Maisah

II.

Este hat órakor a Triesztbe tartó repülőgép végre felszállt. Higuaín némi görcsöt érzett a gyomrában. Ránézett a mellette helyet foglaló Hutcherre, akin úgy látszott, valamin nagyon elmélkedik. Az argentin többet akart tudni arról a személyről, akihez mennek, így rákérdezett.
- Felügyelő úr, azt mondta, hogy maga dolgozott ezen az ügyön. Mégis ki ez az ember?
- Signore, azt hiszem minél kevesebbet tud róla, annál jobb. Legyen elég annyi, hogy nagyon veszélyes. Nem szívesen megyek oda. Megesküdtem, hogy többé nem látom ebben az életben. A francba, pedig ő előre megmondta... - dörzsölte meg az állát Hutcher.
- Kérem felügyelő úr. Ray. Ugye ez a keresztneve? Kérem, mégiscsak egy elmegyógyintézetbe tartok éppen magával. Megérthetné, hogy bővebben szeretnék hallani az egészről!
- Rendben. - sóhajtott Hutcher. - Nyolc évvel ezelőtt egy huszonöt éves férfi meztelen holttestét találták meg egy mesterséges csatornában San Francisco külvárosában. Engem hívtak ki az esethez. A vizsgálatok megállapították, hogy a férfit elkábították, majd vízbe fojtották. A tettesnek nem bukkantunk a nyomára. A férfi barátnője volt az első számú gyanúsított, de sziklaszilárd alibije volt, és később ki is derült, hogy nem ő tette.
- De akkor miért volt első számú gyanúsított? - kérdezte az argentin.
- Mert a férfi erőszakos ember volt. Rendszeresen verte és szexuálisan bántalmazta a lányt. Lényeg, hogy semmit sem találtunk. Az ügy bekerült a lezáratlan akták közé. Azonban fél év múlva egy újabb holttestet találtunk hasonló körülmények között. Ez a férfi is erőszakos volt, elkábították, vízbe fojtották. Megint fél év múlva egy harmadik eset. Egészen biztossá vált, hogy sorozatgyilkosról van szó. De nem találtunk semmit. Nem volt DNS, a víz pedig gyakorlatilag minden egyéb nyomot elmosott. Tehetetlenek voltunk, hiába kerestünk kapcsolatot, az egyetlen közös bennük az erőszakos jellem volt. Folyamatosan vizsgáltuk a férfiak mindennapjait, míg végre rábukkantunk valamire. Mindegyikük ugyanabba a könyvtárba váltott olvasójegyet egy hónappal a halála előtt. Elkezdtünk vizsgálódni a könyvtár dolgozói után. Ekkor bukkantunk rá a lányra.
- A lányra? - ismételte Higuaín meglepetten.
- Igen, úgy van. Maisah Hanson. Könyvtárosként dolgozott. Huszonegy éves volt akkor. Az édesanyja arab származású bevándorló. Hozzáment egy amerikai üzletemberhez. Matthew Hansonhoz.
- Ezt a nevet hallottam már. Valami nagyon gazdag ember volt. Öngyilkos lett, ha jól emlékszem. Benne volt a híradóban.
- Igen, legalábbis így zárták le az ügyet. De azért van itt valami. Kiderült, hogy Matthew Hanson, a köztiszteletben álló milliomos, aki tejtermékek gyártásából szedte meg magát, rendszeresen verte a feleségét. Erőszakoskodott is vele. A halálának körülményei máig tisztázatlanok.
- Gondolja, hogy a lánya tette?
- Nem tudtuk rábizonyítani. De az is lehet, hogy a felesége. Az viszont bizonyos, hogy a lánya megtört és gyilkossá vált.
- Hogyan kapták el?
