néhány hónapig éltem Firenzében.
- Mivel foglalkoztál? Ott is karbantartó voltál?
- Nem, én...ööö...takarítottam. Egy képtárban. Ott ragadt rám. - válaszoltam kissé zavartan.
- Értem. Jó, hogy ilyen érdeklődő vagy. Tényleg Dalí az egyik kedvencem. Kiváló spanyol művész. Zseniális. Köszönöm az elismerést. És a te kedvenc képed?
- Nos, talán az olasz hatás miatt Boticelli Vénusz születése című festménye. Kicsit emlékeztet valamiféle hippi plakátra a 70-es évekből.
- Most, hogy mondod, igazad van. Tényleg hasonlít.
- Hölgyeim. Azt kell mondjam, egy kukkot se értek abból, amiről beszélnek. - mondta Gonzalo nevetve.
- Elnézést asszonyom. Egy kedves érdeklődő volna az egyik képére. Csak van egy kis probléma. - érkezett vissza hozzánk a galéria tulajdonosa és egy elegáns japán férfi állt mellette, akiről kiderült, hogy csak az anyanyelvén beszél, a tolmács viszont, akit rendeltek, elakadt út közben, így nem fog ideérni. Amíg a többiek próbálták megoldani a helyzetet, én a kissé zavarban lévő ázsiai férfihoz léptem.
- "Konnichiva" "Murasaki to moushimasu" "Hajimemashite" - hajoltam meg kissé előtte.
- "Konnichiva" "Watashi no namae wa Hirotaro desu" "Hajimemashite" "Nihongo wakarimasu ka hanasemasen?"
- "Hai, wakarimasu" "Anata o tasukeru"
- "Domo arigato"
- "Dou itashimashite" - mondtam és közben látam, hogy mindenki minket kezdett el bámulni. - Majd én fordítok önöknek. - nyugtattam meg Nancyt és a tulajdonost, ami után már gördülékenyen ment az üzlet és sikerült eladni a festményt. Amíg az illetékesk hátramentek az irodába megkötni az adás-vételi szerződést, Lautaro és Jennifer pedig elmentek a kólaautomatához, Gonzaval kettesben maradtunk.
- Nem is mondtad, hogy beszélsz japánul. Meg hogy értesz a festményekhez. - nézett rám az argentin kérdőn.
- Sosem kérdezted. - léptem közelebb és elkezdtem simogatni a mellkasát.
- Ez igaz. Hol tanultál japánul?
- Van egy japán ismerősöm. Gps-eket gyárt a Nissan számára. Közös informatikai érdeklődés.
- Értem. Mindenesetre nagyon cuki vagy amikor kiejted a japán szavakat. - rácsúsztatta a tenyerét a csípőmre. - Mondd csak, hogy van japánul a szeretlek?
- "Daisuki" - válaszoltam.
- Dasuke?
- Nem, "Daisuki"
- "Daisuki"
- Igen, ügyes vagy! - nevettem rá.
- Várom, hogy mivel lepsz még meg. - nevetett ő is, én pedig erre a füléhez hajoltam.
- Tudja senor Higuaín, szívdöglesztően fest ebben a fekete ingben. Legszívesebben itt és most levenném önről. - súgtam neki, de közben egy villanásra lettem figyelmes. - Mi volt ez?
- Joder! Valami paparazzi mégis idetolta a képét. - mondta Higuaín, majd az ablakhoz lépett, de a lesifotós már nem volt ott.
- Akkor most lefényképeztek minket? - kérdeztem kétségbeesve.
- Valószínűleg. De majd kitaláljuk, mi legyen. Legfeljebb kiderül, hogy együtt vagyunk. - válaszolt Higuaín, de rajtam ez a válasz nem segített. Csak imádkozni tudtam valamiféle csodáért.

Másnap reggel az első utam egy újságoshoz vezetett. Vadul kezdtem lapozni a bulvármagazinokat, mígnem az egyik lap harmadik oldalán megláttam a képet és felette a címet.
"Gonzalo Higuaín egy ismeretlen barna lány társaságában az édesanyja kiállításán."
Éreztem, hogy az összes vér az agyamba tódul, remegni kezd a térdem és a szívem majd kiugrik a helyéről. Álltam az újságos előtt, kezemben a fotóval, ami mindennnek véget vet és csak egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, aztán a könnyeim kezdtek el záporozni megállíthatatlanul.

