X.
Annyira ki voltam merülve, hogy csak tizenegy óra körül ébredtem fel, ráadásul nem maradtam munka nélkül, mert észrevettem, hogy valami nem stimmel a gázsütővel, és semmiképp sem akartam úgy hagyni, nehogy valami baj legyen belőle. Utáltam szerelőt hívni, úgyhogy magam láttam neki a kitisztításának. Ezzel el is ment két óra, Így mikor Higuaín egy óra előtt tíz perccel becsengetett - furcsálltam, hogy mindig ilyen pontos, hiszen dél-amerikai - én lyukas pólóban, feltűzött hajjal, elnézés kérések közepette nyitottam ajtót.
- Semmi baj, kis ezermester. Jól áll neked a korom. - mondta mosolyogva, és nyomott egy puszit a helyenként fekete foltos arcomra. - Ezt neked hoztam. Remélem eltaláltam az ízlésed. - a kedvenc étcsokim volt a kezében.
- Ó, köszönöm szépen. - vettem át acsaokit meglepett arccal. - Igen, beletrafáltál. Foglalj helyet! Kérsz valamit inni? Víz? Gyümölcslé?
- Egy pohár vizet elfogadok. - válaszolta, majd ledobta magát az egyik székre a konyhapult mellett.
Még előző nap meggyes pitét sütöttem. Mostanában ilyesmi is előtört belőlem, és eszembe jutott a recept, amit még otthon Erzsi néni, a szakácsnőnk tanított, amikor 13 éves voltam. A sütemény ott volt a pulton, felszelve egy tányéron, és ő megérezte az illatát.
- Sütiszagot érzek.
- Ó, bocsáss meg, elfelejtettelek megkínálni. - mondtam, miközben egy pohárba ásványvizet töltöttem ki. Elé raktam a vizet, majd a tányérral is ezt akartam tenni, de valami eszembe jutott.
- Várjunk csak! A focisták ehetnek ilyesmit? - húztam vissza a tányért, amikor ő már nyújtotta a kezét a sütiért.
- Hogyne ehetnének. - bólogatott. - A szabadnapomon mindent lehet. - aztán kivette a kezemből a tányért. - Jól néz ki. Hagyjak neked is? - kérdezte mosolyogva.
Felőlem az egészet megeheted. Zuhanyzom és gyorsan felöltözöm. Sietek. Érezd magad otthon. - mondtam és ő már csak teli szájjal bólogatott.
Gyorsan letusoltam és fogat mostam, de aztán rájöttem, hogy megszokásból nem vittem magammal ruhát a fürdőszobába, így kénytelen voltam egy törülközőben átmenni a nappalin a szobámig, hogy felöltözzek. Kiléptem a fürdőből, ő pedig rám nézett, és bámulni kezdett. Egy kicsit zavarba jöttem és igyekeztem átjutni a nappalin.
- 10 perc és készen vagyok. - mondtam közben, ő pedig végig követett a tekintetével.
Pár perc múlva kiléptem a szobámból a szokásos farmer-póló szerelésben és a cipőmet kezdtem el húzni.
- Finom volt a sütemény? - kérdeztem közben, és láttam, hogy a tányér sütinek már csak a fele van meg.
- Igen, nagyon. Anyukádtól tanultad?
- Nem, dehogy! - mondtam nevetve - Anyámnak nem jutott eszébe, hogy ilyesmikre megtanítson. Ő ahhoz túl elfoglalt asszony. Leköti, hogy mekkora partit rendezzen a sznob barátnőinek. A szakácsnőnktől tanultam. - befejeztem a cipőfűzést és copfba fogtam a hajamat.
- Szakácsnőtől? Olyanotok is van? - kérdezte meglepet arccal.
- Igen. - léptem oda hozzá. - van szakácsnő, sofőr, lakáj, szobalány, befektetési tanácsadó, gyerekkoromban még magántanárom is volt. - ahogy soroltam, átkarolta a derekamat és egyre közelebb húzott magához, én pedig nem akartam tiltakozni ez ellen.
- Mesélhetnél nekem a családodról - mondta - vagy nem akarsz?
- Mesélek, ha akarod, de nincs sok mondanivaló.
- Engem minden érdekel, ami veled kapcsolatos. - válaszolta, és ez jól esett, mert még ilyesmit sem tapasztaltam azelőtt.
- Apám befolyásos üzletember. Az élelmiszeriparban vannak érdekeltségei Magyarországon és egész Kelet-Európában. Folyton úton van. Anyám ezt nem bánja, mert ez csak érdekházasság. A két család közti üzleti kapcsolatok egyesítése volt a cél. Nem szeretik egymást és ez rányomta a bélyegét a gyerekkoromra. Nagyon kevés időt töltöttem velük. A szakácsnő és egy fiatal szobalány nevelt fel, így elég szabad voltam. Tulajdonképpen azt csináltam, amit akartam. Apám egyébként sem örült, hogy lány lettem, és amikor bejelentettem neki, hogy nem akarom átvenni az üzletét, kijelentette, hogy többé ne kerüljek a szeme elé.
- És édesanyád mit szól ehhez? - kérdezte csodálkozva.
- Semmit. - válaszoltam. - Anyámat még nálam is jobban érdekli apám bankszámlája. Szóval három éve nem beszéltem velük, és nem is próbáltuk keresni egymást.
- Ez borzasztó. Édesapám is focista volt, mint én, szóval én is sokat nélkülöztem őt, de amikor hazajött, csak velem és a testvéreimmel töltötte az időt. Ráadásul anyám mindig ott volt velünk. A szüleim most is mindenben támogatnak minket.
- Szerencsés vagy. És ezért lettél ilyen jó ember.- válaszoltam neki és közben megsimogattam az arcát.
Ő, még mindig a széken ülve, olyan közel húzott magához, amennyire csak lehet, és először csak egy puszit nyomott a számra, aztán megcsókolt. Mindkét kezemmel átöleltem a nyakát és csókolózni kezdtünk. Ő egyre hevesebben csókolt és a keze már a pólóm alatt járt és a hátamat simogatta, de én úgy éreztem, hogy ennek még nincs itt az ideje, így lehámoztam a kezeit a derekamról, és már csak a homlokomat támasztva az övének, suttogtam neki.
- Kérlek ne, ezzel még várjunk.
- Jól van. Lehet, hogy igazad van. - mondta egy sóhaj kíséretében. Elléptem tőle, majd a táskám és a sisakok felé vettem az irányt, amik az ajtó melletti komód tetején voltak.
- Gyere benzinlovag. Másfajta izgalmat tanítok neked. - mondtam nevetve, ő pedig felállt a székről és mellém lépett.
- Benzinlovag? - kivett a kezemből egy sisakot és a fejére tette. - Na most meglátod milyen profi vagyok mindenben. 10 perc alatt megtanulom vezetni a gépedet.
- Na azt látni szeretném.
Néhány perc múlva már a motoron ültünk és a városhatár felé tartottunk. Kimentünk egy elhagyatott útszakaszhoz, amit Gonza ajánlott, mert már régen nem járt rajta forgalom. Levettük a sisakokat, és én elkezdtem neki magyarázni, hogy mit hol talál a motoron. Ő figyelmesen hallgatott, én pedig élveztem a szituációt.
- Na figyelj. Ez a gáz, ez a fék, itt oldalt pedig a kuplung, amit ezen a motoron csak az első induláskor használsz, mint az automataváltós kocsikban.
- Értem. - bólogatott.
- Ok, először megmutatom, mit hogy kezelsz, aztán te fogsz ráülni.
- Rendben.
Felültem a gépre és magyaráztam neki, hogyan engedje fel a kuplungot, hogyan kell váltani és kormányozni, majd lassú tempóban megtettem körülötte néhány métert, ő pedig követte a szemével a mozdulataimat.
- Ok, most te következel. - szálltam le a motorról. Ő összedörzsölte a két tenyért és ráült a járgányra.
- Ok, lassan engedd fel a kuplungot...Ne, lassabban! - egy kicsit kilőtt, aztán hirtelen rálépett a fékre és ettől csikorgott a motor.
- Bocsánat, nem akartam - mondta.
- Semmi baj. - válaszoltam nevetve.
- Van erő ebben a motorban. Ha nem láttam volna a két szememmel, nem hinném el, hogy egy ilyen gyengének tűnő lány, mint te, képes irányítani.
- Máshol is képes vagyok irányítani. - kacsintottam rá, aztán adtam egy puszit a szájára. - Na jó, próbáld meg még egyszer, de most óvatosabban a kuplunggal.
Másodszorra már jobban ment neki, és haladt is pár métert, de aztán ráment egy kőre és ez váratlanul érte, hiszen egy motor nem úgy reagál, mint egy autó. Elkezdte jobbra-balra rángatni a kormányt és a gép kacsázott alatta, aztán megint rányomott a fékre, de rossz pillanatban, és a motor vele együtt a jobb oldalára dőlt. Megijedtem és odaszaladtam, de amikor odaértem, láttam, hogy nincs baja és nevet. Leszedtem róla a motort és melléguggoltam.
- Jól vagy? Nincs semmi bajod?
Nyugi, rendben vagyok. - ült fel. - Kicsit nagy volt a szám. Nem is olyan könnyű ez.
- Ha akarod, abbahagyhatjuk. - érintettem meg a vállát.
- Nem. Ha én valamit elkezdek, azt végigcsinálom. Nem adom fel. - a tenyerébe vette a kezemet és megpuszilta, majd felállt és engem is felsegített. - Most menni fog. - újra felült a motorra és elindult.
Először lassan gurult, majd fokozatosan gyorsított a tempón. Már vagy 300 méter távolságra volt tőlem és utána akartam indulni, de aztán láttam, hogy visszafordul és felém tart. Mikor odaért, szépen lelassított és most ő tett néhány kört körülöttem. Aztán leállította a motort és mosolygott rám, miközben fel-le vonta a szemöldökét.
- Na milyen voltam? Mondtam, hogy most sikerülni fog! Valentino Rossinak érzem magam!
- Ügyes vagy. - megsimogattam az arcát és megpusziltam az orrát. - De Valentino Rossi kicsit más típusú motorral versenyzik. És azért ne szállj el magadtól. Sokat kell még gyakorolnod, hogy olyan profi legyél, mint én.- mosolyogtam és felvetettem a fejem.
- Tényleg? Na nem mondd, senorita "szakácsnőm és szobalányom is volt" - leszállt a motorról és csipkedni kezdte a derekamat. Én nevetve próbáltam eltolni a kezét és a lendülettől fenékre ültem az útszéli fűben, ő pedig mellém huppant. Letöröltem a könnyeket, amik a nevetéstől csordultak ki, aztán ránéztem és újfent rácsodálkoztam arra a barna szempárra. ű
- Olyan könnyűnek érzem magam, ha veled vagyok.
Erre elmosolyodott és megsimogatta az arcomat, én pedig megfogtam a kezét és belepusziltam a tenyérbe. Aztán ránéztem az órára. Már délután öt volt.
- Lassan vissza kéne indulni. - mondtam neki. Bólogatott, én pedig felálltam, majd a két kezénél fogva őt is felhúztam a földről.
- Te, figyelj már! - szólt, miközben a motorhoz sétáltunk. - már akkor is meg akartam kérdezni, mikor kijöttél törülközőben a fürdőszobából és szemügyre vettelek. Ugye sportolsz valamit? - Elég váratlanul ért ez a kérdés.
- Én?Ööö...igen. Sokat futok, falra mászom és jógázom is. - válaszoltam, és miközben soroltam, bevillant egy-egy kép, ahogy futok a kövér múzeumi biztonsági őrök elől, ahogy idegen házak falain mászom fel és ahogy a lézerfényeken rágom át magam a British Múzeumban.
- Értem. Na igen, azt már tapasztaltam, hogy gyorsan futsz. - húzta el a száját.
- Jaj, te szegény! Még mindig fáj, hogy a versenyünk döntetlen lett? Mivel tudnálak kiengesztelni, - kérdeztem, miközben megálltunk a motor mellett.
- Hát, lenne egy javaslatom... - magához húzott és a nyakamat kezdte csókolgatni. Ettől kissé megremegett a térdem és felgyorsult a pulzusom, de igyekeztem ellenállni, mert tényleg nem akartam még elsietni a dolgot.
- Nekem most van egy jobb ötletem. - húztam el a nyakamat. - Akarsz vezetni amíg a belvárosba érünk?
- Dehát nincs rá jogsim.
- És, betojtál nagyfiú?
Erre felvette a bukósisakot és felült a motorra.
- Pattanj fel szivi!
Én is felvettem a sisakot és elhelyezkedtem mögötte.
Az úton még néha zötykölődött egy kicsit, de körülbelül húsz perc múlva már a belvárosban voltunk. Ott átvettem a volánt és még húsz perc elteltével már a lakásomnál találtuk magunkat.Letettem a motort és elkísértem az autójáig.
- Szuper délután volt. Köszönöm. - mondta.
- Ügyes vagy. Tényleg hamar megtanultad, hogyan kell vezetni a gépemet.
Közelebb léptem hozzá, végigsimítottam a mellkasán és megcsókoltam. Aztán hosszan csókolóztunk és közben az sem érdekelt volna, ha az égész orosz maffia minket bámul.
Végül mégis kiszabadítottam magam a karjai közül.
- Ideje mennem. Holnap látjuk egymást Valdebebasban?
- Persze. - válaszolta. - Ha nem futunk össze, akkor majd én megkereslek. - kacsintott.
- Ok. Akkor holnap találkozunk. További szép estét.
- Neked is. - beült az autójába, még intett egyet, aztán kigurult a parkolóból és elhajtott.
Felértem a lakásba, lepakoltam és a konyhában leültem arra a székre, ahol ő ült. Végigpörgettem magamban a délutánt, és úgy éreztem, hogy már nem tudnám elengedni ezt a férfit.
A szavai visszhangzottak a fülemben:
"Ha én valamit elkezdek, azt végigcsinálom. Nem adom fel."
Ha ő nem adja fel, akkor én se tehetem meg...
(Zene: Michelle Branch - Everywhere)
2012. május 31., csütörtök
IX.
Másnap, mivel szabadnapos voltam, eldöntöttem, hogy rendet rakok kicsit a lakásban és elmegyek bevásárolni. Még mindig nehéz volt elhinnem, hogy tervezhetek magamnak ilyen vasárnapot. Minden áldott nap szívesen néztem rá a naptáramra. Már április 9-e volt. Lassan három hete voltam távol az orosz maffiától. Persze egyfolytában nyomasztott, hogy Igor mikor kezd el gőzerővel kerestetni, de valamiért úgy éreztem, hogy még van időm. A fejemben már kezdett összeállni, hogy mit fogok tenni, ha eljön a nap...De nem! Ezen még nem akartam rágni magam. Mindennek eljön az ideje. Olyan jó volt ez a szabadság, amit kaptam az élettől.Még élvezni akartam. Ráadásul itt van ez a srác. Olyan hihetetlen volt az egész. Egy jóképű, kedves fiú, akit nem kell kirabolnom. Aki nem akar kihasználni, és akit nem akarok, és nem is tudnék kihasználni. Képtelen lennék rá. Annyira sajnáltam, hogy nem mondhatom el neki, ki vagyok valójában. Akkor biztosan vége lenne az egésznek. Nem, azt nem akarom. Még húzni akarom az időt. Már ilyen rövid idő alatt is annyira megkedveltem őt. Talán túlságosan is. De olyan jó volt úszni az árral. Nem tudtam, mi lesz a vége ennek az egésznek, de semmiképp sem akartam abbahagyni.
Miután megreggeliztem, elmentem egy közeli boltba és vettem pár dolgot otthonra, meg némi rágcsálnivalót az esti mérkőzésre. Kellemes nyárias idő volt, így lassú tempóban sétáltam haza. Elmentem egy játszótér mellett, ahol egy kislány hintázott. Az apukája lökte a hintát, anyukája pedig mosolyogva nézte őket. Megálltam egy pillanatra és eszembe jutottak a szüleim. Vajon mi lett volna, ha néha engem is levisznek anno a játszótérre? Ha apám ült volna le velem leckét írni és nem a méregdrága magántanár? Ha anyám készített volna nekem reggelit és nem a szakácsnő? Akkor talán nem jutott volna eszembe, hogy idegesítsem őket, és nem kezdtem volna bele ebbe az egészbe. A csalásba. A lopásba. Olyan más lehetett volna minden. Az ember életét annyi minden befolyásolja és lehetetlen mindig ésszerűen dönteni. De nem okolhatom kizárólag a szüleimet. És már mindegy is.
Pár perc múlva feleszméltem gondolataimból és kicsit gyorsítottam a tempón. Hazaérve lepakoltam az ennivalót, majd pólót és rövidnadrágot húzva elkezdtem módszeresen kitakarítani a lakásomat. Olyan jó érzés volt, hogy az otthonomban vagyok, és nem szállodáról szállodára járok.
Délután négy óra volt már, mire mindennel végeztem. A mérkőzés csak este nyolckor kezdődött, de már alig vártam az időpontot.
Este, vacsora és tusolás után egy nagy tál popcorn-al a kezemben leültem a tévé elé. Mostanában gyakran megtettem ezt. Minden olyan hétköznapi volt.
A meccset a Real Madrid nyerte a pamplonaiak ellen. Ötöt rúgtak és Higuaín kettőt vállalt. Minden Real gólnál úgy pattantam fel örömömben, mint egy gyerek, de amikor az argentin talált be, úgy dobogott a szívem, hogy majd kiugrott a helyéről. Imádtam nézni a széttárt karjait és a mosolyt az arcán. Kezdtem súlyosan beleesni a srácba, és furcsa, rám nem jellemző módon nem akartam kézben tartani a helyzetet. Mikor vége lett a meccsnek, elpakoltam a tálat és megágyaztam a hálószobában. Fél 11 körül már lefekvéshez készültem.