- Figyeltük azon 25-30 év közötti férfiakat, akik beiratkoztak a könyvtárba. Képzelheti, mekkora munka volt. Igyekeztünk szűkíteni a kört. Kinek van felesége, barátnője. Esetleg kinek van priusza erőszakos viselkedés miatt. Rábukkantunk John Wordra. Követtük. De megmenteni már nem tudtuk. Maisaht akkor kaptuk el, amikor a csatornába gurította a férfi hulláját. 2008. június 13-án itt ítélték el Olaszországban, Rómában.
- Hogyhogy itt?
- Wardot itt ölte meg. A férfi itt nyaralt éppen. Hát ennyi a történet. Maisah Hanson most huszonhat éves. A Franco Basaglia Intézetben tölti a büntetését. Nem ítélték börtönre, mert a pszichiáter megállapította, hogy kóros elmezavara van. Nem tudom pontosan a szakkifejezéseket. A lényeg, hogy az orvos szerint nem beszámítható és kiemelten veszélyes a társadalomra. Az utóbbival egyetértek, de a beszámíthatóság kérdése... - Hutcher fészkelődni kezdett a székében.
- Maga mit gondol? - kérdezte Higuaín. - Folytassa, kérem.
- Nos, fél évig gyűjtöttük a bizonyítékokat, többször is beszéltem Maisahval. Elhiszi nekem, ha azt mondom, hogy ez a lány pontosan tudta, hogy mit csinál?Elhiszi nekem, ha azt mondom, hogy tökéletesen beszámítható?Egyszerűen csak...Nem is tudom. Ő az ördög.
- Értem. - bólintott az argentin. - Esetleg van róla fényképe?
Hutcher meglepetten nézett a mellette ülő focistára. Aztán vonakodva, de elővett egy vékony irattartó mappát és átnyújtotta a srácnak. Higuaín lassan kinyitotta. Néhány a vizsgálat során gépelt oldalt talált, közöttük pedig előbukkant egy színes fotó. Egy fiatal lány képe, ami egy tárgyalóteremben készült. Átlagos magasságú, vékony, barna hajú, kék szemű lány, sárga rabruhában, összeláncolt kezekkel és lábakkal. A fotón a lány arca nyugodt volt. Ha szembe jönne az utcán, egy kedves, szép fiatal lány benyomását keltené. Higuaín agyán az futott át, hogy talán még randira is hívná, ha egy bárban találkoznának. A gondolattól utóbb megrázkódott. Komolyan vizsgálgatta a lány arcát.
- Maisah. Huszonhat éves. Annyi idős, mint én...



Marina egy pincében tért magához. A helyiség sötét volt és nyirkos. Betakarták egy pokróccal, a keze mellett pedig egy kulacs volt elhelyezve. Először csak arra tudott gondolni, hogy borzasztóan szomjas, és valami fura ízt érez a szájában. Megragadta a kulacsot, majd remegő kezekkel letekerte a kupakját. Beleszagolt. Szerencsére csak víz volt. Nagyot kortyolt belőle. Először kiköpte, hogy kiöblítse a száját, majd újra beleivott a kulacsba, hogy a szomját is oltsa. Miután letette a vizet, felállt és körülnézett a pincében. Két ablak volt, mindkettő bedeszkázva és berácsozva. Az ajtóhoz egy lépcső vezetett felfelé. Marina felszaladt, de a kijáratot zárva találta. Hirtelen úrrá lett rajta a kétségbeesés. Elkezdte teljes erejéből ütni a nehéz faajtót és közben kiáltozott, de eredménytelenül. Néhány perc után teljesen elfáradt, a kezeit pedig megsebezték a deszkák. Lerogyott az ajtóban és zokogni kezdett. Sok idő telt el, mire feleszmélt és lépteket hallott közeledni. Az ajtó kinyílt, két erős kéz pedig a hónaljánál fogva megragadta, felállította és letuszkolta a lépcsőn.