- Főnök, megvan! Madridban van. Azzal a híres argentin focistával szűrte össze a levet. Nem semmi a csaj. - szólt Jaroslav izgatottan a telefonba.
- Mégsem vagy annyira fogyatékos Jaro. Azonnal küldd nekem a repülőjegyet és magadnak meg az idióta Kolskynak is foglalj. Elmegyünk a kiscicáért. Ideje újra munkára fogni. Már holnap indulni akarok. - válaszolt Igor, majd bontotta a vonalat és behívta a kis német szobalányt.
- Helena. Csomagold be a bőröndömet.
- Jawohl, mein Herr. - hajolt meg a lány és kisietett a szobából. Igor hátradőlt a fotelben és összedörzsölte a tenyerét.

- Signor Vieri, signor Vieri! - rontott be Ponti a hadnagy irodájába. Marcello Vieri az asztala mögött ült, és éppen a legutolsó, párizsi rablás helyszínén készült képeket nézte végig, már századszorra.
- Mi van? - nézett fel a fotókról.
- Signor Vieri, mozgás van. Arveszej és a bandája jegyet foglaltak Madridba.
- Arszejev, te ütődött. Ar-sze-jev. Szóval Madridba? Remek. - dörzsölte össze a tenyerét a hadnagy.
- Most mi lesz? - kérdezte Ponti izgatott arccal.
- Hogy mi lesz? Én leszek a macska, és követem az egereket, hogy elvezessenek a sajthoz.
- Tessék?
- Semmi, semmi. Szólj Teresanak, hogy foglaljon nekem jegyet Madridba.
- Ok, főnök. - vakargatta a fejét Ponti.
- Igyekezz már!
- Igen, főnök - hagyta el a kis nyomozó az irodát.
- Most végre elkapom a fickót! 3 év szivatás után!Végre!




(Megjegyzés:
Konnichiva: Jó napot.
Murasaki to moushimasu: Violának hívnak.
Hajimemashite: Örvendek.
Watashi no namae wa Hirotaro desu: Az én nevem Hirotaro.
Nihongo wakarimasu ka hanasemasen?: Ért japánul?
Hai, wakarimasu: Igen, értek.
Anata o tasukeru: Segítek önnek.
Domo arigato: Köszönöm szépen.
Dou itashimashite: Szívesen.)

XIX.

A kirándulás után átmentünk Gonzaloékhoz néhány ruhájáért és egyéb apróságért, amire még szüksége volt. Az öccse pedig éppen otthon mozizott a nappaliban.
- Szia öcskös!
- Hola! Como estas? - köszönt az öccse Gonzanak, majd végigmért engem.
- Bien, y vos? - kérdezett vissza Higuaín.
- Bien, gracias.
- Csak beugrottam pár cuccért, mert péntekig nem leszek itthon. De ha már itthon vagy, ismerkedjetek össze. Nóra, ő az idióta öcsém, Lautaro. Öcskös, ő a barátnőm, Nóra.
- Nagyon örülök. - nyújtottam a srác felé a kezemet.
- Én is. A bátyám már sokat mesélt rólad. Tényleg ilyen ezermester vagy? A laptopokhoz nem értesz véletlenül?
- De, egész véletlenül értek egy kicsit. Elromlott a laptopod?
- Ige, nem akar bekapcsolni. Nagy gond lenne, ha megkérnélek, hogy nézd meg? - kérdezte Lautaro mosolyogva.
- Jaj, öcskös! Ne fogd már munkára Nórát!
- Nem, semmi gond! Szívesen megnézem. Te addig pakold össze a ruháidat. - fogtam meg Gonza csuklóját.
- Na jó. De én tíz perc alatt végzek.
- Lehet, hogy annyi nekem is elég lesz.
- Ok, akkor megyek a szobámba - mondta Gonzalo, majd az öccséhez fordult és összeborzolta a srác göndör haját. Erre Lautaro csipkedni kezdte a bátyja derekát, aki hátrált a kanapé felé, majd ráhuppant. Ekkor elkezdtek birkózni a kanapén és legalább öt percig folytatták, miközben nagyokat nevettek. Néztem őket és eszembe jutott, milyen jó lett volna, ha nekem is van testvérem.
- Na jó, most már tényleg megyek, te meg hozd a laptopodat. - tápászkodott fel Gonzalo. - Nem kérsz valamit inni, vagy enni? - fordult felém.
- Köszönöm, nem.
- Ok, akkor ülj le, amíg Lautaro visszaér. - megpuszilta az arcomat és az emeletre vezető lépcső irányába indult. Én leültem a kanapéra, közben pedig az öccse is visszajött.
- Na itt vagyok. Ez az a laptop. - nyújtotta felém a gépet.
- Na nézzük csak. - próbáltam bekapcsolni a szerkezetet, de valóban sikertelen volt. - Szerintem ez hardver hiba. Sürgősen szükséged van rá? - kérdeztem.
- Nem, annyira nem sürgős. A twitterhez addig használom a telefonomat.
- Jó, mert otthon van mindenféle alkatrészem. Elvinném és megcsinálnám neked, aztán a bátyád valamelyik edzés után visszahozza.
- Azt nagyon megköszönném, hozom a táskáját. - néhány percbe telt, mire mindketten visszaértek, addig viszont körülnézhettem a nappaliban. A berendezésen látszott az anyukájuk keze. Kényelmes barna bőrkanapé és hozzáillő fotelok vettek körül egy alacsony fa dohányzóasztalt. A falakat kellemes halványzöld színűre festették, az ablakokon pedig fehér függönyök voltak bordó sötétítővel. Sokfelé helyeztek el cserepes virágokat és az egész helység nagyon hangulatos és otthonos volt.
- Itt van a táska. - ért vissza a kisebbik Higuaín, én pedig elvettem tőle a felém nyújtott fekete laptoptáskát és beletettem a gépet.
- Ok, akkor megnézem neked. - mosolyogtam rá.
- Köszi. Amúgy van twittered?
- Ööö, nincs. Még nincs, de már gondolkodtam, hogy kéne regisztrálni. - válaszoltam és elgondolkodtam, vajon milyen néven tenném.
- Ha csinálsz, majd jelölj be és majd én is követem a tiédet, jó? - kérdezte Lautaro én pedig bólintottam. Ekkor egy hátizsákkal a kezében lejött az emeletről Gonzalo is.
- Kész vagyok. Te megnézted a cuccot?
- Igen, de el kell vinnem, mert otthon van hozzá alkatrész.
- Értem, akkor felőlem indulhatunk.
- Ok. - álltam fel a kanapéról. - Örülök, hogy végre megismerhettelek. - fordultam Lautaro felé.
- Én is. - mosolygott, majd megölelt és adott egy puszit az arcomra. Egy kicsit meglepődtem, mert még mindig nem szoktam hozzá, hogy ilyen közvetlenek velem az emberek. Aztán a két testvér is elköszönt egymástól.
- Anyának is szóljál, hogy nem leszek itthon, de majd még én is felhívom. Aztán csak óvatosan rosszalkodjatok a csajoddal. - mondta Gonzalo és adott egy gyenge taslit az öccsének.
- Néha óvatosan, néha meg... - nevetett Lautaro, aztán még egyszer elbúcsúztunk és hazaindultunk hozzám.