Feküdtem a takaró alatt és a telefonomat fogtam a kezemben.Fel akartam hívni Higuaínt, hogy gratuláljak, de aztán eszembe jutott, hátha csak zavarnám. Néhány percig gondolkodtam, majd amikor le akartam tenni a készüléket az éjjeli szekrényre, megcsörrent. Ránéztem a kijelzőre, és az argentin nevét írta ki. Gyorsan felkaptam és beleszóltam.
- Igen?-elég nagy volt mögötte a hangzavar.
- Hola, itt Gonzalo. Felébresztettelek?
- Hola. Nem, dehogy is! Igazság szerint éppen azon gondolkodtam, hogy felhívlak, hogy gratuláljak, de aztán azt gondoltam, valószínűleg csak zavarnálak.
- Dehogy zavarnál. - válaszolta. - Várj egy kicsit, kimegyek az öltözőből, mert nem akarok kiabálni. - még hallottam Arbeloa hangját, ahogy énekelt valamit, majd Gonza lépéseit. - Na, így már jobb. Itt vagy még?
- Itt vagyok. - válaszoltam.
- Szóval máskor nyugodtan, hívj meccs után is. Örülök, ha hallom a hangodat.
- Kedves vagy. Én meg örülök a góljaidnak, és mivel a következő meccsen is be fogsz találni, megígérem, hogy utána felhívlak.
- Be fogok találni? - kérdezte meglepett hangon. - Te ezt honnan tudod? Boszorkány vagy? - nevetett.
- Igen - válaszoltam - boszorkány vagyok és megkérdeztem a varázsgömbömet.
- Remek. És a varázsgömböd azt is meg tudja mondani, hogy holnap láthatlak-e?
- Azt én is meg tudom mondani jóslatok nélkül. A múlt heti rengeteg munka után kaptunk egy szabadnapot.
- Nagyon jó, mert én is kaptam egyet. Ugyanis most hét közben nem lesz BL-meccs. Így arra gondoltam, hogy megtarthatnád nekem a beígért leckét motorozásból. Lenne kedved hozzá?
- Jó ötlet. Ha tényleg szeretnéd, hogy egy lány tanítson meg motort vezetni, akkor Harley és én a rendelkezésedre állunk senor. - mondtam és már előre nevettem magamban a holnap délután miatt.
- Ha már ilyen száguldozó vagány csajba zúgtam bele, akkor nem akarok elmaradni tőle. - válaszolta, és amit mondott, megütötte a fülemet és a pillangók elkezdtek veszettül repdesni a gyomromban.
- Mit mondtál az előbb? - kérdeztem kissé izgatott hangon.
- Hogy nem akarok elmaradni mögötted.
- Nem, azelőtt mit mondtál?
- Hogy beléd zúgtam. - válaszolta és a hangja nyugodtan és őszintén csengett. Olyan őszintén, ahogy még sose hallottam férfit azelőtt.
- Az jó, mert azt hiszem én is beléd zúgtam. - válaszoltam neki.
- Ezt akartam hallani. Nos, akkor holnap felmegyek hozzád, mondjuk délután egy óra körül, ha neked is megfelel. Addig kialszom magam.
- Tökéletes. Kösd fel a gatyádat. - válaszoltam.
- Úgy lesz. Nem fogsz csalódni bennem. Most leteszem, mert indulunk a repülőhöz. Buenas noches.
- Alig várom a holnapot. Buenas noches. - hallottam a kattanást, ahogy bontja a vonalat, majd leraktam a telefonom a szekrényre. Még legalább egy fél órát feküdtem az ágyban és nem bírtam abbahagyni a mosolygást. Tényleg ennyire megkedvelt engem? Atyaég! A hangja tényleg olyan őszinte volt, hogy semmi kétségem nem volt afelől, amit mondott. Azt hiszem, úgy éreztem magam, mint egy tinilány, aki először szerelmes, hiszen én valóban először éreztem ilyesmit. Nehezen jött álom a szememre, de végül mégis sikerült elaludnom.
(Zene: Norah Jones: Feeling the same way)
Másnap, mivel szabadnapos voltam, eldöntöttem, hogy rendet rakok kicsit a lakásban és elmegyek bevásárolni. Még mindig nehéz volt elhinnem, hogy tervezhetek magamnak ilyen vasárnapot. Minden áldott nap szívesen néztem rá a naptáramra. Már április 9-e volt. Lassan három hete voltam távol az orosz maffiától. Persze egyfolytában nyomasztott, hogy Igor mikor kezd el gőzerővel kerestetni, de valamiért úgy éreztem, hogy még van időm. A fejemben már kezdett összeállni, hogy mit fogok tenni, ha eljön a nap...De nem! Ezen még nem akartam rágni magam. Mindennek eljön az ideje. Olyan jó volt ez a szabadság, amit kaptam az élettől.Még élvezni akartam. Ráadásul itt van ez a srác. Olyan hihetetlen volt az egész. Egy jóképű, kedves fiú, akit nem kell kirabolnom. Aki nem akar kihasználni, és akit nem akarok, és nem is tudnék kihasználni. Képtelen lennék rá. Annyira sajnáltam, hogy nem mondhatom el neki, ki vagyok valójában. Akkor biztosan vége lenne az egésznek. Nem, azt nem akarom. Még húzni akarom az időt. Már ilyen rövid idő alatt is annyira megkedveltem őt. Talán túlságosan is. De olyan jó volt úszni az árral. Nem tudtam, mi lesz a vége ennek az egésznek, de semmiképp sem akartam abbahagyni.
Miután megreggeliztem, elmentem egy közeli boltba és vettem pár dolgot otthonra, meg némi rágcsálnivalót az esti mérkőzésre. Kellemes nyárias idő volt, így lassú tempóban sétáltam haza. Elmentem egy játszótér mellett, ahol egy kislány hintázott. Az apukája lökte a hintát, anyukája pedig mosolyogva nézte őket. Megálltam egy pillanatra és eszembe jutottak a szüleim. Vajon mi lett volna, ha néha engem is levisznek anno a játszótérre? Ha apám ült volna le velem leckét írni és nem a méregdrága magántanár? Ha anyám készített volna nekem reggelit és nem a szakácsnő? Akkor talán nem jutott volna eszembe, hogy idegesítsem őket, és nem kezdtem volna bele ebbe az egészbe. A csalásba. A lopásba. Olyan más lehetett volna minden. Az ember életét annyi minden befolyásolja és lehetetlen mindig ésszerűen dönteni. De nem okolhatom kizárólag a szüleimet. És már mindegy is.
Pár perc múlva feleszméltem gondolataimból és kicsit gyorsítottam a tempón. Hazaérve lepakoltam az ennivalót, majd pólót és rövidnadrágot húzva elkezdtem módszeresen kitakarítani a lakásomat. Olyan jó érzés volt, hogy az otthonomban vagyok, és nem szállodáról szállodára járok.
Délután négy óra volt már, mire mindennel végeztem. A mérkőzés csak este nyolckor kezdődött, de már alig vártam az időpontot.
Este, vacsora és tusolás után egy nagy tál popcorn-al a kezemben leültem a tévé elé. Mostanában gyakran megtettem ezt. Minden olyan hétköznapi volt.
A meccset a Real Madrid nyerte a pamplonaiak ellen. Ötöt rúgtak és Higuaín kettőt vállalt. Minden Real gólnál úgy pattantam fel örömömben, mint egy gyerek, de amikor az argentin talált be, úgy dobogott a szívem, hogy majd kiugrott a helyéről. Imádtam nézni a széttárt karjait és a mosolyt az arcán. Kezdtem súlyosan beleesni a srácba, és furcsa, rám nem jellemző módon nem akartam kézben tartani a helyzetet. Mikor vége lett a meccsnek, elpakoltam a tálat és megágyaztam a hálószobában. Fél 11 körül már lefekvéshez készültem.
Feküdtem a takaró alatt és a telefonomat fogtam a kezemben.Fel akartam hívni Higuaínt, hogy gratuláljak, de aztán eszembe jutott, hátha csak zavarnám. Néhány percig gondolkodtam, majd amikor le akartam tenni a készüléket az éjjeli szekrényre, megcsörrent. Ránéztem a kijelzőre, és az argentin nevét írta ki. Gyorsan felkaptam és beleszóltam.
- Igen?-elég nagy volt mögötte a hangzavar.
- Hola, itt Gonzalo. Felébresztettelek?
- Hola. Nem, dehogy is! Igazság szerint éppen azon gondolkodtam, hogy felhívlak, hogy gratuláljak, de aztán azt gondoltam, valószínűleg csak zavarnálak.
- Dehogy zavarnál. - válaszolta. - Várj egy kicsit, kimegyek az öltözőből, mert nem akarok kiabálni. - még hallottam Arbeloa hangját, ahogy énekelt valamit, majd Gonza lépéseit. - Na, így már jobb. Itt vagy még?
- Itt vagyok. - válaszoltam.
- Szóval máskor nyugodtan, hívj meccs után is. Örülök, ha hallom a hangodat.
- Kedves vagy. Én meg örülök a góljaidnak, és mivel a következő meccsen is be fogsz találni, megígérem, hogy utána felhívlak.
- Be fogok találni? - kérdezte meglepett hangon. - Te ezt honnan tudod? Boszorkány vagy? - nevetett.
- Igen - válaszoltam - boszorkány vagyok és megkérdeztem a varázsgömbömet.
- Remek. És a varázsgömböd azt is meg tudja mondani, hogy holnap láthatlak-e?
- Azt én is meg tudom mondani jóslatok nélkül. A múlt heti rengeteg munka után kaptunk egy szabadnapot.
- Nagyon jó, mert én is kaptam egyet. Ugyanis most hét közben nem lesz BL-meccs. Így arra gondoltam, hogy megtarthatnád nekem a beígért leckét motorozásból. Lenne kedved hozzá?
- Jó ötlet. Ha tényleg szeretnéd, hogy egy lány tanítson meg motort vezetni, akkor Harley és én a rendelkezésedre állunk senor. - mondtam és már előre nevettem magamban a holnap délután miatt.
- Ha már ilyen száguldozó vagány csajba zúgtam bele, akkor nem akarok elmaradni tőle. - válaszolta, és amit mondott, megütötte a fülemet és a pillangók elkezdtek veszettül repdesni a gyomromban.
- Mit mondtál az előbb? - kérdeztem kissé izgatott hangon.
- Hogy nem akarok elmaradni mögötted.
- Nem, azelőtt mit mondtál?
- Hogy beléd zúgtam. - válaszolta és a hangja nyugodtan és őszintén csengett. Olyan őszintén, ahogy még sose hallottam férfit azelőtt.
- Az jó, mert azt hiszem én is beléd zúgtam. - válaszoltam neki.
- Ezt akartam hallani. Nos, akkor holnap felmegyek hozzád, mondjuk délután egy óra körül, ha neked is megfelel. Addig kialszom magam.
- Tökéletes. Kösd fel a gatyádat. - válaszoltam.
- Úgy lesz. Nem fogsz csalódni bennem. Most leteszem, mert indulunk a repülőhöz. Buenas noches.
- Alig várom a holnapot. Buenas noches. - hallottam a kattanást, ahogy bontja a vonalat, majd leraktam a telefonom a szekrényre. Még legalább egy fél órát feküdtem az ágyban és nem bírtam abbahagyni a mosolygást. Tényleg ennyire megkedvelt engem? Atyaég! A hangja tényleg olyan őszinte volt, hogy semmi kétségem nem volt afelől, amit mondott. Azt hiszem, úgy éreztem magam, mint egy tinilány, aki először szerelmes, hiszen én valóban először éreztem ilyesmit. Nehezen jött álom a szememre, de végül mégis sikerült elaludnom.
(Zene: Norah Jones: Feeling the same way)
2012. május 29., kedd
VIII.
Azon a héten már nem tudtunk személyesen beszélni. Nekem Pablo szólt, hogy most van a féléves nagy javítás a ruha és élelmiszer raktárakban, amikor ellenőrizni kell a fémpolcokat, hogy biztonságosak-e. Mivel elég sok szerelvényről volt szó, még szombaton is ezt kellett csinálni, így csak a vasárnapom volt szabad. A csapatnak viszont vasárnap meccse volt Pamplonában, így ők szombaton már odautaztak. Egész héten csak egy-egy pillanatra találkoztunk, és mivel még a mozi utáni reggelen megdumáltuk, hogy egyenlőre nem reklámozzuk a kettőnk között lévő dolgot, ezeken a futó találkozásokon is csak egy-egy mosolyra vagy összenézésre tellett, vagy amikor ritkán elmentünk egymás mellett összeért a könyökünk és ő észrevétlenül végigsimított a tenyeremen.
Szombaton este hulla fáradtan estem haza. Mielőtt még a lakásomba mentem volna, benéztem a szomszéd nénihez, hogy jól van-e és szüksége van-e valamire. Ő, mondta, hogy nem, és láttam is, hogy társasága van egy másik idős néni személyében, akit egy kis társasági klubban ismert meg. Együtt sütöttek süteményt és nézték a sorozatukat, szóval kellemes estét kívánva magukra hagytam őket.
Hazaértem, letusoltam és csináltam egy tonhalas szendvicset, majd pizsamában leheveredtem a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. Valami hülye kvízműsor ment, ahol a fickó mindhárom segítségét elhasználta arra a kérdésre, ki festette a Vénusz születése című képet. Hiába próbáltam súgni neki, hogy Botticelli, valahogy nem ért oda a hang, úgyhogy inkább elkapcsoltam, és elkezdtem skálázni a csatornák között.
Ekkor sms érkezését jelezve pittyegett a telefonom. Ránéztem a kijelzőre és láttam, hogy Higuaín a feladó. Rögtön megnyitottam az üzenetet.
"Szebb a világ, amióta tudom, hogy te is benne vagy."
Először meglepődtem, aztán mosolyogtam magamban, majd leesett, hogy ez a mondat a Bárányok hallgatnak című filmből van. Jó, gondoltam, akkor játszunk ilyet. Azonnal válaszoltam, mert eszembe jutott egy részlet a Dr. Csontból:
"Ha két ember igazán fontos egymás számára, akkor a világ többi része megszűnik létezni. Ha veled vagyok, én pontosan ezt érzem."
Elküldtem, majd vártam, hogy válaszol-e. Néhány perc múlva jelzett a telefonom:
"Valahányszor akárcsak egy pillanatra is elhagysz, olyan, mintha örökre búcsút mondanál."
Egy hely a nap alatt. Gondoltam magamban. Majd elkezdtem törni a fejem egy következő üzeneten. Aztán elküldtem, bár nem tudtam, ismeri e a török sorozatokat:
"Legszebb napjaimnak egyike te vagy nekem talán."
Pár perc múlva jött még egy üzenet és először meglepődtem, de aztán eszembe jutott, hogy végül is vannak török csapattársai.
"Őrülten hiányzol és nem tudok ellene tenni, nem tudom, mi ez a dolog, de képtelen vagyok leállítani. A kezem önkéntelenül is nyúlna feléd." - aztán hozzáírta - Most már mennem kell aludni, de alig várom, hogy találkozzunk!Kedvellek!
Még én is írtam vissza neki egy sms-t, de csak annyit, hogy "Detto!". Eszembe jutott ugyanis a Ghost című film, amiben a fickó a "szeretlek" szó helyett mindig csak ennyit mondott a barátnőjének.
Aztán csak ültem a kanapén és cikáztak az agyamban a gondolatok. Mi lesz ennek a vége?Hogy tudnám elmondani neki, hogy ki vagyok valójában?Mi lesz, ha el kell tőle szakadnom, mert rám találnak?Hogyan tudok majd lemondani róla?Nem tudtam a válaszokat, és minél jobban belebonyolódtam a gondolataimba, annál nyugtalanabb lettem. Próbáltam magoldást keresni, és ekkor eszembe jutott még egy filmidézet:
"A háborúban és a szerelemben két dolgot soha ne szégyellj: lőni és szeretni. A háborúban és a szerelemben két dolgot sose akarj megérteni: hogy mit teszel, és hogy a másik mit tesz. Végül a háborúban és a szerelemben nincs menekülő útvonal. Nem tűnhetsz el."
Azon a héten már nem tudtunk személyesen beszélni. Nekem Pablo szólt, hogy most van a féléves nagy javítás a ruha és élelmiszer raktárakban, amikor ellenőrizni kell a fémpolcokat, hogy biztonságosak-e. Mivel elég sok szerelvényről volt szó, még szombaton is ezt kellett csinálni, így csak a vasárnapom volt szabad. A csapatnak viszont vasárnap meccse volt Pamplonában, így ők szombaton már odautaztak. Egész héten csak egy-egy pillanatra találkoztunk, és mivel még a mozi utáni reggelen megdumáltuk, hogy egyenlőre nem reklámozzuk a kettőnk között lévő dolgot, ezeken a futó találkozásokon is csak egy-egy mosolyra vagy összenézésre tellett, vagy amikor ritkán elmentünk egymás mellett összeért a könyökünk és ő észrevétlenül végigsimított a tenyeremen.