- Kérem ne bántson! Kérem! - zokogott Marina. - Bármit megteszek magának. Vagy pénzre van szüksége?Nekünk sok pénzünk van, biztosan ön is tudja. Fizetünk magának, amennyit csak akar. - folytatta a lány a könyörgést, de a férfi, mintha ügyet sem vetett volna rá, megkötözte a kezeit, majd leültette a pokrócra és a lábaival is ugyanezt tette. - Kérem, uram. Nézze, adjon egy papírt és egy ceruzát, felírom a barátom telefonszámát, ő majd fizet magának rengeteg pénzt. Kérem, kérem. - Marina újra hisztérikussá vált. A férfi, miután végzett a lány megkötözésével, először csak nézni kezdte őt. A lány lassan abbahagyta a hisztériázást és most a csöndes rettegés kerítette hatalmába. Nem mert a férfi szemébe nézni, aki viszont folyamatosan bámulta őt, majd hirtelen a keze megindult a lány karján felfelé. Az érdes tenyér végigsiklott a finom bőrön egészen a nyakáig, de ott megállt egy pillanatra.
- Ennél többet nem szabad még. Csak lassan. - szólalt meg a férfi. A hangja rekedt volt valószínűleg a sok dohányzástól. Hirtelen megfordult és otthagyta a lányt. Az ajtó újra bezárult, Marina pedig ismét zokogni kezdett...




Hutcher és Higuaín átverekedték magukat a biztonsági ellenőrzésen és egy orvos kíséretében a beszélő felé vették az irányt. Hosszú, csempézett folyosón haladtak végig.
- Hansont már kihozták a szobájából. Várja magukat. Amint önök készen állnak, bevezetjük a terembe. - mondta az orvos.
- Nem hiszem el, hogy nem szabadulok tőle. - dünnyögte magában a felügyelő.
- Csak egy valamit mondjon még meg nekem Ray. Miből gondolják, hogy ő tud segíteni?A múltja miatt? - kérdezte Higuaín.
- Nos, Hanson könyveket kapott itt. És volt ideje olvasni. Legfőképpen pszichológiáról és kriminológiáról. És hát elég jól megy neki. Az a helyzet, hogy segített már a rendőrségnek. - hangzott Hutcher válasza.
Az orvos, aki velük volt, kinyitotta a terem ajtaját, ahová a betegek látogatót fogadhattak. A felügyelő és a focista beléptek, a doki pedig hátramaradt. A terem tágas volt, sorban asztalokat helyeztek el, két oldalukra egymással szemben pedig székeket. Néhány biztonsági őr állt a falnál, és csak a jelre vártak.
- Nos, készen van, Gonzalo? - kérdezte a felügyelő, de közben ő maga jobban idegeskedett, mint az argentin.
- Én igen. Ön is?
- Hát persze. - húzta el a száját Hutcher, majd intett a biztonsági őröknek, akik bólintottak és kimentek a másik bejáraton. Néhány perc múlva visszajöttek egy lánnyal. Higuaín követte a szemeivel, ahogy Maisaht bevezetik. Ugyanaz a lány volt, akit nemrég a fényképen látott. Most fehér melegítő alsót és kapucnis pulóvert viselt, de a kezei és a lábai ugyanúgy meg voltak bilincselve. Egy félmosollyal az arcán bámulta az argentint mindaddig, amíg le nem ültették a két férfival szembe. A biztonsági őrök két lépéssel hátrébb álltak, de mindkettejüknél kibiztosított puska volt kábítólövedékkel szükség esetére.
Maisah bólintott a felügyelő felé.
- Üdvözlöm Mr. Hutcher. Látja, én megmondtam, hogy még találkozni fogunk, ebben az életben. - mosolygott.
- Nos igen, ez most nagyon fontos dolog. - feszengett a nyomozó a székében. - Bemutatom Gonzalo Higuaínt. Az ő barátnőjét rabolták el és Romano úgy gondolta, hogy maga tud esetleg segíteni.