- Mit akarsz vacsorázni? - kérdeztem Higuaínt a nyitott hűtő előtt állva, miután már mindketten lezuhanyoztunk és átöltöztünk.
- Téged. - lépett mögém és átkarolta a derekamat.
- Majd esetleg desszertnek, de előtte rendesen kell vacsorázni. Szóval van a hűtőben csirkemell, halrudacska vagy kolbász. Ezek közül választhatsz.
- Ömmm, akkor legyen csirkemell, jó?
- Penne vagy rizs?
- Penne.
- Jó választás. Pucolsz nekem egy hagymát? - mutattam a pulton lévő zacskóra, amiben a fokhagyma volt.
Gyorsan összedobtuk a vacsorát, aztán leültünk tévét nézni.
- A tesód nagyon kedves. Külsőre nem hasonlít rád. - mondtam két falat között.
- Tudom, én apára hasonlítok, ő tiszta anya.
- Látszik, hogy szeretitek egymást.
- Igen, mind a négyen nagyon összetartunk.
- Szép dolog. Kár, hogy én egyke vagyok. Ha lett volna testvérem, akkor talán minden másképp alakul. Akkor talán sohasem...- elharaptam a szót, mert éreztem, hogy megint nem kellett volna beszélni, de Higuaín már felfigyelt.
- Sohasem mi? Nóra nézz rám! - fordította az arcomat maga felé. - Sohasem mi? Még mindig nem akarod elmondani?
- Gonzalo én...
- Ok. - vágott a szavamba. - Akkor nem kell mondanod semmit. Csak bólints igent vagy nemet a kérdéseimre. Drogoztál vagy alkoholista voltál? - nemet intettem. - Akkor prostituált voltál?
- Jaj, Gonzalo, dehogyis! - kezdtem el nevetni.
- Ne nevess, ez most komoly. Börtönben ültél?
- Nem.
- Akkor valamit elkövettél és most köröz a rendőrség? - kérdezte és a szemebe nézett. Igyekeztem visszafojtani a késztetést, hogy igent mondjak és tudtam, hogy most már pengeélen táncolok.
- Figyelj Gonzalo! Egyezzünk mg valamiben. Legyen ez a hét még olyan, amilyen eddig volt. Ha megígéred, hogy nem kérdezősködsz, akkor én is megígérem, hogy a jövő heti szezonzáró mérkőzésetek után mindent megtudsz Jó lesz így?
- Jó, de ez miért fontos?
- Csak tedd meg, kérlek! Rendben?
- Jó, de...
- Higuaín, megígérted!- tettem a kezem a szájára.
- Jó, akkor nem kérdezek semmit. De te is megígérted.
- Be is tartom az ígéretem.
- Ok, de tudnod kell a legfontosabb dolgot. - megfogta a kezemet és hirtelen úgy nézett rám a hatalmas barna szemeivel, mint a ki valójában már mindent tud. - Én szeretlek.
- Én is szeretlek téged. Öleltem át a nyakát és magamhoz szorítottam. Éreztem, ahogy egy könnycsepp legördül az arcomon. Nem is emlékeztem rá, mikor könnyeztem utoljára. Gyorsan letöröltem, hogy ne vegye észre. Aztán csak elhelyezkedtünk a kanapén, én a vállára hajtottam a fejem és néztük a tévét. Közben pedig igyekeztem elterelni a gondolataimat arról az érzésről, ami egyre jobban nyomasztott. Hamarosan véget ér minden.