Szombaton este hulla fáradtan estem haza. Mielőtt még a lakásomba mentem volna, benéztem a szomszéd nénihez, hogy jól van-e és szüksége van-e valamire. Ő, mondta, hogy nem, és láttam is, hogy társasága van egy másik idős néni személyében, akit egy kis társasági klubban ismert meg. Együtt sütöttek süteményt és nézték a sorozatukat, szóval kellemes estét kívánva magukra hagytam őket.
Hazaértem, letusoltam és csináltam egy tonhalas szendvicset, majd pizsamában leheveredtem a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. Valami hülye kvízműsor ment, ahol a fickó mindhárom segítségét elhasználta arra a kérdésre, ki festette a Vénusz születése című képet. Hiába próbáltam súgni neki, hogy Botticelli, valahogy nem ért oda a hang, úgyhogy inkább elkapcsoltam, és elkezdtem skálázni a csatornák között.
Ekkor sms érkezését jelezve pittyegett a telefonom. Ránéztem a kijelzőre és láttam, hogy Higuaín a feladó. Rögtön megnyitottam az üzenetet.
"Szebb a világ, amióta tudom, hogy te is benne vagy."
Először meglepődtem, aztán mosolyogtam magamban, majd leesett, hogy ez a mondat a Bárányok hallgatnak című filmből van. Jó, gondoltam, akkor játszunk ilyet. Azonnal válaszoltam, mert eszembe jutott egy részlet a Dr. Csontból:
"Ha két ember igazán fontos egymás számára, akkor a világ többi része megszűnik létezni. Ha veled vagyok, én pontosan ezt érzem."
Elküldtem, majd vártam, hogy válaszol-e. Néhány perc múlva jelzett a telefonom:
"Valahányszor akárcsak egy pillanatra is elhagysz, olyan, mintha örökre búcsút mondanál."
Egy hely a nap alatt. Gondoltam magamban. Majd elkezdtem törni a fejem egy következő üzeneten. Aztán elküldtem, bár nem tudtam, ismeri e a török sorozatokat:
"Legszebb napjaimnak egyike te vagy nekem talán."
Pár perc múlva jött még egy üzenet és először meglepődtem, de aztán eszembe jutott, hogy végül is vannak török csapattársai.
"Őrülten hiányzol és nem tudok ellene tenni, nem tudom, mi ez a dolog, de képtelen vagyok leállítani. A kezem önkéntelenül is nyúlna feléd." - aztán hozzáírta - Most már mennem kell aludni, de alig várom, hogy találkozzunk!Kedvellek!
Még én is írtam vissza neki egy sms-t, de csak annyit, hogy "Detto!". Eszembe jutott ugyanis a Ghost című film, amiben a fickó a "szeretlek" szó helyett mindig csak ennyit mondott a barátnőjének.
Aztán csak ültem a kanapén és cikáztak az agyamban a gondolatok. Mi lesz ennek a vége?Hogy tudnám elmondani neki, hogy ki vagyok valójában?Mi lesz, ha el kell tőle szakadnom, mert rám találnak?Hogyan tudok majd lemondani róla?Nem tudtam a válaszokat, és minél jobban belebonyolódtam a gondolataimba, annál nyugtalanabb lettem. Próbáltam magoldást keresni, és ekkor eszembe jutott még egy filmidézet:
"A háborúban és a szerelemben két dolgot soha ne szégyellj: lőni és szeretni. A háborúban és a szerelemben két dolgot sose akarj megérteni: hogy mit teszel, és hogy a másik mit tesz. Végül a háborúban és a szerelemben nincs menekülő útvonal. Nem tűnhetsz el."
2012. május 28., hétfő
VII.
Rápillantottam az órára. Már háromnegyed nyolc volt. Fél óra és itt lesz Gonzalo. Tulajdonképpen már elkészültem, csak a cipőmet nem vettem még fel. Ami a ruhát illeti, farmer mellett döntöttem, de kivételesen kék volt a színe. Ezenkívül nemrég vettem egy fehér Mickey egeres pólót, így azt húztam magamra. Magamban röhögtem is, hogy ezzel az out fit-el biztos elkápráztatom a miniruhás topmodellekhez szokott sztárfutballistát.
A mozi jó ötlet volt, hiszen sötét van, nem láthat meg senki, főleg ha a filmet megelőző unalmas reklámok alatt érkezünk. Ráadásul Higuaín - miután Pablo-tól megszerezte a telefonszámomat, mondván, hogy azt elfelejtettem megadni - hat óra körül még felhívott, hogy elújságolja, sikerült az utolsó sorba jegyet kapni.Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan jutunk el észrevétlenül a moziig. Az ő autójával nyilvánvalóan nem mehettünk, de ezt ő még nem tudta. Én már hozzá voltam szokva a rejtőzködéshez, így most sem volt nehéz előhúzni egy ötletet a tarsolyból. Bementem a hálóba és az egyik szekrény aljáról előbányásztam a tartalék bukósisakomat.
Egy részem persze érezte, hogy a bujkálást csak egy határig lehet csinálni, de egyenlőre nem akartam ezen gondolkodni. Valami megmagyarázhatatlan vonzalmat éreztem az argentin iránt és csak a pillanatnak akartam élni, bár tudtam, hogy ez nem kis veszélyt rejt magában.
Megszólalt a csengő. Odasétáltam az ajtóhoz és kinéztem a kukucskálón. Higuaín állt az ajtóban. Nyolc óra volt, kicsit hamarabb érkezett. Kinyitottam az ajtót.
- Hola Nóra!- mosolygott rám.
- Hola Gonzalo! - beinvitáltam a lakásba, majd bezártam mögötte az ajtót.
- Ugye nem baj, hogy hamarabb jöttem?
- Nem tulajdonképpen már készen vagyok, csak a csukámat kell felvennem. Addig ülj le. Kérsz valamit inni?- kérdeztem.
- Köszönöm, nem. Ők viszont azt hiszem kérnek. - mondta, majd egy csokor mezei virágot vett elő a háta mögül. Nagyon meglepődtem, mert már elég régen kaptam virágot.
- Ezt nekem hoztad?- kérdeztem, és ő mosolyogva bólogatott. - Köszönöm szépen. Mindjárt vízbe teszem őket. Ülj le.- Gonzalo ledobta magát a kanapémra.
- Egyébként jó a pólód! - jegyezte meg.
- A tiéd is! - válaszoltam, mert közben észrevettem, hogy ő sincs különbül öltözve, mint én. Farmer, sportcipő és egy fehér póló, amiről Marlon Brando arcképe nézett vissza rám.
Gyorsan vázát kerestem a virágoknak, majd letettem őket a kanapé melletti komód tetejére. Odamentem a cipős szekrényhez és elővettem a tornacsukámat. Miközben bekötöttem, feldobtam neki az ötletemet.
- Tudod, én eléggé zavarban vagyok, ha fényképeznek, szóval, ha te is benne vagy, arra gondoltam, hogy észrevétlenül is eljuthatnánk a moziba...
- Azt most én se bánnám, szóval hallgatlak. - nézett rám kíváncsi arccal. Én addigra felhúztam a cipőmet, és odasétáltam a bejárati ajtó mellett lévő komódhoz, majd két bukósisakot vettem a kezembe.
- Lenne kedved motorozni egyet? - kérdeztem, és a válaszra várva beharaptam az alsó ajkamat. Ő lassan felállt a kanapéról, mosolyogva lépkedett felém, majd megfogta az egyik sisakot és feltette a fejére. Három perc múlva a parkolóban voltunk.
- Ültél már valaha motoron?- kérdeztem tőle, miközben a gumiabroncsokat ellenőriztem a lábammal.
- Nem, igazából ez lesz az első alkalom. - válaszolta kissé izgatott arccal, majd bekapcsolta a fején a sisakot és lehajtotta a rostélyt.
- Nem lesz gond, nyugi, csak erősen kell kapaszkodnod belém. - rákacsintottam, majd én is belebújtam a bukósisakomba és felültem a mocira. Ő mögém ült és átkarolt, de ez túl magasan sikerült neki, így lecsúsztattam a derekamra a kezeit. Beindítottam a motort és már száguldottunk is, át a városon, végig a Calle de Alcalá-n. Mivel volt időnk, tettünk egy kis kerülőt, így csak tíz perccel kilenc előtt értünk a mozi elé. A parkoló hátsó részében letettem a motort, majd versenyeztünk a bejáratig és Gonza nagy meglepődöttségre döntetlen lett.
- Hé, ez nem ér!Szerintem kriptonit van a zsebedben és ezzel lelassítottad SuperPipitát! - nevetett, majd olyan arcot vágott, mint aki most nagyon meg van sértődve.
- Na persze! A férfiak már csak ilyenek. Nem bírják elviselni a vereséget! - nevettem ki az arckifejezését.
A bejáratnál levettük a sisakokat és Higuaín átnyújtotta a jegyeket a kezelő srácnak. A srác először nem hitt a szemének, aztán izgatott lett, majd autogramot kért, végül fényképet is, amit én készítettem róluk. Szerencsére már több teremben is megkezdődött a vetítés, így más ember nem volt ott. A popcornt és a kólát már én vettem meg...
Éppen a reklám végére értünk a moziterembe és leültünk a helyünkre. Higuaín a fülemhez hajolt:
- Nagyon jó volt a motorozás, köszönöm. - súgta oda.
- Ha akarod megtanítalak motort vezetni.- súgtam vissza neki.
- Az jó lenne! - látszott, hogy tényleg lelkesedik az ötletért.
Maga a film egy műkincstolvajról szólt, aki ellopja a Louvre-ből Leonardo da Vinci Sziklás Madonna című festményét. Én egy kicsit más szemmel néztem a filmet, mint Gonzalo. Amíg ő már az első fél óra után nem bírt magával, annyira izgult, hogy mi lesz a történet vége, nekem feltűnt, hogy a férfi valójában kétszer is hozzáért a biztonsági lézerekhez és rendkívül óvatlanul vette ki a festményt a keretből. Ezeket szóvá is tettem, így kis híján elszóltam magam.
- Te meg honnan értesz az ilyesmihez? - nézett rám kérdőn az argentin.
- Semmi, semmi! Csak láttam már több ilyen filmet. - válaszoltam, majd próbáltam elterelni a gondolatait a dologról, és egy kis popcornt szórtam a tenyeremből a pólója alá, a hasára.
- Naaa! Mit csinálsz? - nevetett, majd utánozni akart, de nem hagytam neki. Erre a film utolsó tíz percében már végig kukoricával hajigáltuk egymást, és a lökött még az orrába is bedugott egyet, amit aztán majdnem beszippantott. Aztán folytattuk a James Bond játékot, és még mielőtt feloltották volna a lámpákat, kisurrantunk a teremből, majd a mozi hátsó bejáratán keresztül ki a parkolóba. Ott felpattantunk a motorra, majd azon az úton, ahol jöttünk, visszamentünk a lakásomhoz. Az autója mellett parkoltam le. Leszálltunk a Harley-ról és kicsomagoltuk magunkat a sisakokból. Ő nevetett rám és még egyszer megköszönte a motorozást.
- Szívesen. Mondtam már, ha gondolod megtanítalak.
- Én benne vagyok. A héten már nem megy, mert két meccsünk is van, a hétvégi idegenben, de a jövő héten jó lenne valamikor.
- Akkor a jövő héten megbeszéljük. - válaszoltam.
- És köszönöm ezt a vicces estét is. Nagyon jól éreztem magam. - lépett közelebb hozzám.
- Én is nagyon jól éreztem magam veled. - válaszoltam neki. Ebben a pillanatban átkarolta a derekamat és mielőtt tiltakozhattam volna, megcsókolt. Egy pillanatig én is viszonoztam, de aztán óvatosan eltoltam magamtól.
- Ne haragudj. Sajnálom, ha ez túl gyors neked. Nem akartalak letámadni. - mondta és kicsit zavarba jött.
- Nem, nem. Vagyis de. Egy kicsit gyors. De semmi baj. Jobb, ha én most felmegyek.
- Persze, rendben. Akkor Buenas noches!
- Buenas noches Higuaín! - szorosan megöleltem és adtam egy puszit az arcára. Azt akartam, hogy érezze, nem akarom lekoptatni, csak egy kicsit lassítani a tempón. Vette a lapot, mert ő is ugyanúgy ölelt meg. Aztán visszaadta a sisakot, ami még mindig a kezében volt, még egyszer köszöntünk és én elindultam a bejárati kapu felé. Egy pillanatra visszanéztem és találkozott a tekintetünk. Intettem neki, ő visszaintett, majd beszállt az autójába és elhajtott. Én pedig bementem a kapun.
Felértem a lakásba, lepakoltam a cuccokat a kezemből, kitöltöttem magamnak egy pohár gyümölcslevet és lehuppantam a kanapéra. Semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy mikor láthatom újra őt.
(Zenék: - motoron: Nickelback-Fight For All the Wrong Reasons
- moziban: Jessie J-Domino)
Rápillantottam az órára. Már háromnegyed nyolc volt. Fél óra és itt lesz Gonzalo. Tulajdonképpen már elkészültem, csak a cipőmet nem vettem még fel. Ami a ruhát illeti, farmer mellett döntöttem, de kivételesen kék volt a színe. Ezenkívül nemrég vettem egy fehér Mickey egeres pólót, így azt húztam magamra. Magamban röhögtem is, hogy ezzel az out fit-el biztos elkápráztatom a miniruhás topmodellekhez szokott sztárfutballistát.
A mozi jó ötlet volt, hiszen sötét van, nem láthat meg senki, főleg ha a filmet megelőző unalmas reklámok alatt érkezünk. Ráadásul Higuaín - miután Pablo-tól megszerezte a telefonszámomat, mondván, hogy azt elfelejtettem megadni - hat óra körül még felhívott, hogy elújságolja, sikerült az utolsó sorba jegyet kapni.Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan jutunk el észrevétlenül a moziig. Az ő autójával nyilvánvalóan nem mehettünk, de ezt ő még nem tudta. Én már hozzá voltam szokva a rejtőzködéshez, így most sem volt nehéz előhúzni egy ötletet a tarsolyból. Bementem a hálóba és az egyik szekrény aljáról előbányásztam a tartalék bukósisakomat.
Egy részem persze érezte, hogy a bujkálást csak egy határig lehet csinálni, de egyenlőre nem akartam ezen gondolkodni. Valami megmagyarázhatatlan vonzalmat éreztem az argentin iránt és csak a pillanatnak akartam élni, bár tudtam, hogy ez nem kis veszélyt rejt magában.
Megszólalt a csengő. Odasétáltam az ajtóhoz és kinéztem a kukucskálón. Higuaín állt az ajtóban. Nyolc óra volt, kicsit hamarabb érkezett. Kinyitottam az ajtót.
- Hola Nóra!- mosolygott rám.
- Hola Gonzalo! - beinvitáltam a lakásba, majd bezártam mögötte az ajtót.
- Ugye nem baj, hogy hamarabb jöttem?
- Nem tulajdonképpen már készen vagyok, csak a csukámat kell felvennem. Addig ülj le. Kérsz valamit inni?- kérdeztem.
- Köszönöm, nem. Ők viszont azt hiszem kérnek. - mondta, majd egy csokor mezei virágot vett elő a háta mögül. Nagyon meglepődtem, mert már elég régen kaptam virágot.
- Ezt nekem hoztad?- kérdeztem, és ő mosolyogva bólogatott. - Köszönöm szépen. Mindjárt vízbe teszem őket. Ülj le.- Gonzalo ledobta magát a kanapémra.
- Egyébként jó a pólód! - jegyezte meg.
- A tiéd is! - válaszoltam, mert közben észrevettem, hogy ő sincs különbül öltözve, mint én. Farmer, sportcipő és egy fehér póló, amiről Marlon Brando arcképe nézett vissza rám.
Gyorsan vázát kerestem a virágoknak, majd letettem őket a kanapé melletti komód tetejére. Odamentem a cipős szekrényhez és elővettem a tornacsukámat. Miközben bekötöttem, feldobtam neki az ötletemet.
- Tudod, én eléggé zavarban vagyok, ha fényképeznek, szóval, ha te is benne vagy, arra gondoltam, hogy észrevétlenül is eljuthatnánk a moziba...
- Azt most én se bánnám, szóval hallgatlak. - nézett rám kíváncsi arccal. Én addigra felhúztam a cipőmet, és odasétáltam a bejárati ajtó mellett lévő komódhoz, majd két bukósisakot vettem a kezembe.
- Lenne kedved motorozni egyet? - kérdeztem, és a válaszra várva beharaptam az alsó ajkamat. Ő lassan felállt a kanapéról, mosolyogva lépkedett felém, majd megfogta az egyik sisakot és feltette a fejére. Három perc múlva a parkolóban voltunk.
- Ültél már valaha motoron?- kérdeztem tőle, miközben a gumiabroncsokat ellenőriztem a lábammal.
- Nem, igazából ez lesz az első alkalom. - válaszolta kissé izgatott arccal, majd bekapcsolta a fején a sisakot és lehajtotta a rostélyt.
- Nem lesz gond, nyugi, csak erősen kell kapaszkodnod belém. - rákacsintottam, majd én is belebújtam a bukósisakomba és felültem a mocira. Ő mögém ült és átkarolt, de ez túl magasan sikerült neki, így lecsúsztattam a derekamra a kezeit. Beindítottam a motort és már száguldottunk is, át a városon, végig a Calle de Alcalá-n. Mivel volt időnk, tettünk egy kis kerülőt, így csak tíz perccel kilenc előtt értünk a mozi elé. A parkoló hátsó részében letettem a motort, majd versenyeztünk a bejáratig és Gonza nagy meglepődöttségre döntetlen lett.