- Áhh, Silvio Romano? És ő hogy van? A felesége még mindig diétán tartja? - nevetett Maisah. - Igazi papucsférj. Kedvelem őt.
- Nézze, tud nekünk segíteni, vagy nem? - szakította félbe sürgetőleg a társalgást Higuaín. Maisah ránézett, és az arcáról egy pillanatra eltűnt a mosoly. Hűvös kék szemeivel mélyen nézett a focista szemébe, aki ebben a minutumban megbánta, hogy közbeszólt. A levegő megfagyott körülöttük. A biztonsági őrök a ravaszra helyezték mutatóujjukat. A lány azonban újra megeresztett egy félmosolyt.
- Hogy hívják a barátnőjét? - kérdezte.
- Marina. Marina Rosell.
- Szereti őt?
- Igen, nagyon. - bólintott az argentin, és a torka elszorult, ahogy Marinára gondolt és arra, hogy mi lehet most vele.
- Bántaná őt valaha?
- Nem, én soha. Soha nem tudnék ilyet tenni.
- Semmilyen indok nem tudná rávenni erre? Ha sértegetné az anyját? Ha lebecsmérlően nyilatkozna önről a háta mögött? Ha megcsalná? Képzelje el, hogy belép a hálószobájukba, és Marina, az édes kis Marina, akit maga annyira szeret, ott pajzánkodik egy idegen férfival a maguk ágyában, nevetgélnek, nyögdécselnek. - hergelte tovább a lány Higuaínt, aki egyre dühösebb lett.
- Nem, nem, nem! - pattant fel a helyéről végül és az asztalra csapott. - Marina soha nem tenne ilyet velem. De ha megtenné, se ütném meg soha!
Az argentin zilált a dühtől, de a lány csak tovább mosolygott.
- Üljön le, señor, kérem.
Higuaín végül leült. Hutcher egyre feszültebb lett, de nem akart közbeszólni. Tudta, hogy Maisah csak próbára teszi a focistát, és nem akarta azt a kis esélyt is elrontani, ami mutatkozott arra, hogy a lány segít nekik.
- Adja ide a kezét, señor Higuaín. - kérte a lány.
- De miért?
- Mert meg akarom érinteni.
Gonzalo vonakodott teljesíteni a kérést, amit a lány azonnal megneszelt.
- Fél tőlem? - kérdezte.
- Maga megölt öt férfit.
- Igen. Valóban. De nem magát öltem meg. Mi köze magának ahhoz az öt férfihoz? Azt kérdeztem, hogy maga fél tőlem?
- Tartok öntől.
- Nem bízik bennem, igaz?
- Nézze, ez furcsa kérdés, jelen helyzetben.
- Annyira nem. Elvégre itt van, eljött hozzám, méghozzá azért, hogy segítsek megtalálni a barátnőjét. Ön rábízza Marina életét többek között az én segítségemre, viszont nem bízik bennem annyira, hogy a kezét nyújtsa felém. Furcsák az emberek, nemde? Hogyan lehet, egy ember bizalmát elnyerni? Frank Crane azt mondta „Megtéveszthetnek, ha túlságosan bízol, de gyötrődni fogsz, ha nem bízol eléggé.” Miért fél tőlem? Vagy miért tart? Olyan férfiakat öltem meg, akik bántották a barátnőjüket, ön azt mondta, sosem tenne ilyet, akkor miért lenne okom megölni magát? Most pedig nem fél a barátnője életét tálcán kínálni nekem, de a saját kezét fél idenyújtani. Akkor mégis van okom bántani önt? Vagy mégis fontosabb a saját keze, mint Marina élete? Itt és most vajon értelmet nyer végre a „fél karomat adnám érte” kifejezés?
- Én is feltehetek egy kérdést? Miért kínoz engem?

- Én nem kínzom, csak mondjuk úgy, hogy nem bízom magában. - vágta rá a lány. - Tudnom kell, hogy kinek segítek.