Életem legboldogabb hete volt. Délelőtt persze dolgoztam, Higuaín pedig edzésen volt, de a délutánokat együtt töltöttük. Egyik nap megint elvittem motorozni, egy másik napon pedig ő tanított meg dekázni a bérház belső udvarán. Együtt főztünk, filmeket néztünk és még angolul is elkezdtem tanítani, amin egy csomót röhögtünk. Az éjszakák pedig mámorosak voltak. Minden éjjelt együtt töltöttünk és egymás karjaiban aludtunk el. De minden éjjel, amikor ő már álomba merült, nekem ott motoszkált a fejemben az ígéretem.

Pénteken a csapatnak be kellett költöznie a Mirrasierra Suites Hotelbe, mint általában a hazai mérkőzések előtt.
- Kint leszel a stadionban? - kérdezte Gonzalo már az ajtóban állva.
- Hát persze. Mindig ott vagyok, tudod.
- Gondolom most sem az akváriumban.
- Nem, én nem megyek az akváriumba. Lent jobban lehet tombolni.
- Jól van. Hívlak a meccs után, vasárnap meg jövök érted délután kettőre. Háromkor nyílik anya kiállítása, de legyünk ott egy kicsit hamarabb, hogy összeismerkedjetek.
- Rendben. Alig várom. - megsimogattam az arcát és megcsókoltuk egymást, majd kilépet az ajtón. A lépcsőről még visszaintett, aztán eltűnt a fordulóban.

XVIII.