- Hé, ez nem ér!Szerintem kriptonit van a zsebedben és ezzel lelassítottad SuperPipitát! - nevetett, majd olyan arcot vágott, mint aki most nagyon meg van sértődve.
- Na persze! A férfiak már csak ilyenek. Nem bírják elviselni a vereséget! - nevettem ki az arckifejezését.
A bejáratnál levettük a sisakokat és Higuaín átnyújtotta a jegyeket a kezelő srácnak. A srác először nem hitt a szemének, aztán izgatott lett, majd autogramot kért, végül fényképet is, amit én készítettem róluk. Szerencsére már több teremben is megkezdődött a vetítés, így más ember nem volt ott. A popcornt és a kólát már én vettem meg...
Éppen a reklám végére értünk a moziterembe és leültünk a helyünkre. Higuaín a fülemhez hajolt:
- Nagyon jó volt a motorozás, köszönöm. - súgta oda.
- Ha akarod megtanítalak motort vezetni.- súgtam vissza neki.
- Az jó lenne! - látszott, hogy tényleg lelkesedik az ötletért.
Maga a film egy műkincstolvajról szólt, aki ellopja a Louvre-ből Leonardo da Vinci Sziklás Madonna című festményét. Én egy kicsit más szemmel néztem a filmet, mint Gonzalo. Amíg ő már az első fél óra után nem bírt magával, annyira izgult, hogy mi lesz a történet vége, nekem feltűnt, hogy a férfi valójában kétszer is hozzáért a biztonsági lézerekhez és rendkívül óvatlanul vette ki a festményt a keretből. Ezeket szóvá is tettem, így kis híján elszóltam magam.
- Te meg honnan értesz az ilyesmihez? - nézett rám kérdőn az argentin.
- Semmi, semmi! Csak láttam már több ilyen filmet. - válaszoltam, majd próbáltam elterelni a gondolatait a dologról, és egy kis popcornt szórtam a tenyeremből a pólója alá, a hasára.
- Naaa! Mit csinálsz? - nevetett, majd utánozni akart, de nem hagytam neki. Erre a film utolsó tíz percében már végig kukoricával hajigáltuk egymást, és a lökött még az orrába is bedugott egyet, amit aztán majdnem beszippantott. Aztán folytattuk a James Bond játékot, és még mielőtt feloltották volna a lámpákat, kisurrantunk a teremből, majd a mozi hátsó bejáratán keresztül ki a parkolóba. Ott felpattantunk a motorra, majd azon az úton, ahol jöttünk, visszamentünk a lakásomhoz. Az autója mellett parkoltam le. Leszálltunk a Harley-ról és kicsomagoltuk magunkat a sisakokból. Ő nevetett rám és még egyszer megköszönte a motorozást.
- Szívesen. Mondtam már, ha gondolod megtanítalak.
- Én benne vagyok. A héten már nem megy, mert két meccsünk is van, a hétvégi idegenben, de a jövő héten jó lenne valamikor.
- Akkor a jövő héten megbeszéljük. - válaszoltam.
- És köszönöm ezt a vicces estét is. Nagyon jól éreztem magam. - lépett közelebb hozzám.
- Én is nagyon jól éreztem magam veled. - válaszoltam neki. Ebben a pillanatban átkarolta a derekamat és mielőtt tiltakozhattam volna, megcsókolt. Egy pillanatig én is viszonoztam, de aztán óvatosan eltoltam magamtól.
- Ne haragudj. Sajnálom, ha ez túl gyors neked. Nem akartalak letámadni. - mondta és kicsit zavarba jött.
- Nem, nem. Vagyis de. Egy kicsit gyors. De semmi baj. Jobb, ha én most felmegyek.
- Persze, rendben. Akkor Buenas noches!
- Buenas noches Higuaín! - szorosan megöleltem és adtam egy puszit az arcára. Azt akartam, hogy érezze, nem akarom lekoptatni, csak egy kicsit lassítani a tempón. Vette a lapot, mert ő is ugyanúgy ölelt meg. Aztán visszaadta a sisakot, ami még mindig a kezében volt, még egyszer köszöntünk és én elindultam a bejárati kapu felé. Egy pillanatra visszanéztem és találkozott a tekintetünk. Intettem neki, ő visszaintett, majd beszállt az autójába és elhajtott. Én pedig bementem a kapun.
Felértem a lakásba, lepakoltam a cuccokat a kezemből, kitöltöttem magamnak egy pohár gyümölcslevet és lehuppantam a kanapéra. Semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy mikor láthatom újra őt.
(Zenék: - motoron: Nickelback-Fight For All the Wrong Reasons
- moziban: Jessie J-Domino)
VI.
Aznap este fáradtan értem haza. Összedobtam egy paradicsomos spagettit, amikor kész lett, egy adagot átvittem az egyik szomszéd néninek, aki már 75 éves, és a családja messze lakik és csak ritkán látogatják meg. Amikor ideköltöztem, őt ismertem meg először, nagyon kedves volt velem, én pedig sajnáltam, hogy egyedül lakik, így alkalmanként vittem neki vacsorát, és beszélgettem vele egy órácskát. A néni most is örömmel fogadott.
Miután elköszöntem tőle, visszamentem a lakásomba és én is leültem enni. Vacsora után pedig letusoltam és rögtön lefeküdtem aludni. Álom azonban nem jött a szememre. csak bámultam a plafont, mint már annyiszor, amikor valami nyomasztott éjjelente. De ez most másfajta érzés volt, mint eddig. Nem kétségbeesettség, nem önutálat, nem bűntudat. Inkább valami ambivalens érzés. Egyfolytában azok a hatalmas barna szemek jártak az eszemben. Nem tudtam kitörölni az arcát a fejemből. Az agyam azt mondta, hogy nem szabad belebonyolódnom az ügybe, hiszen ő egy híresség, én pedig tulajdonképpen menekülök és nem akarom, hogy megtaláljanak. A szívem viszont mást súgott. Azt, hogy nem szabad félnem ettől, mert valami nagy pálfordulás fog bekövetkezni, ha hagyom magam sodorni az árral. Közben a résnyire nyitott ablakon át kicsit hűvös, de kellemes szellő suhant be a szobámba. Éreztem, hogy hamarosan valami meg fog változni. Először azt gondoltam, hogy valószínűleg én tulajdonítok túl nagy jelentőséget annak a pillantásnak és apró mozdulatnak. De aztán egyre inkább felerősödött bennem az érzés, hogy valami történni fog. Elhatároztam, hogy türelmes leszek, és majd kiderül, mit hoz a sors.
Hétfőn reggel valami furcsa izgalommal és gombóccal a torkomban értem be az edzőközpontba, bár nem tudtam, hogy miért érzek így. Olyan volt, mint mikor az ember először megy iskolába.
Az első csapat aznap korán kezdte az edzést. Szombaton nyertek hazai pályán a bajnokságban, és szerdán egy újabb meccs várt rájuk a Bernabéuban, ezúttal a BL-ben. Amikor megérkeztem, szinte az egész keret a folyosón állt, aztán szépen lassan beszivárogtak az öltözőbe. Próbáltam észrevétlenül elsuhanni mellettük. hogy ne zavarjam őket, és így jussak el az irodánkig, felvenni az aznapi munkát. Ahogy araszoltam előre, éppen csak egy pillanatra ránéztem az egyik virágládára, ami egy polcon volt, a polc pedig magasan a falra volt rögzítve. Valahogy olyan furcsán állt az a polc...Hirtelen odaugrottam és elrántottam az alatta álló embert, a polc - a virágládával együtt - pedig hatalmas csattanással ért földet. Ránéztem az emberre, akit félrerántottam. A falnak támaszkodott és a két karomba kapaszkodott. Elég rémült volt a tekintete.
- Jól van, senor Higuaín? - kérdeztem tőle a lehető legnyugodtabb hangon.
- Igen, azt hiszem. Köszönöm. Az az izé majdnem a fejemre esett. - mutatott a törött ládára.
Ekkorra már Pablo is odaért, aki a hangzavarra rohant ki az irodájából. Lenézett a földre, aztán mérgelődni kezdett.
- Éppen ma akartam kicserélni ezt a hülye polcot, mert már nem bírta el a virágot. Amúgy sem értem, minek a falra virág egy ilyen forgalmas folyosón. Az összeset kidobatom a francba! Nem sérült meg senki?Senor Higuaín?
- Minden rendben Pablo, senki sem sérült meg. Én is jól vagyok. Nyugodjon meg.
- A virágok tényleg nem veszélytelenek a falon, de szerencsére senkinek nem lett baja. - szólt közbe Casillas.
- Istenem, ha emiatt elbocsájtanak... - Pablo egy pillanatra kétségbeesett.
- Ettől ne féljen Pablo. Végül is nem lett semmi baj. Csak gondoskodjon róla, hogy a virágok inkább az ablakba kerüljenek. Miattam senkit sem fognak kirúgni az állásából. Aztán meg itt volt a megmentőm. - nézett rám Higuaín, most már mosolyogva, és még mindig a karomat fogta.
- Csak jókor voltam jó helyen. - válaszoltam, és finoman eltoltam magamtól. - senor Pablo! Szólok a takarítóknak és azonnal elkezdem leszerelni a polcokat. Elnézést. - Biccentettem az argentin 9-esnek, majd elsiettem.
- Köszönöm Nóra. - szólt utánam az öreg, én pedig visszafordulva még láttam, ahogy Higuaín befordul az öltözőbe.
Dél körül végeztem az utolsó polccal, mert a csavarok által hagyott lyukakat is be kellett glettelni. Éppen készültem visszavinni a raktárba az eszközöket, amikor éreztem, hogy valaki megállt mögöttem. Riadtan fordultam hátra, mert már a legrosszabbra gondoltam, de ekkor egy Real címeres pólóval találtam szembe magam. Felnéztem a tulajdonos arcára, és megnyugodtam.
- Senor Higuaín! Segíthetek valamiben?
- Csak meg akartam köszönni, hogy reggel jókor volt jó helyen. - válaszolt mosolyogva, majd megnyalta a szája szélét.
- Nincs mit megköszönnie uram - próbáltam kedves arcot vágni, de módfelett zavarban voltam.
- Én még a nevét sem tudom.
- A nevem? - istenem, most be kéne neki mutatkoznom, de valahogy nem csúszik ki a számon a hazugság. Ő közben kérdőn nézett rám. - A nevem? A nevem Nóra. Nóra Kovács. - valahogy csak kinyögtem.
- Tehát Nóra. Én Gonzalo vagyok, és először is szeretném, ha elhagynánk a magázást. Rendben?
- Jól van. Persze. Tegeződjünk. - bólogattam.
Remek. Szóval Nóra. Köszönetképpen, hogy nem hagytad, hogy betörjön a fejem, szeretnélek meghívni ebédelni. Tudok egy jó helyet a belvárosban. Lenne kedved hozzá?
- A belvárosban? - magamban végigpörgettem, miért is lehetetlen ez. Hiszen ő híres, lefotózza egy paparazzi, én is a képen leszek, Igor kezébe kerül az újság és nekem annyi. Hiszen már nyilván rájöttek, hogy nem a rioi tengerparton süttetem magam, és most keresnek. De nem bírok nemet mondani neki. Valamit ki kell találnom. - A belvárosban? Nem elég az ebédidőm, hogy kimenjek. De mit szólnál hozzá, ha én hívnálak meg téged a személyzeti kantinba? - szegeztem neki a kérdést. Ő meglepett arcot vágott, aztán rábólintott a dologra.
- Rendben, elfogadom. - ellenállhatatlanul mosolygott.
- Akkor beviszem a cuccokat a raktárba, és máris jövök.
- Itt várlak.
Megérkeztem a raktárhoz, gyorsan bepakoltam a szerszámokat, aztán beszóltam a főnöknek, hogy kész vagyok a polcokkal és kiveszem az ebédszünetem. Visszatértem és Higuaín valóban ott állt.
- Mehetünk? - kérdezte.
- Persze.
Elindultunk az alagsorban lévő kantin felé.
- Még sosem ebédeltem a kantinban- jegyezte meg útközben.
- Azt gondoltam. Nos, Michelin-csillagot még nem kapott, de én Lucía főztjére simán odaítélném. Azt hiszem igazi meglepetés leszel a takarító néniknek. - mondtam neki mosolyogva.
Beléptünk az étkezőbe, erre mindenki ránk nézett és elég meglepett arcot vágott. Beálltunk a sorba, és ezen még inkább meglepődtek, de senki sem akarta, vagy nem merte Higuaínt megzavarni. Miközben kikértük az ételt, Lucía, a mindig vidám konyhás néni elégedetten mosolygott rám, majd megszólította az argentint.
- Hogyhogy itt, senor?
- Kaptam egy kedves meghívást a megmentőmtől.
- Ó igen. A reggeli incidens. Szegény Pablo nagyon megijedt, pedig nem az ő hibája volt. De a mi Nóránk vagány kislány. Aki fekete Harley-val jár...Ajajaj - intett Lucía a kezével.
- Fekete Harley-val? Ez egyre érdekesebb. - már megint az a szép mosoly.
- Jó étvágyat az ebédhez. - mondta Lucía.
- Köszönjük. - válaszoltuk egyszerre.
Leültünk egy asztalhoz, és ekkor már senki sem foglalkozott azzal, hogy Higuaín ott van.
- Szóval Nóra Kovács. Ez nem spanyol név...Honnan jöttél? - kérdezte.
- Magyar vagyok.
- Ó, mint Puskás!
- Igen, mint Puskás... - Madridban mindenki ezt a nevet említette először, mikor meghallotta, hogy honnan származom.
- De még nem rég dolgozol itt, ugye?
- Holnap lesz egy hete.
- Értem. Érdekelne, hogy jött ez a karbantartói dolog!
- Semmi különös, csak meg tudok bütykölni ezt-azt...
- Lányoknál nem olyan gyakori. És egyébként tetszik Madrid? - kérdezte két falat sült csirke között.
- Igen. Madrid nagyon szép, és kellően nyugodt város számomra.
- Nyugodt? Milyen érdekes, hogy ezt emeled ki... - aranyos volt, ahogy teli szájjal beszélt.
- Az az igazság, hogy eddig sokat utazgattam, most viszont már szeretnék megragadni egy helyen.
- Értem. Mivel foglalkoztál eddig? - folytatta a faggatózást, és közben magamban nevettem rajta, hogy mennyit bír beszélni.
- Ezzel-azzal. Életművész vagyok. - válaszoltam nevetve és közben ránéztem az órámra. Már csak öt perc volt hátra az ebédidőmből. - Nekem lassan vissza kell mennem.
- Értem. Akkor köszönöm az ebédet. Valamikor viszonozhatnám, amikor több időd van. Mit szólsz hozzá?
Istenem, most mit mondjak neki...Teljesen pánikba estem, aztán eszembe jutott valami.
- Tudod mit? Ma este játszanak egy filmet a moziban, amire kíváncsi vagyok.
- A mozi remek ötlet. Mikor adják?
- Este kilenctől. Az nem túl késő neked?
- Nem. Az még belefér. Akkor mondjuk negyed kilencre érted megyek. Megfelel?
- Rendben! - felírtam a címemet egy kis papírra, amit a zsebemben találtam és átnyújtottam neki. - Most már tényleg sietnem kell.
- Persze, menj csak.- odahajolt és adott egy puszit a jobb arcomra. Kicsit meglepődtem, de aztán eszembe jutott, hogy egy argentin áll velem szemben. - További jó munkát Nóra.
- Neked meg szép napot. - intettem neki és megfordultam. Nem mertem visszanézni, de éreztem a tekintetét a hátamon. Még sosem történt velem ilyen. Nem bírtam Neki ellenállni, ugyanakkor fogalmam sem volt, mi fog kisülni ebből.
Aznap este fáradtan értem haza. Összedobtam egy paradicsomos spagettit, amikor kész lett, egy adagot átvittem az egyik szomszéd néninek, aki már 75 éves, és a családja messze lakik és csak ritkán látogatják meg. Amikor ideköltöztem, őt ismertem meg először, nagyon kedves volt velem, én pedig sajnáltam, hogy egyedül lakik, így alkalmanként vittem neki vacsorát, és beszélgettem vele egy órácskát. A néni most is örömmel fogadott.
Miután elköszöntem tőle, visszamentem a lakásomba és én is leültem enni. Vacsora után pedig letusoltam és rögtön lefeküdtem aludni. Álom azonban nem jött a szememre. csak bámultam a plafont, mint már annyiszor, amikor valami nyomasztott éjjelente. De ez most másfajta érzés volt, mint eddig. Nem kétségbeesettség, nem önutálat, nem bűntudat. Inkább valami ambivalens érzés. Egyfolytában azok a hatalmas barna szemek jártak az eszemben. Nem tudtam kitörölni az arcát a fejemből. Az agyam azt mondta, hogy nem szabad belebonyolódnom az ügybe, hiszen ő egy híresség, én pedig tulajdonképpen menekülök és nem akarom, hogy megtaláljanak. A szívem viszont mást súgott. Azt, hogy nem szabad félnem ettől, mert valami nagy pálfordulás fog bekövetkezni, ha hagyom magam sodorni az árral. Közben a résnyire nyitott ablakon át kicsit hűvös, de kellemes szellő suhant be a szobámba. Éreztem, hogy hamarosan valami meg fog változni. Először azt gondoltam, hogy valószínűleg én tulajdonítok túl nagy jelentőséget annak a pillantásnak és apró mozdulatnak. De aztán egyre inkább felerősödött bennem az érzés, hogy valami történni fog. Elhatároztam, hogy türelmes leszek, és majd kiderül, mit hoz a sors.