- Szóval bízni akar bennem? - kérdezte Higuaín és úgy érezte, egyre inkább kezelni tudja az elsőre ijesztő szituációt. - Akkor adja ide ön a kezét.
Maisah meglepődött a válaszon, majd ismét elmosolyodott és a kezét nyújtotta a focista felé. A súlyos lánc végiggördült az asztallapon. Higuaín megfogta a lány kezét és észrevette, hogy a bilincs nyomot hagyott vékony csuklóján. Hirtelen a lány fogta meg az ő kezét és a két tenyere között tartotta, aztán szépen lassan és akkurátusan kitapogatta rajta a vonalakat.
- Milyen puha és finom. - mondta, majd közel hajolt és mélyet szippantott az argentin tenyerébe. - És milyen jó illata van. Ez a kéz csak szépen tud egy nőhöz érni.
Higuaínt furcsa érzés kerítette hatalmába. A hideg is kirázta, ha Maisah szemébe kellett néznie, de megnyugodott, ahogy a lány a kezét simogatta. Valamiért úgy gondolta, most bíznia kell ebben az őrültben. Aki talán valóban nem is őrült. Ez még ijesztőbbé tette a személyiségét.
- Jól van. - engedte el a lány a kezét. - minden eddigi nyomozati anyagról másolatot akarok.
- Elintézem. - válaszolta az eddig hallgató Hutcher.
- Most pedig válaszoljon nekem, meddig hagyja életben a lányokat?
- Eddig mindhárom esetben az eltűnésük után hét nappal ölte meg őket, a holttestektől pedig azonnal megszabadult. - válaszolta a felügyelő és aggódó tekintettel nézett Gonzalora.
- És Marina Rosell mikor tűnt el?
- Két nappal ezelőtt.
- Mondja csak, señor Higuaín, az ön barátnője molett lány? - kérdezte Maisah.
- Nem. Ő vékony. Én mindig mondom neki, hogy két-három kilót nyugodtan magára szedhetne, de ő nagyon vigyáz az alakjára. Pedig olyan rossz, amikor ezekkel a buta fogyókúrákkal sanyargatja magát. - felelte az argentin és könnyek szöktek a szemébe.
- Tehát egy vékony, csinos szőke lány igaz? Felügyelő úr, önök szerint mire kellenek neki a nők hét napig?
- Egyelőre még nem tudjuk. Először azt hittük, valami Buffalo Billel állunk szemben.
- Na persze, én meg Hannibal Lechter vagyok. - nevette el magát Maisah. - Miért gondoltak Buffalo Billre, mikor nem telt hölgyeket rabol el? Valószínűleg nem is éhezteti őket. Sőt, úgy gondolom, hogy jól tartja őket. Igaz?
- Nos, igen, az áldozatokon valóban nem látszott különösebb súlyveszteség.
- Kínzás nyoma?
- Azt sem fedeztek fel a törvényszéki szakértők.
- Tehát nem kínozza őket, de nem is öli meg rögtön, hanem hét napig életben tartja. Ez arra enged következtetni, hogy nem a puszta gyilkolásban leli örömét, vagyis nem olyan mint én. - mondta a lány, majd Higuaínhoz hajolt. - Tudja én csak elkábítottam őket és rögtön végeztem is velük.
Az argentin köhintett egyet.
- Tehát valamiért mégiscsak életben hagyja őket. Valamire használja a nőket. - folytatta a lány.
- Hát erre magunktól is rájöttünk.- dünnyögte Hutcher.
- Igen, csak arra nem kis géniuszok, hogy mire, pedig marha egyszerű.
- Mi is gondoltunk erre, na de erőszakos szexuális behatolásnak nem találtuk nyomát a vizsgálatok során.
- És ez magának a szexuális behatolásnak a tényét máris kizárja? - kérdezett vissza a lány.
- Természetesen nem, de hát kérem, ezeket a nőket elrabolták én nem hiszem, hogy...
- Nem hiszi? Én pedig hiszem.