Hétfő reggel nyújtóztam egy nagyot az ágyamban. Sikerült egy szabadnapot kialkudnom Pablotol és Maríától cserébe azért, hogy végigdolgoztam a hétvégét. Mára esett Gonzalo szabadnapja is, így kitaláltuk, hogy kirándulunk egyet a Madrid közeli erdőben. Felkeltem az ágyból és kinéztem az ablakon. Remek idő volt. Nem túl meleg és szép, napsütéses. Gyorsan tusoltam, és éppen fel akartam öltözni, amikor kilencre az argentin is megérkezett. Belebújtam a köntösömbe és ajtót nyitottam.
- Hola mi amor, úgy hiányoztál! - ugrottam a nyakába.
- Buenos días! Tyűha, mintha kicsit híztál volna kedd óta. - mondta nevetve, majd letett és bezárta az ajtót.
- Tényleg? - néztem rá és úgy tettem, mint aki dühös de aztán visszavágtam. - Tudod, az elmúlt héten sokszor hívott Miguel vacsorázni, vagy ebédelni, szóval nem csoda, ha felszedtem pár kilót. - rántottam meg a vállamat.
- Értem. Szóval vacsora, ebéd, gondolom néhány festőlecke...- sorolta, miközben egyre közelebb húzott magához. - Biztos jól bánik az ecsettel ez a Miguel, de amit én tudok adni neked bonita, olyat ő nem tud.
- Valóban? Fogalmam sincs mi az, amit ő nem tud megadni nekem, csak te... - játszottam tovább, miközben ő a nyakamat puszilgatta, amitől teljesen elgyengültem a karjaiban.
- Úgy látszik tényleg hosszú volt ez a hét és fel kell frissítenem a memóriádat. Tudod ettől szokott rád törni a vágy, hogy az államat harapdáld. - mondta, miközben mosolyogva a szobám ajtaja felé tolt.
- Nem is szoktam az álladat harapdálni.
- Ó, dehogyis nem. És imádom, amikor azt csinálod.
- Na jó, lehet, hogy szoktam. De csak akkor, amikor meg vagy borotválkozva.
- Sí, és most meg vagyok. - húzta el közben az ajtót, és tovább lépkedtünk az ágyam felé.
- Igaz, tényleg milyen sima az arcod. - mondtam, és elkezdtem puszilgatni a fülétől végig az álla vonalán. Éreztem a parfümje illatát, az egyre égetőbb tenyerét a nyakamon és azt, hogy ebből csak délután lesz kirándulás, mert megőrülök, ha nem csókol meg azonnal. Ő pedig, mintha kitalálta volna a gondolataimat, beletúrt a hajamba és az ajkait az enyémhez érintette, aztán végre a nyála ízét is érezhettem. Miközben csókolóztunk, lassan megszabadítottam őt a ruháitól, aztán ő is levette a köntöst rólam. Ráfektetett a párnákra én pedig remegő kézzel simogattam az arcát, a száját, aztán a vállat is és minden porcikáját kívántam.
- Mi lenne, ha a héten már nem is mennél haza? Ha minden éjszakát itt töltenél? Úgyis csak szombaton lesz meccsed. Nem akarok még egy hetet nélküled. Annyira hiányzott az érintésed. - mondtam neki.
- Minden éjszaka velem akarsz lenni?
- Legszívesebben egész hátralévő életem minden éjszakáját veled tölteném el.
- Akkor áthozok egy fogkefét. - mondta mosolyogva, majd újra megcsókolt.
- Szóval ott tartottunk, hogy ezt szereted a legjobban. - mondtam és elkezdtem finoman harapdálni az állát.
- S-s-sí. - válaszolta és beharapta az alsó ajkát.
- És azt tudod, hogy én mit szeretek? - kérdeztem tőle, miközben lassan simogattam a hátát és a derekát. Ő nem szólt semmit, csak lejjebb csúszott és a bordáimon éreztem az ajkait aztán pedig a köldökömön. Jóleső forróság futott végig bennem, ő pedig lassan újra fölém hajolt.
- És ha ezt csinálom? - suttogott a fülembe, majd a keze megtalálta a legérzékenyebb pontomat és az ujja belém is hatolt. Ettől az egész testem libabőrös lett.
- Úgy utállak - mondtam és mindkét kezemmel a hajába túrtam. Aztán elvette a kezét, megcsókolt, és mikor éreztem, hogy újra birtokba vette a testem, átöleltem a nyakát. Először csak lassan mozgott, majd kicsit gyorsított, én pedig teljesen átadtam magam neki. Mámorító érzés volt, amikor a hasa és a mellkasa az enyémhez ért, ahogy a lehelete a nyakamat cirógatta. Minden érintés, minden mozdulat után a testem üzente az agyamnak, hogy mindjárt itt a pillanat. Aztán eljött a legcsodálatosabb érzés, egyszerre jutottunk el a csúcsra és éreztem, ahogy az ujjai gyengéden a combomba markolnak...

- Hány óra van? - kérdezte, miközben az ujjaival apró köröket rajzolt a meztelen hátamra.
- Fél tizenegy. - válaszoltam. Hason fekve pont ráláttam az ébresztőórámra.
- Nem is muszáj kirándulni menni.
- De én szeretnék Gonzalo. Csak sétáljunk egyet a kiserdőben a Manzanares partján. Ha már az egész napos kirándulás elmaradt, csak két órácskát!
- Ok, de mi lenne, ha késő délután mennénk?
- De... - fölé hajoltam, ahogy a párnán feküdt, a hajam pedig a mellkasára omlott. - Én késő délután valami mást szeretnék csinálni. Egy olyan dolgot, ami az éjszakába is belenyúlik.
- Ó, nem is tudtam, hogy szeretsz Monopolyzni. - mondta nevetve, miközben a kulcscsontját puszilgattam és egyre lejjebb haladtam a felsőtestén.
- Lökött vagy Higuaín. - néztem újra a szemébe. - Na pattanj ki az ágyból, öltözz és induljunk.
- Igenis Míster!