Hétfőn reggel valami furcsa izgalommal és gombóccal a torkomban értem be az edzőközpontba, bár nem tudtam, hogy miért érzek így. Olyan volt, mint mikor az ember először megy iskolába.
Az első csapat aznap korán kezdte az edzést. Szombaton nyertek hazai pályán a bajnokságban, és szerdán egy újabb meccs várt rájuk a Bernabéuban, ezúttal a BL-ben. Amikor megérkeztem, szinte az egész keret a folyosón állt, aztán szépen lassan beszivárogtak az öltözőbe. Próbáltam észrevétlenül elsuhanni mellettük. hogy ne zavarjam őket, és így jussak el az irodánkig, felvenni az aznapi munkát. Ahogy araszoltam előre, éppen csak egy pillanatra ránéztem az egyik virágládára, ami egy polcon volt, a polc pedig magasan a falra volt rögzítve. Valahogy olyan furcsán állt az a polc...Hirtelen odaugrottam és elrántottam az alatta álló embert, a polc - a virágládával együtt - pedig hatalmas csattanással ért földet. Ránéztem az emberre, akit félrerántottam. A falnak támaszkodott és a két karomba kapaszkodott. Elég rémült volt a tekintete.
- Jól van, senor Higuaín? - kérdeztem tőle a lehető legnyugodtabb hangon.
- Igen, azt hiszem. Köszönöm. Az az izé majdnem a fejemre esett. - mutatott a törött ládára.
Ekkorra már Pablo is odaért, aki a hangzavarra rohant ki az irodájából. Lenézett a földre, aztán mérgelődni kezdett.
- Éppen ma akartam kicserélni ezt a hülye polcot, mert már nem bírta el a virágot. Amúgy sem értem, minek a falra virág egy ilyen forgalmas folyosón. Az összeset kidobatom a francba! Nem sérült meg senki?Senor Higuaín?
- Minden rendben Pablo, senki sem sérült meg. Én is jól vagyok. Nyugodjon meg.
- A virágok tényleg nem veszélytelenek a falon, de szerencsére senkinek nem lett baja. - szólt közbe Casillas.
- Istenem, ha emiatt elbocsájtanak... - Pablo egy pillanatra kétségbeesett.
- Ettől ne féljen Pablo. Végül is nem lett semmi baj. Csak gondoskodjon róla, hogy a virágok inkább az ablakba kerüljenek. Miattam senkit sem fognak kirúgni az állásából. Aztán meg itt volt a megmentőm. - nézett rám Higuaín, most már mosolyogva, és még mindig a karomat fogta.
- Csak jókor voltam jó helyen. - válaszoltam, és finoman eltoltam magamtól. - senor Pablo! Szólok a takarítóknak és azonnal elkezdem leszerelni a polcokat. Elnézést. - Biccentettem az argentin 9-esnek, majd elsiettem.
- Köszönöm Nóra. - szólt utánam az öreg, én pedig visszafordulva még láttam, ahogy Higuaín befordul az öltözőbe.
Dél körül végeztem az utolsó polccal, mert a csavarok által hagyott lyukakat is be kellett glettelni. Éppen készültem visszavinni a raktárba az eszközöket, amikor éreztem, hogy valaki megállt mögöttem. Riadtan fordultam hátra, mert már a legrosszabbra gondoltam, de ekkor egy Real címeres pólóval találtam szembe magam. Felnéztem a tulajdonos arcára, és megnyugodtam.
- Senor Higuaín! Segíthetek valamiben?
- Csak meg akartam köszönni, hogy reggel jókor volt jó helyen. - válaszolt mosolyogva, majd megnyalta a szája szélét.
- Nincs mit megköszönnie uram - próbáltam kedves arcot vágni, de módfelett zavarban voltam.
- Én még a nevét sem tudom.
- A nevem? - istenem, most be kéne neki mutatkoznom, de valahogy nem csúszik ki a számon a hazugság. Ő közben kérdőn nézett rám. - A nevem? A nevem Nóra. Nóra Kovács. - valahogy csak kinyögtem.
- Tehát Nóra. Én Gonzalo vagyok, és először is szeretném, ha elhagynánk a magázást. Rendben?
- Jól van. Persze. Tegeződjünk. - bólogattam.
Remek. Szóval Nóra. Köszönetképpen, hogy nem hagytad, hogy betörjön a fejem, szeretnélek meghívni ebédelni. Tudok egy jó helyet a belvárosban. Lenne kedved hozzá?
- A belvárosban? - magamban végigpörgettem, miért is lehetetlen ez. Hiszen ő híres, lefotózza egy paparazzi, én is a képen leszek, Igor kezébe kerül az újság és nekem annyi. Hiszen már nyilván rájöttek, hogy nem a rioi tengerparton süttetem magam, és most keresnek. De nem bírok nemet mondani neki. Valamit ki kell találnom. - A belvárosban? Nem elég az ebédidőm, hogy kimenjek. De mit szólnál hozzá, ha én hívnálak meg téged a személyzeti kantinba? - szegeztem neki a kérdést. Ő meglepett arcot vágott, aztán rábólintott a dologra.
- Rendben, elfogadom. - ellenállhatatlanul mosolygott.
- Akkor beviszem a cuccokat a raktárba, és máris jövök.
- Itt várlak.
Megérkeztem a raktárhoz, gyorsan bepakoltam a szerszámokat, aztán beszóltam a főnöknek, hogy kész vagyok a polcokkal és kiveszem az ebédszünetem. Visszatértem és Higuaín valóban ott állt.
- Mehetünk? - kérdezte.
- Persze.
Elindultunk az alagsorban lévő kantin felé.
- Még sosem ebédeltem a kantinban- jegyezte meg útközben.
- Azt gondoltam. Nos, Michelin-csillagot még nem kapott, de én Lucía főztjére simán odaítélném. Azt hiszem igazi meglepetés leszel a takarító néniknek. - mondtam neki mosolyogva.
Beléptünk az étkezőbe, erre mindenki ránk nézett és elég meglepett arcot vágott. Beálltunk a sorba, és ezen még inkább meglepődtek, de senki sem akarta, vagy nem merte Higuaínt megzavarni. Miközben kikértük az ételt, Lucía, a mindig vidám konyhás néni elégedetten mosolygott rám, majd megszólította az argentint.
- Hogyhogy itt, senor?
- Kaptam egy kedves meghívást a megmentőmtől.
- Ó igen. A reggeli incidens. Szegény Pablo nagyon megijedt, pedig nem az ő hibája volt. De a mi Nóránk vagány kislány. Aki fekete Harley-val jár...Ajajaj - intett Lucía a kezével.
- Fekete Harley-val? Ez egyre érdekesebb. - már megint az a szép mosoly.
- Jó étvágyat az ebédhez. - mondta Lucía.
- Köszönjük. - válaszoltuk egyszerre.
Leültünk egy asztalhoz, és ekkor már senki sem foglalkozott azzal, hogy Higuaín ott van.
- Szóval Nóra Kovács. Ez nem spanyol név...Honnan jöttél? - kérdezte.
- Magyar vagyok.
- Ó, mint Puskás!
- Igen, mint Puskás... - Madridban mindenki ezt a nevet említette először, mikor meghallotta, hogy honnan származom.
- De még nem rég dolgozol itt, ugye?
- Holnap lesz egy hete.
- Értem. Érdekelne, hogy jött ez a karbantartói dolog!
- Semmi különös, csak meg tudok bütykölni ezt-azt...
- Lányoknál nem olyan gyakori. És egyébként tetszik Madrid? - kérdezte két falat sült csirke között.
- Igen. Madrid nagyon szép, és kellően nyugodt város számomra.
- Nyugodt? Milyen érdekes, hogy ezt emeled ki... - aranyos volt, ahogy teli szájjal beszélt.
- Az az igazság, hogy eddig sokat utazgattam, most viszont már szeretnék megragadni egy helyen.
- Értem. Mivel foglalkoztál eddig? - folytatta a faggatózást, és közben magamban nevettem rajta, hogy mennyit bír beszélni.
- Ezzel-azzal. Életművész vagyok. - válaszoltam nevetve és közben ránéztem az órámra. Már csak öt perc volt hátra az ebédidőmből. - Nekem lassan vissza kell mennem.
- Értem. Akkor köszönöm az ebédet. Valamikor viszonozhatnám, amikor több időd van. Mit szólsz hozzá?
Istenem, most mit mondjak neki...Teljesen pánikba estem, aztán eszembe jutott valami.
- Tudod mit? Ma este játszanak egy filmet a moziban, amire kíváncsi vagyok.
- A mozi remek ötlet. Mikor adják?
- Este kilenctől. Az nem túl késő neked?
- Nem. Az még belefér. Akkor mondjuk negyed kilencre érted megyek. Megfelel?
- Rendben! - felírtam a címemet egy kis papírra, amit a zsebemben találtam és átnyújtottam neki. - Most már tényleg sietnem kell.
- Persze, menj csak.- odahajolt és adott egy puszit a jobb arcomra. Kicsit meglepődtem, de aztán eszembe jutott, hogy egy argentin áll velem szemben. - További jó munkát Nóra.
- Neked meg szép napot. - intettem neki és megfordultam. Nem mertem visszanézni, de éreztem a tekintetét a hátamon. Még sosem történt velem ilyen. Nem bírtam Neki ellenállni, ugyanakkor fogalmam sem volt, mi fog kisülni ebből.
2012. május 27., vasárnap
V.
Az ébresztőóra hangjára nyitottam ki a szemem. Reggel hat óra volt. Kikapcsoltam a kütyüt és fekve nyújtózkodtam egy nagyot. Ránéztem az éjjeli szekrényen lévő kis naptárra. Március 30-adika. Hihetetlen, hogy már 10 napja eljöttem. 10 napja nem hallottam Igor hangját. 10 napja nem törtem be sehová! 10 napja nem ültem repülőgépen. Már régen töltöttem ennyi időt egy helyen. Elégedetten néztem körbe a szobában. Remek kis lakás ez Madrid San Fernando de Henares nevű részén. Kicsi, de nagyon kényelmes, és sikerült otthonossá tennem ez alatt a hat nap alatt, amióta kibéreltem. A falakat fehérre festettem és inkább képekkel díszítettem. Persze nem lopott Rembrandtokkal. Egy utcai festőtől vásároltam őket a város másik végén. Véletlenül találtam rá, de tehetséges srác ez a Miguel.
Még egy nagyot nyújtóztam, majd felkeltem és elindultam a konyha felé, hogy valami reggelit készítsek magamnak. A szobámat csak egy harmonika ajtó választotta el a nappalitól, amit én szereltem fel, mert ez eredetileg egy tér volt. A bejárati ajtón belépve rögtön a nappaliban találtad magad. Kényelmes kanapé, vele szemben hatalmas TV. Jobbra a szobám, balra egy amerikai stílusú konyha, a konyha mellett pedig a fürdőszoba nyílt. Imádni való lakás.
A konyhában gyorsan összeütöttem egy omlettet, majd reggeli után letusoltam, felöltöztem és elindultam munkába. Az új Harley-m a ház mögötti parkolóban várt rám. Bepöccintettem a motort és már indultam is. Mindössze húsz percre laktam az új munkahelyemtől. Hihetetlen, ahogy rátaláltam. Vagy inkább a munka talált rám. Egyik nap irtózatos káromkodást hallottam az egyik szomszédom, egy 65 év körüli, alacsony, molett hölgy lakásából. A nő amolyan vénkisasszony féleség, sosem ment férjhez, mert szerinte azzal csak a baj van. Hát eddig nekem is csak a bajom volt velük...Szóval elindultam az ajtó irányába és láttam, hogy némi víz szivárog ki az ajtó alatti résen. Sietve bekopogtam és némi kihallatszó tocsogó hang után kinyílt az ajtó és egy csuromvizes, ideges arc nézett velem szembe.
- Mi történt magával María? - kérdeztem meglepetten.
- Képzelje, a kézmosó csap alatt elrepedt a cső, pont amikor folyt bele a víz, igyekeztem elzárni, de a csap nem akart működni. Eközben észrevettem, hogy a működésben lévő mosógép alól is folyik a víz, mert annak a csöve is elrepedt. Kikapcsoltam a mosógépet és kihúztam a konnektorból, hogy ne legyen áram alatt, de ettől persze a víz folyik belőle. Megfogtam a csövét, hogy valamilyen módon a fürdőkádba irányítsam, de a benne lévő víz valami nyomástól, vagy nem tudom mitől kiszabadult és az arcomban landolt, miközben a többi víz éppen elönti a lakásomat és tönkreteszi a padlószőnyegemet. Dios mio! - ezt mind egy szuszra sorolta el nekem és közben lendületes kézmozdulatokkal mutogatott jobbra - balra. Próbáltam lenyugtatni egy kicsit, majd felajánlottam a segítségemet. Ő bevezetett a lakásba, én pedig kértem tőle néhány szerszámot és először is elzártam a kézmosó csapot. A fürdőszoba rettenetes állapotban volt. Hihetetlen, hogy mindkét cső egyszerre repedt el. El kellett mennem újakat venni, hogy kicserélhessük. Mondtam neki, hogy próbálja meg felitatni a vizet, amíg visszaérek, mert az alsó szomszédja nagy balhét fog csapni, ha beázik. Az utam a legközelebbi barkácsboltba vezetett. Mire visszaértem, María már nagyjából eltüntette a vizet, de szegénynek a nappali szőnyege teljesen tönkrement. Először a fürdőszobában kezdtem. Kicseréltem a megrepedt csöveket, valamint a gumi tömítőgyűrűt is a kézmosó csapban. María elég meglepett arccal kísérte a mozdulataimat. Aztán átmentünk a nappaliba és közös erővel felszedtük a szőnyeget, ami sajnos a kukában landolt. Mondtam neki, hogy várni kell, amíg a padló teljesen kiszárad, aztán, ha szeretné, szívesen leragasztom neki az új szőnyeget. Ő megköszönte a segítségemet. Majd, még mindig kissé meglepett arccal, megkérdezte, hogy van e állásom.
- Jelenleg épp állást keresek. - válaszoltam.
- Ez remek aranyom, tudja én meg a Real Madrid Futball Club személyzeti osztályán dolgozom. Tudja én felelek a kisegítő alkalmazottak felvételéért és éppen karbantartót keresek a valdebebas-i edzőközpontba, mert az öreg Pablo már nem bírja egyedül a munkát. Mondja csak, máshoz is ért a fürdőszobai csapokon kívül? - kérdezte.
- Hát, ami azt illeti, bármit megszerelek.
- Remek, akkor holnap jöjjön be hozzám, megbeszéljük a részleteket. - mosolygott.
- Komolyan? Tényleg felvenne? Ez remek! Nagyon hálás vagyok! Muchas gracias! - válaszoltam, miközben a kezét ráztam.
- De nada! - mondta ő kedvesen.
Így történt, hogy már három napja hivatalos, fix állásom volt. Életemben először. Nagyon élveztem. A munkatársaim kedvesek voltak. Pablo meg igazi vicces fazon. Minden nap megkérte María kezét.
Ezen a reggelen is fél nyolckor kezdődött a munkaidőm és meg is érkeztem időben. Délelőtt volt néhány javítani való a személyzeti öltözőkben. Aztán 10 órakor az öreg Pablo szólt rám telefonon, hogy menjek a focisták öltözőjébe, mert egy konnektor kiszakadt a falból. A focisták öltözőjébe? Na ott még semmi dolgom nem volt. Pablo eddig nem bízta rám, de most odarendelt.
Ahogy közeledtem az ajtó felé, hallottam, amint egy férfi argentin akcentussal magyarázza, hogy "Alvaro-t majdnem megrázta az áram." Beléptem a helységbe. Pablo az ajtónál állt, vele szemben pedig két magas, barna hajú férfi rövidnadrágban és Real Madrid címeres pólóban. Természetesen tudtam, kik ők. Az egyikőjük Alvaro Arbeloa, a spanyol jobbhátvéd, az ő jobb oldalán, a kiszakadt konnektor mellett pedig Gonzalo Higuaín, az argentin csatár. Mindhárman rám néztek. Velem szemben állt két tágra nyílt szemű futballista, ők pedig egy érdeklődő arcot vágó, barna hajú lányt láttak sötétzöld színű kertésznadrágban, fekete pólóban, acélbetétes munkáscipőben, jobb kezében egy szerszámos ládával, a baljában pedig egy pár munkavédelmi kesztyűvel. Meg akartam törni a kínos pillanatot, így Pablo felé fordultam.
- Hívatott senor Pablo. Melyik a beteg konnektor?
- Ez itt. Légyszíves gyorsan javítsd meg, mert nekem valami papírok miatt be kell mennem senorita María irodájába. - ezzel ott is hagyott a két focista társaságában, akik még mindig csak bámultak rám.
- Azonnal kész leszek a javítással. - mondtam.
Arbeloa leült az egyik padra, Higuaín viszont még mindig csak állt egy helyben a konnektor mellett és nézett, mint Kati a moziban.
- Szabad lesz, senor Higuaín? - próbáltam finoman arrébb tessékelni.
- Mi?Ja, persze, tessék. - tett egy lépést balra és újra megállt. Én nekiláttam a kapcsolónak. Hamar kész lettem vele. Összepakoltam a szerszámaim, szóltam a két férfinak, hogy most már rendben lesz minden, de próbálják meg finoman kihúzni a dugót a konnektorból, majd köszöntem és már éppen kifelé indultam, amikor kiejtettem egy csavarkulcsot a ládámból. A kulcs nagy robajjal a földre esett. Én le akartam hajolni, de Higuaín, aki még mindig ott állt egy helyben, odaugrott és felvette.