- Akkor ezek szerint mégis abból kell kiindulnunk, hogy a lányokat...
- Úgy van. Elrabolja, majd hét napig kefélgeti őket, ez ilyen egyszerű. - bólogatott Maisah. Higuaín erre ökölbe szorította a kezét, felpattant a helyéről és idegesen járkálni kezdett fel-alá.
A felügyelő beletúrt a hajába.
- Mr. Hutcher, csalódtam önben egy kicsit. Hogyan zárhatta ki annak lehetőségét, hogy a lányok önként feküdtek le vele?Csak azért, mert elrabolta őket? Senki sem ma született bárány felügyelő úr, és bizony sok dologra képesek vagyunk, hogy elkerüljük a fizikai fájdalmat. Látni akarom a nyomozati anyagot, az áldozatokról készült fotókat, mindent. A halálukat megelőző négy nap a legérdekesebb...

Maisah

I.

2008. Június 13-a, Róma, Olaszország.

Ray Hutcher felügyelő eszeveszett tempóban rohant át az olasz főváros repterén. Túlesett az ellenőrzésen, és máris taxit fogott a bejárat előtt. A bíróságon már várták. Amikor megérkezett, római összekötője, Silvio Romano már várta őt az épület előtt.
- Elnézést, késett a gépem. A szállítás simán ment?
- Sí, signor Hutcher. Rendben volt minden. Már a tárgyalóteremben van. - válaszolt a férfi erős akcentussal kiejtve az angol szavakat. Mindketten siettek felfelé a hosszú lépcsősoron egészen a régi épület bejáratáig, majd fel a második emeletre, mire végre megérkeztek a terembe.
Fárasztó tárgyalás várt rájuk, de ugyanakkor az ügy teljesen tiszta volt. A bíró ítéletet hirdetett.
- A vádlott bűnös 5 rendbeli előre kitervelt gyilkosság vádjában. A szakértői vélemény alapján a vádlott részére pszichiátriai gyógykezelést rendelek el, legkorábban 20 év múlva kerülhet újra felülvizsgálat alá. Az ítélet a Franco Basaglia Pszichiátriai Intézetben kerül végrehajtásra. A büntetés letöltését a vádlottnak azonnali hatállyal meg kell kezdenie. Az ítélet jogerős.
A bíró egy kalapácsütéssel lezárta a 3 éve tartó ügyet, Hutcher pedig nagyot sóhajtott. Átnézett a terem másik végébe, ahonnan egy mosolygó arc nézett vissza rá. A felügyelőt kirázta a hideg ettől a mosolytól. Az elítéltet elvezették. Hutcher is készülődött, a kíséretben akart lenni, amikor ezt a gyilkost átszállítják az intézetbe, amely Trieszt mellett egy erdőségben volt eldugva. Már éppen a menet után indult, amikor egy törvényszolga megkopogtatta a vállát.
- Signor, ez az öné. - nyújtott át neki egy összehajtogatott papírfecnit.
- Grazie. - bólintott Hutcher. Széthajtogatta az üzenetet, amelyen egy mondat állt.

„NEM ELÉG MEGÖLNI A GYILKOSOKAT, A LEHETŐSÉGET KELL KIÖLNI, HOGY GYILKOSOK SZÜLESSENEK.”

A felügyelő jól ismerte ezeket a betűket, és azonnal a menet után rohant. Odaállt az elítélt elé, akinek kezei és lábai is láncon voltak. Azonnal átkutatta, és megkönnyebbült, amikor megbizonyosodott róla, hogy már nincs nála toll.
- Soha többé ne adjanak neki íróeszközt. - utasította a rendőröket és a fegyőröket.
A gyilkos ránézett és újra megeresztett egy mosolyt.
- Megértette az üzenetemet felügyelő úr?
- Igen.
- Elhiszi, hogy még találkozunk ebben az életben?