A Manzanares folyó olyan szakaszához mentünk, ami kívül esett a városon. Sétáltunk egy nagyot az erdőben és szívtunk egy kis friss levegőt. A folyó mellett haladva találtunk egy kellemes helyet ahova leülhettünk egy rögtönzött piknik erejéig. Miután megettük a szendvicseket, háttal ráfeküdtünk a magunkkal hozott plédre és egy ideig csak bámultuk a felénk magasodó fák lombjait és hallgattuk a természet zajait.
- Gyerekkoromban is imádtam kirándulni és piknikezni. A bátyáimmal jópárszor mentünk. Meg a tengerpartra is. - szólalt meg Higuaín.- És te a családoddal?
- Ó, mi soha! Nekem lóversenyekre kellett mennem a családommal. - válaszoltam nevetve.
- Kis kalapban meg térdig érő pöttyös ruhácskában voltál? - bökött oldalba.
- Igen, képzelheted hogy néztem ki.
- Biztos csinos voltál!
- Mindig utáltam a lóversenyeket. De a lovakat szerettem. Sajnáltam őket. Hámot tettek rájuk a verseny alatt, előtte pedig egy szűk karámba voltak bezárva. Saját magamra emlékeztettek.
- Te is bezárva érezted magad? - kérdezte, miközben felém fordult és a könyökére támaszkodott.
- Egész gyerekkoromban. Mindig illedelmesen kellett viselkednem, ha velük mentem valahová. Amikor nem voltak otthon, akkor tényleg azt csináltam, amit akartam, de ezeken a lóversenyeken, meg társasági eseményeken el kellett játszanom a jól nevelt gazdag kislányt.
- Képzelem, milyen nehéz lehetett ez neked.
- Borzasztó volt. Úgyhogy szerettem gyakran borsot törni a szüleim orra alá. - mondtam, és kitört belőlem a röhögés, amikor eszembe jutott egy emlékkép.
- Na, mi az? - nézett rám kíváncsi szemekkel Higuaín.
- Egyszer egy ilyen lóverseny előtt, miközben anyámék elmerültek a beszélgetésben valami fejes politikussal, eltűntem a szemük elől és hátramentem a karámokhoz, ahol a lovakat tartották. Az őr munka közben töltötte a délutáni pihenőjét. Horkolt, mint egy disznó. Elsurrantam mellette és kiengedtem az összes lovat ők pedig futottak keresztül a parkon. Az őr felkelt, riasztotta a többieket, akik azonnal a lovak nyomába eredtek. Így is este tizenegy volt, mire az összeset befogták. Engem nem vettek észre, mert elbújtam a széna közé. Amikor az őrök eltűntek, leporoltam magam és visszasétáltam anyámékhoz, mintha mi sem történt volna. Félve kérdezték meg, van-e közöm a dologhoz. Nekik persze megmondtam, hogy igen, ők viszont letagadták mindenki más előtt és magukban kellett mérgelődniük.
- És megbüntettek? - kérdezte Gonzalo, miközben a hasát fogta a nevetéstől.
- Persze. Legalábbis ők azt hitték. A következő három hónapra ugyanis eltiltottak a lóversenyektől.
- Hát, akkor tulajdonképpen jutalmat kaptál. Kis csibész lehettél!
- Igen, nagyon rossz gyerek voltam. - mondtam nevetve.
- Úgy érzem ez átragadt felnőtt korodra is. - mondta és a hasamra csúsztatta a kezét.
- Ezt miből gondolod? - nyújtóztam egyet és a karját kezdtem simogatni.
- Most is látom a szemedben. - válaszolta, majd fölém hajolt és gyengéden megcsókolt.
- Akkor jobb lesz, ha vigyázol velem. A végén még téged is bűnre csábítalak. - karoltam át a nyakát.
- Már el vagyok csábulva. - újra megcsókolt, én pedig átadtam magam az ölelésének és annak a nyugalomnak és biztonságnak, ami áradt a pillanatból.




(Zene: "részletek":): Gorillaz-Starshine
           Piknik:  Caramel-Párórára)

XVII.