- Elnézést, ezt elhagyta. - és felém nyújtotta a kulcsot.
Köszönöm szépen. - nyúltam a tárgy felé, és amikor átvettem, éreztem, hogy a mutatóujjával végigsimít az enyémen. A szemébe néztem egy pillanatra, ő pedig az enyémbe...Aztán kikaptam a kezéből a csavarkulcsot, még egyszer köszöntem nekik, majd sarkon fordultam és kisiettem az öltözőből.
- Nem!Nem!Nem Viola! - mondtam magamnak dühösen, miközben a folyosón haladtam a karbantartók irodája felé.
- Pipita, mi volt ez a jelenet a csavarkulccsal? - kérdezte Arbeloa gyanakvó mosollyal az arcán.
- Nem tudom Alvaro. Csak egy hirtelen késztetést éreztem. Olyan furcsa érzésem van ezzel a lánnyal kapcsolatban...
Az ébresztőóra hangjára nyitottam ki a szemem. Reggel hat óra volt. Kikapcsoltam a kütyüt és fekve nyújtózkodtam egy nagyot. Ránéztem az éjjeli szekrényen lévő kis naptárra. Március 30-adika. Hihetetlen, hogy már 10 napja eljöttem. 10 napja nem hallottam Igor hangját. 10 napja nem törtem be sehová! 10 napja nem ültem repülőgépen. Már régen töltöttem ennyi időt egy helyen. Elégedetten néztem körbe a szobában. Remek kis lakás ez Madrid San Fernando de Henares nevű részén. Kicsi, de nagyon kényelmes, és sikerült otthonossá tennem ez alatt a hat nap alatt, amióta kibéreltem. A falakat fehérre festettem és inkább képekkel díszítettem. Persze nem lopott Rembrandtokkal. Egy utcai festőtől vásároltam őket a város másik végén. Véletlenül találtam rá, de tehetséges srác ez a Miguel.
Még egy nagyot nyújtóztam, majd felkeltem és elindultam a konyha felé, hogy valami reggelit készítsek magamnak. A szobámat csak egy harmonika ajtó választotta el a nappalitól, amit én szereltem fel, mert ez eredetileg egy tér volt. A bejárati ajtón belépve rögtön a nappaliban találtad magad. Kényelmes kanapé, vele szemben hatalmas TV. Jobbra a szobám, balra egy amerikai stílusú konyha, a konyha mellett pedig a fürdőszoba nyílt. Imádni való lakás.
A konyhában gyorsan összeütöttem egy omlettet, majd reggeli után letusoltam, felöltöztem és elindultam munkába. Az új Harley-m a ház mögötti parkolóban várt rám. Bepöccintettem a motort és már indultam is. Mindössze húsz percre laktam az új munkahelyemtől. Hihetetlen, ahogy rátaláltam. Vagy inkább a munka talált rám. Egyik nap irtózatos káromkodást hallottam az egyik szomszédom, egy 65 év körüli, alacsony, molett hölgy lakásából. A nő amolyan vénkisasszony féleség, sosem ment férjhez, mert szerinte azzal csak a baj van. Hát eddig nekem is csak a bajom volt velük...Szóval elindultam az ajtó irányába és láttam, hogy némi víz szivárog ki az ajtó alatti résen. Sietve bekopogtam és némi kihallatszó tocsogó hang után kinyílt az ajtó és egy csuromvizes, ideges arc nézett velem szembe.
- Mi történt magával María? - kérdeztem meglepetten.
- Képzelje, a kézmosó csap alatt elrepedt a cső, pont amikor folyt bele a víz, igyekeztem elzárni, de a csap nem akart működni. Eközben észrevettem, hogy a működésben lévő mosógép alól is folyik a víz, mert annak a csöve is elrepedt. Kikapcsoltam a mosógépet és kihúztam a konnektorból, hogy ne legyen áram alatt, de ettől persze a víz folyik belőle. Megfogtam a csövét, hogy valamilyen módon a fürdőkádba irányítsam, de a benne lévő víz valami nyomástól, vagy nem tudom mitől kiszabadult és az arcomban landolt, miközben a többi víz éppen elönti a lakásomat és tönkreteszi a padlószőnyegemet. Dios mio! - ezt mind egy szuszra sorolta el nekem és közben lendületes kézmozdulatokkal mutogatott jobbra - balra. Próbáltam lenyugtatni egy kicsit, majd felajánlottam a segítségemet. Ő bevezetett a lakásba, én pedig kértem tőle néhány szerszámot és először is elzártam a kézmosó csapot. A fürdőszoba rettenetes állapotban volt. Hihetetlen, hogy mindkét cső egyszerre repedt el. El kellett mennem újakat venni, hogy kicserélhessük. Mondtam neki, hogy próbálja meg felitatni a vizet, amíg visszaérek, mert az alsó szomszédja nagy balhét fog csapni, ha beázik. Az utam a legközelebbi barkácsboltba vezetett. Mire visszaértem, María már nagyjából eltüntette a vizet, de szegénynek a nappali szőnyege teljesen tönkrement. Először a fürdőszobában kezdtem. Kicseréltem a megrepedt csöveket, valamint a gumi tömítőgyűrűt is a kézmosó csapban. María elég meglepett arccal kísérte a mozdulataimat. Aztán átmentünk a nappaliba és közös erővel felszedtük a szőnyeget, ami sajnos a kukában landolt. Mondtam neki, hogy várni kell, amíg a padló teljesen kiszárad, aztán, ha szeretné, szívesen leragasztom neki az új szőnyeget. Ő megköszönte a segítségemet. Majd, még mindig kissé meglepett arccal, megkérdezte, hogy van e állásom.
- Jelenleg épp állást keresek. - válaszoltam.
- Ez remek aranyom, tudja én meg a Real Madrid Futball Club személyzeti osztályán dolgozom. Tudja én felelek a kisegítő alkalmazottak felvételéért és éppen karbantartót keresek a valdebebas-i edzőközpontba, mert az öreg Pablo már nem bírja egyedül a munkát. Mondja csak, máshoz is ért a fürdőszobai csapokon kívül? - kérdezte.
- Hát, ami azt illeti, bármit megszerelek.
- Remek, akkor holnap jöjjön be hozzám, megbeszéljük a részleteket. - mosolygott.
- Komolyan? Tényleg felvenne? Ez remek! Nagyon hálás vagyok! Muchas gracias! - válaszoltam, miközben a kezét ráztam.
- De nada! - mondta ő kedvesen.
Így történt, hogy már három napja hivatalos, fix állásom volt. Életemben először. Nagyon élveztem. A munkatársaim kedvesek voltak. Pablo meg igazi vicces fazon. Minden nap megkérte María kezét.
Ezen a reggelen is fél nyolckor kezdődött a munkaidőm és meg is érkeztem időben. Délelőtt volt néhány javítani való a személyzeti öltözőkben. Aztán 10 órakor az öreg Pablo szólt rám telefonon, hogy menjek a focisták öltözőjébe, mert egy konnektor kiszakadt a falból. A focisták öltözőjébe? Na ott még semmi dolgom nem volt. Pablo eddig nem bízta rám, de most odarendelt.
Ahogy közeledtem az ajtó felé, hallottam, amint egy férfi argentin akcentussal magyarázza, hogy "Alvaro-t majdnem megrázta az áram." Beléptem a helységbe. Pablo az ajtónál állt, vele szemben pedig két magas, barna hajú férfi rövidnadrágban és Real Madrid címeres pólóban. Természetesen tudtam, kik ők. Az egyikőjük Alvaro Arbeloa, a spanyol jobbhátvéd, az ő jobb oldalán, a kiszakadt konnektor mellett pedig Gonzalo Higuaín, az argentin csatár. Mindhárman rám néztek. Velem szemben állt két tágra nyílt szemű futballista, ők pedig egy érdeklődő arcot vágó, barna hajú lányt láttak sötétzöld színű kertésznadrágban, fekete pólóban, acélbetétes munkáscipőben, jobb kezében egy szerszámos ládával, a baljában pedig egy pár munkavédelmi kesztyűvel. Meg akartam törni a kínos pillanatot, így Pablo felé fordultam.
- Hívatott senor Pablo. Melyik a beteg konnektor?
- Ez itt. Légyszíves gyorsan javítsd meg, mert nekem valami papírok miatt be kell mennem senorita María irodájába. - ezzel ott is hagyott a két focista társaságában, akik még mindig csak bámultak rám.
- Azonnal kész leszek a javítással. - mondtam.
Arbeloa leült az egyik padra, Higuaín viszont még mindig csak állt egy helyben a konnektor mellett és nézett, mint Kati a moziban.
- Szabad lesz, senor Higuaín? - próbáltam finoman arrébb tessékelni.
- Mi?Ja, persze, tessék. - tett egy lépést balra és újra megállt. Én nekiláttam a kapcsolónak. Hamar kész lettem vele. Összepakoltam a szerszámaim, szóltam a két férfinak, hogy most már rendben lesz minden, de próbálják meg finoman kihúzni a dugót a konnektorból, majd köszöntem és már éppen kifelé indultam, amikor kiejtettem egy csavarkulcsot a ládámból. A kulcs nagy robajjal a földre esett. Én le akartam hajolni, de Higuaín, aki még mindig ott állt egy helyben, odaugrott és felvette.
- Elnézést, ezt elhagyta. - és felém nyújtotta a kulcsot.
Köszönöm szépen. - nyúltam a tárgy felé, és amikor átvettem, éreztem, hogy a mutatóujjával végigsimít az enyémen. A szemébe néztem egy pillanatra, ő pedig az enyémbe...Aztán kikaptam a kezéből a csavarkulcsot, még egyszer köszöntem nekik, majd sarkon fordultam és kisiettem az öltözőből.
- Nem!Nem!Nem Viola! - mondtam magamnak dühösen, miközben a folyosón haladtam a karbantartók irodája felé.
- Pipita, mi volt ez a jelenet a csavarkulccsal? - kérdezte Arbeloa gyanakvó mosollyal az arcán.
- Nem tudom Alvaro. Csak egy hirtelen késztetést éreztem. Olyan furcsa érzésem van ezzel a lánnyal kapcsolatban...
2012. május 26., szombat
IV.
Marcello Vieri nyomozó, alacsony, köpcös alak, fülei kissé elállnak és kopaszodik is. A halántékán pedig erősen őszül. A nápolyi 13-as körzet hadnagya. Az őrsön a kollégái Danny de Vito-nak csúfolják a háta mögött. Hosszú, szürke kabátja csak rátesz egy lapáttal alacsony termetére. Aznap reggel egy telefonhívást követően dühösen rontott ki az irodájából. Átszáguldott az irodisták asztalai között, majd megállt a parancsnok ajtaja előtt és bekopogott.
- Tessék! - szólt ki egy hang, mire a hadnagy belépett a szobába és bezárta maga mögött az ajtót.
- Uram, Párizsból telefonáltak. Bagira megint lecsapott.
- Az áldozat?
- Egy Renoir. Azt akarják, hogy utazzak oda. Emlékszik főnök, én nyomoztam az első ügyben. Én ismerem a legjobban a módszereit. Engedélyt kérnék az utazásra.
- Vieri, maga bele fog őrülni ebbe az ügybe.
- Uram, egyre közelebb vagyok! Az orosz maffiában több besúgó is van, akik mind azt állítják, hogy ez a Bagira egy kétes hírű moszkvai milliárdossal áll kapcsolatban. Ha minden jól megy, ma a nevét is megtudom ennek a milliárdosnak. Hadd menjek el megnézni a helyszínt. Érzem, hogy most elkapom a pasast!
- Ez az utolsó dobása Vieri! Ha nem keríti kézre a fickót, végleg leveszem az ügyről!
- Értettem főnök! - Vieri kilépett a helységből, bezárta az ajtót, nagyot sóhajtott, majd lendületes léptekkel haladt a szőke hajú, nyugdíjazás előtt álló titkárnő asztala felé.
- Teresa, foglaljon nekem egy helyet Párizsba, amilyen hamar csak lehet.
- Igen, signor Vieri.
- Most elkapom a grabancát ennek a szemét disznónak. - motyogta magában a hadnagy, Teresa pedig elképedve nézett utána.
A gép 15 perc késéssel landolt a Charles de Gaulle-on, mert kisebb légörvénybe keveredett. Vierit ez még inkább felzaklatta, egyébként is utált repülni. Délután 2-re ígérte a helyi nyomozónak, hogy a helyszínen lesz. Így viszont már csak 20 perce maradt, hogy odaérjen. Forgalom is van. A fenébe. Hogy is hívják a pasast? Boullier felügyelő. Egy tejfölös szájú kis francia. És ő éppen ilyenkor késik. Próbálta átverekedni magát a terminálon. Végre sikerült. Gyorsan leintett egy taxit és bemondta a címet. Végül 10 perc késéssel érkezett. Az még nem vészes. Boullier felügyelő, magas, rendőrnek meglehetősen vékony, rövid vörös hajat viselő férfi, a kezét nyújtotta felé.
- Vieri hadnagy, igaz?
- Igen, Ön pedig Boullier... - viszonozta az olasz a kézfogást.
- Igen uram. Jöjjön, megmutatom a helyszínt.
Együtt mentek be a vaskapun, majd Vieri egy pillanatra megállt.
- A kőfal melyik szakaszán hatolt be? - kérdezte.
- Nem itt elől, hanem a hátsó bejárattal szemben. De nincs a falon egész cipőlenyomat, ráadásul sima talpú cipő volt rajta.
- Igen, ez jellemző. Hadd nézzem.
Átmentek a ház hátsó részéhez, a fiatal francia pedig megmutatta a helyet, ahol a részleges lábnyomokat találták.
- A fán látszik a nyílpuska nyoma. Ott fent, látja? - mutatott Vieri a hatalmas fa törzsén lévő lyukra.
- Igen, igaza van. Ezt még nem vettük észre. Egyébként szerencsénk volt, hogy tegnap nem esett, mert még ezeket a lábnyomokat is elmosta volna.
A két rendőr elindult a hátsó bejárat irányába.
- Itt van a biztonsági rendszer főkapcsolója. És itt a feltört zár. Itt hatolt be a házba. - mutatta Boullier.
- Igen, ez egyértelműen ő volt. Senki nem tudja ilyen finoman feltörni a zárakat. Alig látszik valami. Nem rombol. - Vieri a kapcsolókhoz lépett. - Pontosan tudta, melyik vezetéket kell elvágni. Nem húzta ki a kötegből, csak ezt az egyet.
Boullier előreengedte Vierit és bementek a házba. A hallon át a nappaliban lyukadtak ki. Az olasz 10 percig körbejárt a szobában, majd leült egy székre és a térdére csapott.
- A festmény kicserélésével megint nyert egy napot, hiszen csak a betörést veszik észre, de még leltárba kell venni, mi tűnt el, és amíg nem veszik észre, hogy a festmény vagy akármilyen műkincs hamis, addig nem gyanakodnak rögtön rá. Nincsenek azonosítható cipőnyomok. Nincs egy karcolás sem a képkereten, nincs ujjlenyomat, se DNS, állítom ez a pasas még levegőt sem vesz, amíg lop! Nem hagy jelet. Sok bűnöző legalább van annyira hiú, hogy névjegyet hagy a tett helyszínén. Ez a fickó nem. Néha egy-egy csöves vagy taxisofőr lát elfutni egy sötét alakot a helyszín környékén, de nincs különös ismertetőjel. Csak jön, bemászik, besurran, elveszi ami kell neki, aztán hangtalanul távozik, mint egy árnyék. Semmi nyom!Semmi!Semmi!Semmi! - Vieri ziláltan engedte le a kezét. Egy percig még ülnie kellett, hogy megnyugodjon. Boullier zavartan toporgott körülötte.
- A tulajdonost már kikérdezték?
- Igen - válaszolta a francia.- Valamivel 11 óra után lejött a konyhába egy pohár tejért, de nem észlelt semmi szokatlant és nem hallott zajt. Másnap reggel 10 óra körül vette észre, hogy betörtek, ugyanis akkor ébredt fel. Azonnal hívta a rendőrséget.
Vieri felpattant a székből, kezet fogott Boullier-vel és kiviharzott az ajtón. Amennyire testalkata engedte, átrohant a hatalmas udvaron, ki az utcára, hogy keressen egy telefonfülkét. Néhány perc séta után talált egyet és máris tárcsázott.
- Nápoly 13-as körzet, itt Ponti.
- Itt Vieri. Nem hívtak telefonon?
- Á, főnök, hogy tetszik Párizs?
- Ó, csodálatos! Épp croissant-t eszem az Eiffel-torony tetején, a madarak csicseregnek, csodálatos márciusi délután van és Yves Montand szól a rádióból. Idióta, a kérdésre válaszolj! - kiabált Vieri.
- Scusi főnök. Sí, volt telefonja. Egy fickó orosz akcentussal. Azt mondta, a név amit kért, asszondjahogy Igor, Igor, Igor Ar-sze-jev.
- Kösz, Ponti! - Vieri lecsapta a kagylót és dörzsölni kezdte a tenyerét. Minél hamarabb vissza kell térnie Nápolyba. Végre valami! Egy név...