- Elnézést, de remélem, hogy nem. - válaszolt Hutcher, majd kicsit hátrébb sorolt, és mindannyian elindultak a rabszállító autó felé...




5 évvel később, Nápoly villanegyede, Olaszország.



Marina Rosell modell-színésznő és nem mellesleg a Napoli csatárának, Gonzalo Higuaínnak a barátnője éppen lefekvéshez készülődött. Egyedül volt a házban, hiszen az argentin játékos elutazott egy idegenbeli mérkőzésre. Marina ilyenkor ha otthon volt, elment a barátnőivel szórakozni. Így történt ez ma este is. Hajnali kettő óra volt már, mire hazaérkezett. Semmi másra nem vágyott, csak egy kellemes meleg zuhanyra. Köntösben lépett ki a fürdőszobából, majd még gyorsan felhívta a barátját.
- Hogy vagy édes?Felébresztettelek?
- Igen, már aludtam, de semmi baj. Örülök, hogy hívtál. Így tudom, hogy rendben hazaérkeztél. Jól érezted magad? - hangzott a férfi válasza a vonal túlsó végén.
- Nagyon. Viszont hulla fáradt vagyok, szóval most már bedőlök az ágyba és elalvás előtt még rád fogok gondolni. Ügyes legyél holnap!
- Igyekszem. Te pedig zárd be rendesen az erkélyajtót.
- Gonzalito, nyugi. Ki se nyitottam egész nap. Na de most már leteszem. Pihenjél. Szeretlek!
- Én is téged. Holnap este látjuk egymást.
Marina letette a telefont, majd lesétált a földszintre a konyhába, hogy éjszakára még készítsen magának egy pohár vizet az éjjeli szekrényre. Ekkor valami neszre lett figyelmes az előszoba felől. Óvatosan lépkedett a bejárati ajtó irányába. Hallgatózott egy ideig, de síri csend volt, így egy vállrándítással elintézte a dolgot, hátrafordult és visszaindult a konyhába. Ekkor egy erős kar szorítását érezte a dereka körül, majd valaki az arcába nyomott egy darab anyagot. Sikítozott, kapálózott, de az illető nem engedett, Marina pedig néhány másodperc múlva ájultan omlott az ölébe.
Megkereste a kulcsot, kinyitotta a bejárati ajtót, kicipelte a lányt a kocsijához, és betette a csomagtartóba. Visszasétált az ajtóhoz, és szépen bezárta, majd a kulcsot belenyomta az ajtó mellett álló növény kaspójába. Néhány pillanat múlva eltűntek az éjszakában...




Silvio Romano felügyelő idegesen toporgott a nápolyi reptéren, ahol a város első számú és legkedveltebb klubjának játékosait várta, köztük is leginkább Gonzalo Higuaínt. A focista egyik csapattársát, Dries Mertenst átkarolva, mosolyogva érkezett meg, amikor a rendőr odalépett mellé és diszkréten a füléhez hajolt.
- Elnézést Signor Higuaín, Silvio Romano vagyok, a rendőrségtől, sürgősen beszélnem kell Önnel. - súgta, miközben a jelvényét is észrevétlenül megmutatta az argentinnak.
- Persze, rendben. Hová kell mennem? - kérdezte a srác meglepett arcot vágva.
- Kérem kövessen engem és a munkatársamat.
Mertens aggódó tekintettel nézett a csapattársára. Higuaín megveregette a vállát, majd követte Romanot és a fiatal tisztet aki vele volt. Egy félreeső irodába mentek, ahol másik két férfi várta már őket. Az egyik szintén rendőregyenruhát viselt, a másik viszont egy kopottas zakót, bársonynadrágot és fehér inget. Utóbbi férfin látszott, hogy nagyon melege van, a tekintete zavarodott és kicsit idegenül mozog a többiek között.
- Megtudhatom, miről van szó? - kérdezte Higuaín, és egy mosolyt erőltetett az arcára, bár egyre feszültebb volt.