Reggel gyorsan összekaptuk magunkat és indultunk is. Higuaínt is be kellett vinnem a klubba az ott maradt kocsija miatt.
- Akkor most vasárnapig nem is leszünk kettesben? - karoltam át a nyakát a parkolóban, amikor már az autója mellett álltunk. A derekamra csúsztatta a kezét és tudtam, hogy nehezen fog eltelni ez a pár nap.
- Hétfőig. Akkor viszont lesz egy szabadnapom és csak veled fogok törődni.
- Na jó. Addig kibírom valahogy. Legfeljebb rácsörgök Miguelre, hogy fessen rólad is egy képet. - kacsintottam rá, erre megint elvörösödött.
- Miguelre? A művész srácra, aki nem kérdezősködik? Csak fest, mi? Hát rólam nem kell képet festeni! Hogy aztán felmenj a lakására a kész "műalkotásért" és...és... - pufogott, belőlem pedig kitört a nevetés.
- Higuaín, olyan vicces vagy ilyenkor! De ha ez megnyugtat, nekem nem tetszik Miguel. Túl vékony. Én az ilyen izmos magas argentinokat szeretem, mint te. - simogatni kezdtem a mellkasát, ő pedig szorosan magához húzott és megcsókolt.
- Akkor jó. Remélem, ez így is marad. Jut eszembe, festmények! Tudod, mondtam már, hogy anyám is fest. Meg, hogy szokott lenni kiállítása is.
- Igen. - bólogattam.
- Na, vasárnaphoz egy hétre, május kilencedikén is lesz egy ilyen kiállítása, és szeretném, ha eljönnél. Ő is szeretne megismerni téged. Az öcsém is ott lesz a barátnőjével.
- Tényleg? Anyukád szeretne találkozni velem?
- Persze. Már meséltem neki rólad, és kíváncsi rád. Meg az öcsém is. Eljössz?
- Szívesen mennék, de ott nem szoktak lenni valami újságtól?
- Majd kicselezzük őket!
- Ok, akkor elmegyek. Én is kíváncsi vagyok a családodra.
- Vale! Akkor a részleteket még megbeszéljük addig.
- Jól van, de most már mennem kell, mert elkések és Pablo kinyír, mielőtt összebarátkozhatnék anyukáddal. - adtam egy puszit az arcára és sarkon fordultam, ő pedig már nyitotta a kocsiajtót, de úgy éreztem, hogy muszáj visszafordulnom. Megfogtam a csuklóját és összepusziltam az arcát, az orrát, a homlokát.
- Utállak, te lökött! - mondtam neki, ő pedig nevetett, mikor otthagytam.