Marcello Vieri nyomozó, alacsony, köpcös alak, fülei kissé elállnak és kopaszodik is. A halántékán pedig erősen őszül. A nápolyi 13-as körzet hadnagya. Az őrsön a kollégái Danny de Vito-nak csúfolják a háta mögött. Hosszú, szürke kabátja csak rátesz egy lapáttal alacsony termetére. Aznap reggel egy telefonhívást követően dühösen rontott ki az irodájából. Átszáguldott az irodisták asztalai között, majd megállt a parancsnok ajtaja előtt és bekopogott.
- Tessék! - szólt ki egy hang, mire a hadnagy belépett a szobába és bezárta maga mögött az ajtót.
- Uram, Párizsból telefonáltak. Bagira megint lecsapott.
- Az áldozat?
- Egy Renoir. Azt akarják, hogy utazzak oda. Emlékszik főnök, én nyomoztam az első ügyben. Én ismerem a legjobban a módszereit. Engedélyt kérnék az utazásra.
- Vieri, maga bele fog őrülni ebbe az ügybe.
- Uram, egyre közelebb vagyok! Az orosz maffiában több besúgó is van, akik mind azt állítják, hogy ez a Bagira egy kétes hírű moszkvai milliárdossal áll kapcsolatban. Ha minden jól megy, ma a nevét is megtudom ennek a milliárdosnak. Hadd menjek el megnézni a helyszínt. Érzem, hogy most elkapom a pasast!
- Ez az utolsó dobása Vieri! Ha nem keríti kézre a fickót, végleg leveszem az ügyről!
- Értettem főnök! - Vieri kilépett a helységből, bezárta az ajtót, nagyot sóhajtott, majd lendületes léptekkel haladt a szőke hajú, nyugdíjazás előtt álló titkárnő asztala felé.
- Teresa, foglaljon nekem egy helyet Párizsba, amilyen hamar csak lehet.
- Igen, signor Vieri.
- Most elkapom a grabancát ennek a szemét disznónak. - motyogta magában a hadnagy, Teresa pedig elképedve nézett utána.
A gép 15 perc késéssel landolt a Charles de Gaulle-on, mert kisebb légörvénybe keveredett. Vierit ez még inkább felzaklatta, egyébként is utált repülni. Délután 2-re ígérte a helyi nyomozónak, hogy a helyszínen lesz. Így viszont már csak 20 perce maradt, hogy odaérjen. Forgalom is van. A fenébe. Hogy is hívják a pasast? Boullier felügyelő. Egy tejfölös szájú kis francia. És ő éppen ilyenkor késik. Próbálta átverekedni magát a terminálon. Végre sikerült. Gyorsan leintett egy taxit és bemondta a címet. Végül 10 perc késéssel érkezett. Az még nem vészes. Boullier felügyelő, magas, rendőrnek meglehetősen vékony, rövid vörös hajat viselő férfi, a kezét nyújtotta felé.
- Vieri hadnagy, igaz?
- Igen, Ön pedig Boullier... - viszonozta az olasz a kézfogást.
- Igen uram. Jöjjön, megmutatom a helyszínt.
Együtt mentek be a vaskapun, majd Vieri egy pillanatra megállt.
- A kőfal melyik szakaszán hatolt be? - kérdezte.
- Nem itt elől, hanem a hátsó bejárattal szemben. De nincs a falon egész cipőlenyomat, ráadásul sima talpú cipő volt rajta.
- Igen, ez jellemző. Hadd nézzem.
Átmentek a ház hátsó részéhez, a fiatal francia pedig megmutatta a helyet, ahol a részleges lábnyomokat találták.
- A fán látszik a nyílpuska nyoma. Ott fent, látja? - mutatott Vieri a hatalmas fa törzsén lévő lyukra.
- Igen, igaza van. Ezt még nem vettük észre. Egyébként szerencsénk volt, hogy tegnap nem esett, mert még ezeket a lábnyomokat is elmosta volna.
A két rendőr elindult a hátsó bejárat irányába.
- Itt van a biztonsági rendszer főkapcsolója. És itt a feltört zár. Itt hatolt be a házba. - mutatta Boullier.
- Igen, ez egyértelműen ő volt. Senki nem tudja ilyen finoman feltörni a zárakat. Alig látszik valami. Nem rombol. - Vieri a kapcsolókhoz lépett. - Pontosan tudta, melyik vezetéket kell elvágni. Nem húzta ki a kötegből, csak ezt az egyet.
Boullier előreengedte Vierit és bementek a házba. A hallon át a nappaliban lyukadtak ki. Az olasz 10 percig körbejárt a szobában, majd leült egy székre és a térdére csapott.
- A festmény kicserélésével megint nyert egy napot, hiszen csak a betörést veszik észre, de még leltárba kell venni, mi tűnt el, és amíg nem veszik észre, hogy a festmény vagy akármilyen műkincs hamis, addig nem gyanakodnak rögtön rá. Nincsenek azonosítható cipőnyomok. Nincs egy karcolás sem a képkereten, nincs ujjlenyomat, se DNS, állítom ez a pasas még levegőt sem vesz, amíg lop! Nem hagy jelet. Sok bűnöző legalább van annyira hiú, hogy névjegyet hagy a tett helyszínén. Ez a fickó nem. Néha egy-egy csöves vagy taxisofőr lát elfutni egy sötét alakot a helyszín környékén, de nincs különös ismertetőjel. Csak jön, bemászik, besurran, elveszi ami kell neki, aztán hangtalanul távozik, mint egy árnyék. Semmi nyom!Semmi!Semmi!Semmi! - Vieri ziláltan engedte le a kezét. Egy percig még ülnie kellett, hogy megnyugodjon. Boullier zavartan toporgott körülötte.
- A tulajdonost már kikérdezték?
- Igen - válaszolta a francia.- Valamivel 11 óra után lejött a konyhába egy pohár tejért, de nem észlelt semmi szokatlant és nem hallott zajt. Másnap reggel 10 óra körül vette észre, hogy betörtek, ugyanis akkor ébredt fel. Azonnal hívta a rendőrséget.
Vieri felpattant a székből, kezet fogott Boullier-vel és kiviharzott az ajtón. Amennyire testalkata engedte, átrohant a hatalmas udvaron, ki az utcára, hogy keressen egy telefonfülkét. Néhány perc séta után talált egyet és máris tárcsázott.
- Nápoly 13-as körzet, itt Ponti.
- Itt Vieri. Nem hívtak telefonon?
- Á, főnök, hogy tetszik Párizs?
- Ó, csodálatos! Épp croissant-t eszem az Eiffel-torony tetején, a madarak csicseregnek, csodálatos márciusi délután van és Yves Montand szól a rádióból. Idióta, a kérdésre válaszolj! - kiabált Vieri.
- Scusi főnök. Sí, volt telefonja. Egy fickó orosz akcentussal. Azt mondta, a név amit kért, asszondjahogy Igor, Igor, Igor Ar-sze-jev.
- Kösz, Ponti! - Vieri lecsapta a kagylót és dörzsölni kezdte a tenyerét. Minél hamarabb vissza kell térnie Nápolyba. Végre valami! Egy név...
III.
- Kedves utasaink! Kérjük foglalják el helyüket és kapcsolják be biztonsági övüket. Néhány perc múlva megkezdjük a leszállást. - hallottam a stewardess hangját. A helyemen ültem, így csak az övemet kellett visszakapcsolni. Kinéztem az ablakon és Madrid csodálatos éjszakai fényei tárultak elém. Úgy gondoltam, ez a város tökéletes lesz arra, hogy elbújjak és mindent újrakezdjek. Elég nagy ahhoz, hogy észrevétlen legyek, ráadásul Igor ritkán járt itt az embereivel. Mióta ismertem, mindössze egy alkalommal. A landolás sima volt. Hajnali 3 órakor értünk földet a Barajas-on. Nagyon fáradtnak éreztem magam, így próbáltam minél hamarabb kijutni az utcára, hogy taxit foghassak. Sajnáltam a motoromat, amit Párizsban kellett hagynom, de nem tarthattam meg. A csöves, aki a Charles de Gaulle-tól 10 perc sétára kéregetett, először azt hitte viccelek, aztán azt, hogy valójában ki akarom nyírni, amikor pedig a slusszkulcs a kezében landolt, ráadásul teljesen ingyen, megvakarta a fejét és látszott a szemén, hogy teljesen hülyének néz. Mindegy, majd veszek egy másikat!
Végre kint voltam a szabad levegőn, és legnagyobb örömömre azonnal kaptam taxit is.
- A Hotel Feria-ba, por favor.
- Igen senorita. - szólt a kreol bőrű negyvenes férfi, és megütötte a fülem a dél-amerikai akcentusa. - Ön ugye nem spanyol? - kérdezte.
- Valóban nem, magyar vagyok. De ön sem született spanyol, igaz? - kérdeztem vissza.
- Ráhibázott senorita! Kolumbiai vagyok. De már 10 éve itt élek Madridban. Ön magyar? Mint Puskás!
- Igen. - kissé meglepődtem, mikor kimondta ezt a nevet. - Mint Puskás Ferenc. - ekkor esett le. Hiszen én a Real Madrid városában vagyok. Istenem, legalább 1 éve nem láttam már egy jó focimeccset. De majd most. Sok mindent kell pótolnom.
Megálltunk a hotel előtt. Jó nagy borravalót adtam a taxisnak, amit ő hatalmas vigyorral az arcán fogadott, és még névjegykártyát is kaptam, hogy hívjam őt bármikor, bizalommal. Megköszöntem, majd elindultam a hotel bejárata felé. Éjszaka lévén az előcsarnokban csak egy-két boy, illetve néhány álmatlansággal küszködő vendég lézengett. Utóbbiak alighanem a bár irányába tartottak. Odaléptem a recepciós pulthoz. Barna kontyot viselő, szép mosolyú, harmincas fiatal nő állt a pult mögött.
- Hajnali háromnegyed négy van. Ez még Buenas noches vagy már Buenos días? - kicsit viccelődni próbáltam.
- Attól függ, most ér véget a napja, vagy most kezdődik, kisasszony. - válaszolt és közben mindketten fáradtan nevettünk.
- Nóra Kovács néven foglaltam szobát.
- Igen, senorita Kovács, a 316-os az Öné. A boy majd segít felvinni a csomagját és mutatja az utat. Üdvözöljük a Hotel Madrid Feria-ban.
- Muchas gracias- válaszoltam
- José, gyere csak! - a recepciós hölgy magához rendelt egy alacsony, széles arcú, copfos, 20 év körüli fiút. - A kisasszony szobája a 316-os. - adta ki az utasítást.
- Sí senora Lourdes - válaszolt a fiú, majd átvette a sporttáskámat és a lift felé irányított. - Erre parancsoljon kérem.
Bólintottam senora Lourdes-nek, majd követtem Josét, az igen határozott hordárt.
Bevezetett a lakosztály előterébe.
- Hova tegyem a csomagját senorita? - kérdezte.
- Csak rakja le a cipős szekrény tetejére por favor. - válaszoltam, majd borravalót nyomtam a kezébe.
- Gracias senorita, kellemes pihenést.
- Köszönöm.
José bezárta az ajtót maga mögött, én pedig körbejártam a lakosztályt. Tágas hálószoba, egyszerű de ízléses berendezés. Néhány napot itt töltök, amíg megfelelő lakást találok. Munkát is akarok keresni. Igen! Jó lenne valami egyszerű munka, mondjuk egy múzeumban. Vagy valami karbantartói állás. Ezekhez értek. Holnap utánanézek. Ja, és nem ártana elmenni vásárolni is. Ugyanis a ruháimat se hoztam magammal. Holnap még körülnézek a városban, aztán rátérek a lakás témára, meg a melóra is.
Elindultam a fürdőszoba irányába. A gépen felszolgáltak valami elfogadható szendvicsfélét, így már nem vágytam másra, csak egy forró zuhanyra, és egy kényelmes ágyra.
Elkezdtem levetkőzni pont a tükörrel szemben. Na igen...A jobb lapockám alatt húzódó kb. tíz centis fehér heg újra eszembe juttatta Igort és azt, amikor hét hónapja nem akartam ellopni azt a Monet festményt. A pengét egy kiöregedett lengyel orvos szedte ki a hátamból egy varsói ipartelep egyik raktárépületében. Azt mondta nekem akkor, "ami nem öl meg, az erősít". Ez annyira igaz...
Letusoltam, azután köntösben befeküdtem az ágyba. Elnyújtóztam a hatalmas matracon és néhány percig még néztem a plafont. Sokat vártam Madridtól, de arra, ami később történt, sosem gondoltam volna. A plafont bámulva eszembe sem jutott, hogy milyen izgalmakat hoz a következő néhány hónap. Hamarosan mély álomba merültem.
(Zenék: Landolás+Taxi: Shakira-Pienso En Ti
Tükör előtt: Blake Neely-Mentalist sky writing)
- Kedves utasaink! Kérjük foglalják el helyüket és kapcsolják be biztonsági övüket. Néhány perc múlva megkezdjük a leszállást. - hallottam a stewardess hangját. A helyemen ültem, így csak az övemet kellett visszakapcsolni. Kinéztem az ablakon és Madrid csodálatos éjszakai fényei tárultak elém. Úgy gondoltam, ez a város tökéletes lesz arra, hogy elbújjak és mindent újrakezdjek. Elég nagy ahhoz, hogy észrevétlen legyek, ráadásul Igor ritkán járt itt az embereivel. Mióta ismertem, mindössze egy alkalommal. A landolás sima volt. Hajnali 3 órakor értünk földet a Barajas-on. Nagyon fáradtnak éreztem magam, így próbáltam minél hamarabb kijutni az utcára, hogy taxit foghassak. Sajnáltam a motoromat, amit Párizsban kellett hagynom, de nem tarthattam meg. A csöves, aki a Charles de Gaulle-tól 10 perc sétára kéregetett, először azt hitte viccelek, aztán azt, hogy valójában ki akarom nyírni, amikor pedig a slusszkulcs a kezében landolt, ráadásul teljesen ingyen, megvakarta a fejét és látszott a szemén, hogy teljesen hülyének néz. Mindegy, majd veszek egy másikat!
Végre kint voltam a szabad levegőn, és legnagyobb örömömre azonnal kaptam taxit is.
- A Hotel Feria-ba, por favor.
- Igen senorita. - szólt a kreol bőrű negyvenes férfi, és megütötte a fülem a dél-amerikai akcentusa. - Ön ugye nem spanyol? - kérdezte.
- Valóban nem, magyar vagyok. De ön sem született spanyol, igaz? - kérdeztem vissza.
- Ráhibázott senorita! Kolumbiai vagyok. De már 10 éve itt élek Madridban. Ön magyar? Mint Puskás!
- Igen. - kissé meglepődtem, mikor kimondta ezt a nevet. - Mint Puskás Ferenc. - ekkor esett le. Hiszen én a Real Madrid városában vagyok. Istenem, legalább 1 éve nem láttam már egy jó focimeccset. De majd most. Sok mindent kell pótolnom.
Megálltunk a hotel előtt. Jó nagy borravalót adtam a taxisnak, amit ő hatalmas vigyorral az arcán fogadott, és még névjegykártyát is kaptam, hogy hívjam őt bármikor, bizalommal. Megköszöntem, majd elindultam a hotel bejárata felé. Éjszaka lévén az előcsarnokban csak egy-két boy, illetve néhány álmatlansággal küszködő vendég lézengett. Utóbbiak alighanem a bár irányába tartottak. Odaléptem a recepciós pulthoz. Barna kontyot viselő, szép mosolyú, harmincas fiatal nő állt a pult mögött.
- Hajnali háromnegyed négy van. Ez még Buenas noches vagy már Buenos días? - kicsit viccelődni próbáltam.
- Attól függ, most ér véget a napja, vagy most kezdődik, kisasszony. - válaszolt és közben mindketten fáradtan nevettünk.
- Nóra Kovács néven foglaltam szobát.
- Igen, senorita Kovács, a 316-os az Öné. A boy majd segít felvinni a csomagját és mutatja az utat. Üdvözöljük a Hotel Madrid Feria-ban.
- Muchas gracias- válaszoltam
- José, gyere csak! - a recepciós hölgy magához rendelt egy alacsony, széles arcú, copfos, 20 év körüli fiút. - A kisasszony szobája a 316-os. - adta ki az utasítást.
- Sí senora Lourdes - válaszolt a fiú, majd átvette a sporttáskámat és a lift felé irányított. - Erre parancsoljon kérem.
Bólintottam senora Lourdes-nek, majd követtem Josét, az igen határozott hordárt.
Bevezetett a lakosztály előterébe.
- Hova tegyem a csomagját senorita? - kérdezte.
- Csak rakja le a cipős szekrény tetejére por favor. - válaszoltam, majd borravalót nyomtam a kezébe.
- Gracias senorita, kellemes pihenést.
- Köszönöm.
José bezárta az ajtót maga mögött, én pedig körbejártam a lakosztályt. Tágas hálószoba, egyszerű de ízléses berendezés. Néhány napot itt töltök, amíg megfelelő lakást találok. Munkát is akarok keresni. Igen! Jó lenne valami egyszerű munka, mondjuk egy múzeumban. Vagy valami karbantartói állás. Ezekhez értek. Holnap utánanézek. Ja, és nem ártana elmenni vásárolni is. Ugyanis a ruháimat se hoztam magammal. Holnap még körülnézek a városban, aztán rátérek a lakás témára, meg a melóra is.
Elindultam a fürdőszoba irányába. A gépen felszolgáltak valami elfogadható szendvicsfélét, így már nem vágytam másra, csak egy forró zuhanyra, és egy kényelmes ágyra.