Hétfőig már csak tíz percekre találkoztunk, és én egy szót sem szóltam neki arról, hogy minden éjjel visszatért az a rémálom a pókkal. Engem viszont egyre inkább nyugtalanított a dolog. Éreztem, hogy valami van a levegőben. Minden nappal egyre feszültebb lettem, de igyekeztem ezt palástolni előtte. Granero előtt viszont nem tudtam leplezni. Egy kisebb húzódása volt, így az edzőteremben erősített, külön a csapattól. Amikor pénteken bementem oda, hogy meghúzzak néhány csavart az egyik fekve nyomó padon, megszólított.
- Nóra, van néhány perced?
- Persze, mondjad nyugodtan. - fordultam felé.
- Látom, hogy valami nagyon nyomaszt mostanában. Tudok segíteni valamit?
- Ahhh, nem! Semmi gond csak egy hülye rémálom egy pókkal.
- Értem. - válaszolta, de aztán toporgott előttem, mintha valamit még kérdezni akarna.
- Mondjad Esteban.
- Ok, tudom, hogy Higuaínnak nem beszélsz, de én nem bírom tovább. Mi a neved?
- A nevem...Nem tudom miről beszélsz. A nevem Nóra. - mondtam zavartan, de nem néztem rá.
- Na jó, akkor most nézz a szemembe és úgy válaszolj. Mi a neved? - kérdezte határozottan, én pedig a szemébe néztem és képtelen voltam tovább hazudni a jóbarátomnak. Még sosem fogott el ilyen érzés. Úgy éreztem, muszáj mindent kipakolnom. Ő várakozón nézett rám. - Hogy hívnak valójában?
- Esteban, ne csináld ezt velem, por favor!
- Figyelj.Olyan hálás vagyok neked, amit nem lehet szavakba önteni. Tudom, hogy rendes ember vagy. Tudom, hogy szereted Gonzalot. Tudom, hogy nem szórakozásból titkolózol. Ha úgy akarod megígérem, hogy ami itt most elhangzik, az nem jut Higuaín fülébe, csak amikor te akarod. De tudnom kell az igazat. És ha bajban vagy, segíteni akarok. Mert kedvellek. Mert jó barát vagy.
- Ó, Esteban! Az én bajomon te nem tudsz segíteni. Ezt csak én tudom megoldani, de valószínűleg nem úszom meg élve. - mondtam neki mosolyogva.
- Hallani akarom, aztán majd meglátjuk. - Leültünk a fekve nyomó padra és belőlem dőlt a szó.
- A valódi nevem Viola Majtényi. Azt tudod, hogy magyar vagyok, ebben nem hazudtam. A családom nagyon gazdag, ezt is tudod, mert már meséltem róla, ahogy arról is, hogy nem foglalkoztak velem igazán. Ez is közre játszott abban, hogy félresiklott az életem... - elmondtam neki mindent. A kezdeteket, aztán Igort, a lopásokat, mindent. Mindent kitálaltam, ő pedig figyelmesen hallgatott, először megdöbbent, de aztán fokozatosan változott az arckifejezése és a végén már megértőnek is tűnt.
- Ok. Most gondolom az első utad a rendőrségre vezet. - mondtam neki, amikor befejeztem a mesélést. Ő nagyot sóhajtott és néhány másodperc múlva megszólalt.
- Nem. Nem megyek a rendőrségre. Amit, mondtam, megmondtam. Ha rajtam múlik, ez a dolog nem lepleződik le sem a klub, sem Higuaín előtt. De, azt ugye tudod, hogy sokáig nem bujkálhatsz? Eddig is nagy mázlid volt. Az orosz maffia, dios mio! Mi lesz, ha megtalálnak?
- Én már tudom, hogy mit csinálok, ha megtalálnak.
- És mi lesz, ha Pipitát is belekeverik?
- Azt nem hagyom! - pattantam fel dühösen. - Érted? Nem hagyom! Ha Igor bántani meri Gonzalot, én megölöm! Kinyírom érted?
- Rendben, nyugodj meg. Egyenlőre még téged sem találtak meg, mert gondolom akkor már jelentkeztek volna. - mondta Granero, miközben ő is felállt. - De jól gondold meg, mit csinálsz.
- Nekem nem kell mondanod. Eleget néztem már a hátam mögé. De... - eléggé zavarban voltam attól, ahogy reagált az egészre. - De köszönöm, hogy nem jelentesz fel. Köszönöm, hogy a barátom vagy.
- Jaj, te lány! - lépett közelebb a spanyol és átölelt. - Mibe keveredtél Nóra! Vagyis, tulajdonképpen hogy szólítsalak ezután?
- Maradjunk a Nóránál, ok? Bár azok után, hogy nem juttatsz dutyiba, úgy hívsz, ahogy akarsz!
- Rendben. - mosolygott.
- Most már mennem kell, mert Pablo dührohamot kap, hogy hol vagyok. Még egyszer köszönöm! - megöleltem, majd az ajtó felé indultam.
- Nóra! - szólt utánam a spanyol. - Nem lesz semmi baj. Higuaín szeret téged. - bólintottam neki és kisiettem az ajtón. Mióta itt vagyok féltem attól, hogy mi lesz, ha valaki megtudja a titkomat, de most, hogy megtörtént kicsit megkönnyebbültem. Nagyon kedveltem Granerot, fokozatosan egyre jobban bíztam benne és tudtam, hogy senkinek nem fog szólni a dologról. És jó volt, hogy végre volt valaki, aki előtt nem kellett titkolóznom. Valaki, aki a barátom maradt annak ellenére, aki vagyok. Nagyon reméltem, hogy ez a szerelemben is így lesz. Hogy Gonzalo akkor is szeretni fog, ha megtudja az igazságot...

- Megvan már a lány? - kérdezte Igor és dühösen mászkált fel-alá a nappalijában és legszívesebben a földhöz vágta volna a telefont.
- Nem főnök, még nincs. De, de mindent megteszünk, hogy megtaláljuk. Az összes informátor riasztva lett. Mindenki azt a kis kurvát keresi. - válaszolt Jaroslav, miközben nagyokat nyelt és a nyakkendőjét próbálta meglazítani, hogy levegőt kapjon.
- Hogy nevezted, te kis patkány?
- Bocsánat főnök, nyelvbotlás volt. Szóval mindenki Bagirát keresi.
- Még egy ilyen és kivágom a nyelvedet. Inkább szedjétek össze magatokat. Megrendelésünk van. Egyébként is, hogyan tűnhetett így el? Másfél hónapja nem találjátok. Lehet, hogy új embereket kéne alkalmaznom. A selejtet pedig kiszórni, mert képtelenek vagytok végrehajtani egy ilyen egyszerű feladatot. - kiabált Igor és közben vadul gesztikulált, de aztán leült a foteljába és vett egy nagy levegőt. - Nagyon jószívű leszek. 1 hetet kaptok Jaroszlav. Ha nem kerítitek elő a lányt, betonba öntöm a lábadat és a Volgába dobatlak. Megértetted?
- Da, főnök. 1 héten belül szállítom Bagirát. - válaszolt Jaro, aztán hallotta, ahogy megszakad a vonal.
Igor hátradőlt a fotelben és rágyújtott egy kubai szivarra.
- Előlem nem tűnhetsz el. Elég volt a játszadozásból. Ideje, hogy félbeszakítsam a nyaralásodat, drágám.