Elkezdtem levetkőzni pont a tükörrel szemben. Na igen...A jobb lapockám alatt húzódó kb. tíz centis fehér heg újra eszembe juttatta Igort és azt, amikor hét hónapja nem akartam ellopni azt a Monet festményt. A pengét egy kiöregedett lengyel orvos szedte ki a hátamból egy varsói ipartelep egyik raktárépületében. Azt mondta nekem akkor, "ami nem öl meg, az erősít". Ez annyira igaz...
Letusoltam, azután köntösben befeküdtem az ágyba. Elnyújtóztam a hatalmas matracon és néhány percig még néztem a plafont. Sokat vártam Madridtól, de arra, ami később történt, sosem gondoltam volna. A plafont bámulva eszembe sem jutott, hogy milyen izgalmakat hoz a következő néhány hónap. Hamarosan mély álomba merültem.
(Zenék: Landolás+Taxi: Shakira-Pienso En Ti
Tükör előtt: Blake Neely-Mentalist sky writing)
2012. május 25., péntek
II.
- Mondjad Szergej! - szólt bele Igor a telefonba.
- Főnök, követtem, ahogy kérted, láttam amikor becsekkolt egy Rio-ba tartó gépre. A GPS is azt jelezte egészen a kapuig.
- Köszönöm Szergej. - a vonal megszakadt. - Rio?Kicsit messzire mentél tőlem, de nem baj. Majd megtalállak.
Igor odasétált a hatalmas, antik italosszekrényhez, kitöltött magának egy pohár Whiskey-t, majd leült a kanapéra, letette az italát a dohányzóasztalra és rágyújtott egy szivarra. Az arcán elégedett mosoly ült.
I.
Megszólalt a telefon és ez visszarántott a valóságba. Gondolataimból arra eszméltem, hogy a kanapén ülök. Ránéztem az órára. Már este 10 volt.
- Tessék. - válaszoltam a hívásra kissé idegesen.
- Igor azt üzeni, 11-re legyél a megbeszélt helyen.- szólt bele oroszul egy jól ismert és kifejezetten utálatos hang.
- Da! Ott leszek Kolsky. - mondtam, és letettem a készüléket. Nem akartam felállni arról a kanapéról. De muszáj volt. Ezt ma még meg kell tennem. Végigcsinálom. Odasétáltam a lakosztály ablakához és kinéztem rajta. Már sötétedett. Egyre inkább az éjszaka fényei világították meg a Montmartre-ot. Párizs. A szerelmesek városa. Na persze. Rám is vár ma egy randevú.
Bementem a fürdőszobába, hogy felfrissítsem magam. Egy kevés hideg vízzel megmostam az arcomat, majd megszárítottam egy kis törülközővel. Belenéztem a tükörbe. Sötétbarna, vállig érő haj, hideg kék szem, magabiztos tekintet. Hány férfit vert már át ez az arc!Hány férfitól köszönt már el sajnálkozva különböző hazugságokkal, hogy aztán az éj leple alatt visszatérjen és... Hogy tudnék ennek véget vetni? Talán majd most. Most sikerülnie kell. Eltűnök a szemük elől. Viola Majtényi meghal és megszületik Nóra Kovács. Ez a név jellegtelen. Tökéletes álca. Holnap eltűnök! Csak érjük meg a holnapot. Kisétáltam az előszobába, felvettem a bőrdzsekim, és kézbe vettem a táskám és a bukósisakom. Egy pillanatra még az egész alakos tükörre tévedt a tekintetem. Fekete farmer, fekete garbó, fekete edzőcipő és fekete bőrkabát. Hiszen a fekete mindent elfed. Beleolvadsz az éjszakába. Kétségtelenül az én színem. Ma még dolgom van. Holnap láthatatlanná válhatok. De ezt ma még végigcsinálom.
A recepción gyorsan kijelentkeztem a hotelből.
- Au revoir Mademoiselle Schultz!
- Au revoir Pierre!
Mademoiselle Schultz...Hiszen nincs is német akcentusom...Ezek a recepciósok!
A Harley-m a parkolóban várt. Az egyetlen igazi barát. Felbőgettem a motort és indultam. Reméltem, hogy ez az utolsó munka. Út közben eszembe jutott, mi minden más lehetett volna belőlem. Remek családi háttér, mérnöki diploma, majd 1 év művészettörténeti képzés Bécsben. Talán már az megpecsételte a sorsom, hogy két ennyire különböző dolog érdekelt. Mindenesetre rájöttem, hogyan lehet egyeztetni őket. Sajnos. Na meg a sznob szüleim. Eleinte csak őket akartam idegesíteni. Először csak elcsavartam egy srác fejét, aztán észrevétlenül elloptam a tárcáját. Majd jöttek az órák, ékszerek. Anyámék mindenről tudtak, de nem tettek semmit, hiszen az rossz fényt vetett volna a családra. Jó móka volt. De aztán jött Igor. Az orosz, akivel nem kellett volna kikezdeni, aztán besurranni a házába azért a szoborért, de én botor módon megtettem. Ő viszont nem hívta a rendőröket. Több és nagyobb lehetőséget látott az úgynevezett "tehetségemben" és persze, ha nem dolgozom neki, akkor megöl. Túl fiatal voltam, hogy ellenkezzek, így viszont már 3 éve állok az "alkalmazásában". Fasza egy munkáltató, mondhatom. De ennek holnap vége...
Bekanyarodtam a sötét kis utcába. Kolsky meg a ragyás képű Jaroslav már ott vártak.
- Bagira! 11 óra lesz 3 perc múlva. Ez aztán a pontosság! - üdvözölt Jaro.
- Százszor mondtam már, hogy ne hívj így. Ezen a néven köröznek a zsaruk. Hangosbemondóba még nem kiabáltad bele véletlenül? Idióta. - válaszoltam cinikus mosollyal.
- Azért nem vagy semmi. Egy ilyen milliomos könyvmolynak, mint ez a szöszmöszmackós LeFair, mivel tudtad elcsavarni a fejét, hogy dalolt a Renoirról? - kérdezte.
- Miért édes, át akarod venni a helyem? Amúgy beleszerettünk egymás intelligenciájába. Nyugi, veled kapcsolatban ez nem fog megtörténni Mr. IQminusz. Inkább arról pofázz, hol van a biztonsági főkapcsoló.
- Úgy látom, a kiscicának rossz kedve van. A kapcsoló a hátsó bejáratnál egy kis szekrényben van. Mi itt várunk.
- Még szerencse, mert olyan nehéz elválni tőletek.
A villa az utca végén volt. A házat úgy 3 méter magas kőkerítés vette körbe. Az emberek túl sokat várnak egy kőkerítéstől...Elővettem a táskámból a nyílpuskámat és egy kerítésen belül álló fára céloztam vele. Telitalálat. Így már könnyedén másztam fel a falon. Tudtam, hogy nincs kutya. Szegény srác allergiás az állatszőrre. A biztonsági rendszer primitív volt, ahogy azt már korábban megfigyeltem, mikor meghívott. Olyan naív ez a Lucas LeFair. Nyissz a zöld drótnak, a rendszer lenullázva. A hallon át besurrantam a nappaliba. A Renoir a kandalló felett díszelgett. Rég volt már ilyen könnyű dolgom, de hát ez nem a Tate Gallery és nem is a Guggenheim. Kicseréltem a festményt a másolatra és már kifelé tartottam a hallon át, amikor zajt hallottam. A konyhából jött. Elbújtam az egyik díszes oszlop mögé. Láttam, ahogy Lucas szobapapucsban, kockás köntösben, egy pohár tejjel a kezében csoszog vissza az emeletre. Önkéntelenül elmosolyodtam. Sajnos Őt is itt kell hagynom...
5 perc múlva már újra Kolsky-ékkal voltam.
- Itt a szajré, kérem a pénzt. - sürgettem Jarot.
- Da, da! Adom már. Csak nem randid van?- kezdett artikulátlan röhögésbe a nagy darab, de annál butább Kolsky-val együtt.
- De, vár rám Antonio Banderas, úgyhogy nem pazarlom az időmet Stan és Pan-ra.
- Itt van, tessék. Mind a 250 rugó.
- Spasibo - számoltam meg sietve a pénzt. - Na szevasztok.
Felültem a mocira és elhajtottam, otthagyva egymásnak a két barmot. Út közben a nyílpuska és a fogó még elvált tőlem a Saint Martin csatornánál. Egy fél óra múlva már a Charles De Gaulle repülőtéren voltam. Épp becsekkolni készültem, amikor megszólalt a telefon. Tudtam ki az.
- Da?
- Szépségem, itt Igor. - ettől a hangtól mindig kirázott a hideg.
- A szajré a fiúknál van. - mondtam.
- Ok, tudtam, hogy jó kislány vagy. És most? - kérdezte nyugodt hangon.
- Megígérted, hogy felszívódhatok egy időre.
- Igazad van, és az ígéret szép szó! Akkor majd keresnek az embereim.
- Rendben! - ezzel bontottam a vonalat, majd körülnéztem, és megláttam egy barna hajú nőt fekete farmerban és bőrkabátban, amint a csomagfelvételnél állt sorba.
- Elnézést. - mondtam neki mosolyogva, amikor nekiütköztem. - Nagy itt a tömeg!
- Semmi gond! - mosolygott vissza.
Ezek után sorba álltam a 23-as kapunál.
- Minden rendben. Jó utat, Miss Graham!
- Merci!- válaszoltam.
Aznap éjjel egy GPS-el ellátott mobiltelefon megkezdte hosszú repülőútját Rio de Janeiro felé...
Egy magányos, kék szemű fiatal nő pedig elfoglalta helyét a Madridba tartó járat turista osztályán, és talán, sok év óta először némi őszinte fény költözött abba a kék szempárba...
(Zene: Placebo-Running Up That Hill)
- Tessék. - válaszoltam a hívásra kissé idegesen.
- Igor azt üzeni, 11-re legyél a megbeszélt helyen.- szólt bele oroszul egy jól ismert és kifejezetten utálatos hang.
- Da! Ott leszek Kolsky. - mondtam, és letettem a készüléket. Nem akartam felállni arról a kanapéról. De muszáj volt. Ezt ma még meg kell tennem. Végigcsinálom. Odasétáltam a lakosztály ablakához és kinéztem rajta. Már sötétedett. Egyre inkább az éjszaka fényei világították meg a Montmartre-ot. Párizs. A szerelmesek városa. Na persze. Rám is vár ma egy randevú.
Bementem a fürdőszobába, hogy felfrissítsem magam. Egy kevés hideg vízzel megmostam az arcomat, majd megszárítottam egy kis törülközővel. Belenéztem a tükörbe. Sötétbarna, vállig érő haj, hideg kék szem, magabiztos tekintet. Hány férfit vert már át ez az arc!Hány férfitól köszönt már el sajnálkozva különböző hazugságokkal, hogy aztán az éj leple alatt visszatérjen és... Hogy tudnék ennek véget vetni? Talán majd most. Most sikerülnie kell. Eltűnök a szemük elől. Viola Majtényi meghal és megszületik Nóra Kovács. Ez a név jellegtelen. Tökéletes álca. Holnap eltűnök! Csak érjük meg a holnapot. Kisétáltam az előszobába, felvettem a bőrdzsekim, és kézbe vettem a táskám és a bukósisakom. Egy pillanatra még az egész alakos tükörre tévedt a tekintetem. Fekete farmer, fekete garbó, fekete edzőcipő és fekete bőrkabát. Hiszen a fekete mindent elfed. Beleolvadsz az éjszakába. Kétségtelenül az én színem. Ma még dolgom van. Holnap láthatatlanná válhatok. De ezt ma még végigcsinálom.
A recepción gyorsan kijelentkeztem a hotelből.
- Au revoir Mademoiselle Schultz!
- Au revoir Pierre!
Mademoiselle Schultz...Hiszen nincs is német akcentusom...Ezek a recepciósok!
A Harley-m a parkolóban várt. Az egyetlen igazi barát. Felbőgettem a motort és indultam. Reméltem, hogy ez az utolsó munka. Út közben eszembe jutott, mi minden más lehetett volna belőlem. Remek családi háttér, mérnöki diploma, majd 1 év művészettörténeti képzés Bécsben. Talán már az megpecsételte a sorsom, hogy két ennyire különböző dolog érdekelt. Mindenesetre rájöttem, hogyan lehet egyeztetni őket. Sajnos. Na meg a sznob szüleim. Eleinte csak őket akartam idegesíteni. Először csak elcsavartam egy srác fejét, aztán észrevétlenül elloptam a tárcáját. Majd jöttek az órák, ékszerek. Anyámék mindenről tudtak, de nem tettek semmit, hiszen az rossz fényt vetett volna a családra. Jó móka volt. De aztán jött Igor. Az orosz, akivel nem kellett volna kikezdeni, aztán besurranni a házába azért a szoborért, de én botor módon megtettem. Ő viszont nem hívta a rendőröket. Több és nagyobb lehetőséget látott az úgynevezett "tehetségemben" és persze, ha nem dolgozom neki, akkor megöl. Túl fiatal voltam, hogy ellenkezzek, így viszont már 3 éve állok az "alkalmazásában". Fasza egy munkáltató, mondhatom. De ennek holnap vége...
Bekanyarodtam a sötét kis utcába. Kolsky meg a ragyás képű Jaroslav már ott vártak.
- Bagira! 11 óra lesz 3 perc múlva. Ez aztán a pontosság! - üdvözölt Jaro.
- Százszor mondtam már, hogy ne hívj így. Ezen a néven köröznek a zsaruk. Hangosbemondóba még nem kiabáltad bele véletlenül? Idióta. - válaszoltam cinikus mosollyal.
- Azért nem vagy semmi. Egy ilyen milliomos könyvmolynak, mint ez a szöszmöszmackós LeFair, mivel tudtad elcsavarni a fejét, hogy dalolt a Renoirról? - kérdezte.
- Miért édes, át akarod venni a helyem? Amúgy beleszerettünk egymás intelligenciájába. Nyugi, veled kapcsolatban ez nem fog megtörténni Mr. IQminusz. Inkább arról pofázz, hol van a biztonsági főkapcsoló.
- Úgy látom, a kiscicának rossz kedve van. A kapcsoló a hátsó bejáratnál egy kis szekrényben van. Mi itt várunk.
- Még szerencse, mert olyan nehéz elválni tőletek.
A villa az utca végén volt. A házat úgy 3 méter magas kőkerítés vette körbe. Az emberek túl sokat várnak egy kőkerítéstől...Elővettem a táskámból a nyílpuskámat és egy kerítésen belül álló fára céloztam vele. Telitalálat. Így már könnyedén másztam fel a falon. Tudtam, hogy nincs kutya. Szegény srác allergiás az állatszőrre. A biztonsági rendszer primitív volt, ahogy azt már korábban megfigyeltem, mikor meghívott. Olyan naív ez a Lucas LeFair. Nyissz a zöld drótnak, a rendszer lenullázva. A hallon át besurrantam a nappaliba. A Renoir a kandalló felett díszelgett. Rég volt már ilyen könnyű dolgom, de hát ez nem a Tate Gallery és nem is a Guggenheim. Kicseréltem a festményt a másolatra és már kifelé tartottam a hallon át, amikor zajt hallottam. A konyhából jött. Elbújtam az egyik díszes oszlop mögé. Láttam, ahogy Lucas szobapapucsban, kockás köntösben, egy pohár tejjel a kezében csoszog vissza az emeletre. Önkéntelenül elmosolyodtam. Sajnos Őt is itt kell hagynom...
5 perc múlva már újra Kolsky-ékkal voltam.
- Itt a szajré, kérem a pénzt. - sürgettem Jarot.
- Da, da! Adom már. Csak nem randid van?- kezdett artikulátlan röhögésbe a nagy darab, de annál butább Kolsky-val együtt.
- De, vár rám Antonio Banderas, úgyhogy nem pazarlom az időmet Stan és Pan-ra.
- Itt van, tessék. Mind a 250 rugó.
- Spasibo - számoltam meg sietve a pénzt. - Na szevasztok.
Felültem a mocira és elhajtottam, otthagyva egymásnak a két barmot. Út közben a nyílpuska és a fogó még elvált tőlem a Saint Martin csatornánál. Egy fél óra múlva már a Charles De Gaulle repülőtéren voltam. Épp becsekkolni készültem, amikor megszólalt a telefon. Tudtam ki az.
- Da?
- Szépségem, itt Igor. - ettől a hangtól mindig kirázott a hideg.
- A szajré a fiúknál van. - mondtam.
- Ok, tudtam, hogy jó kislány vagy. És most? - kérdezte nyugodt hangon.
- Megígérted, hogy felszívódhatok egy időre.
- Igazad van, és az ígéret szép szó! Akkor majd keresnek az embereim.
- Rendben! - ezzel bontottam a vonalat, majd körülnéztem, és megláttam egy barna hajú nőt fekete farmerban és bőrkabátban, amint a csomagfelvételnél állt sorba.
- Elnézést. - mondtam neki mosolyogva, amikor nekiütköztem. - Nagy itt a tömeg!
- Semmi gond! - mosolygott vissza.
Ezek után sorba álltam a 23-as kapunál.
- Minden rendben. Jó utat, Miss Graham!
- Merci!- válaszoltam.
Aznap éjjel egy GPS-el ellátott mobiltelefon megkezdte hosszú repülőútját Rio de Janeiro felé...
Egy magányos, kék szemű fiatal nő pedig elfoglalta helyét a Madridba tartó járat turista osztályán, és talán, sok év óta először némi őszinte fény költözött abba a kék szempárba...
(Zene: Placebo-Running Up That Hill)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)