- Signor Gonzalo, engedje meg, hogy bemutassam Ray Hutcher felűgyelőt, a san francisco-i rendőrségtől. - mutatott Romano a zakós fickó felé, majd a másik rendőrtisztet is bemutatta. - Ő pedig itt Massimo Conti kadét.
- Nagyon örülök. - bólintott Gonza.
- Signor Higuaín. - fordult felé Hutcher. - Attól tartok rossz hírt kell közölnöm önnel. A barátnőjét, Marina Rosellt az éjjel elvitték az önök otthonából.
- Hogy mi? - ült le Higuaín. - Ezt hogy érti? Elrabolták? De ki? Hogyan? Honnan tudják? Mi történt?
- Kérem, próbáljon egy pillanatra megnyugodni, én...
- Dehogy próbálok, mondják el mi történt! - az argentinon a totális kétségbeesés lett úrrá.
- Az egyik szomszédjuk jelentette a dolgot. Éjjel kettő óra körül kiment az utcára, mert azt hitte, hogy elfelejtette betolni a kukát. Egy fekete alakot látott kijönni a maguk házából, a karján egy másik embert cipelt. Azonnal hívta a rendőrséget. A helyszínelés még folyik, de nagyon valószínű, hogy aki elvitte az ön barátnőjét az egy...
- Kicsoda? - kiabált Higuaín.
- Egy sorozatgyilkos, akit egy éve körözünk. San Franciscoban kezdett nőket rabolni. Én azért vagyok itt, mert én dolgoztam az ottani ügyeken. Ott majdnem elkaptuk, így átjött Olaszországba. - próbált még mindig nyugodt hangon beszélni Hutcher.
- Úristen. Ezt nem tudom elhinni. - Higuaín felállt, majd megszédült és inkább újra leült. Romano intett a kadétnak, hogy hozzon egy pohár vizet. - És tudnak már valamit? Hová vihette, vagy ilyesmi? Miért vitte el? Váltságdíjat akar? Bármennyit akar, én kifizetem!
- Attól tartok Signor Gonzalo, hogy ez az ember nem akar váltságdíjat. - válaszolta Romano.
- De hát akkor mit akar?
- Nehéz ezt elmagyarázni Signor, de az ő motivációja nem a pénz. - folytatta Hutcher. - Olyan típusú hölgyeket rabol el, mint az ön barátnője. Szőke hajú, csinos fiatal nők. Még nem tudjuk miért ezt a típust választja, de a szakértőink már dolgoznak az ügyön. Viszont erősnek kell lennie signor, mert az a helyzet, hogy sajnos még senkit sem sikerült... - Hutchner szünetet tartott, mielőtt folytatta. - élve megtalálnunk.
Higuaín kezéből kifordult a pohár víz. Ránézett az amerikai felügyelőre, majd lassan felállt és a szemébe nézett. A felügyelő jól ismerte ezt a tekintetet. Nem a focista volt az első, aki ilyen könyörgően nézett rá.
- Kérem, Hutcher felügyelő, találja meg Marinát. Bármit megteszek, amit akar, csak találja meg őt.
- Én mindent megteszek Signor, ezt megígérhetem Önnek. Higgye el, minden vágyam, hogy rács mögé juttassam az illetőt. De Öntől azt kérem, hogy ne kövessen el semmi ostobaságot, és bármi történik, előbb mindig konzultáljon velem vagy Romano felügyelővel. Ez nagyon fontos.
- Igen, felügyelő úr. Bármit megteszek, csak kérem, hozza vissza nekem Marinát.
Romano Higuaín mellé állt és óvatosan megérintette a vállát.
- Két rendőr hazaviszi önt, és keresni fogjuk, amint megtudunk valamit.
- Köszönöm- bólintott a focista, majd a kadéttal és a másik rendőrrel tartott.
Hutcher lehuppant egy székbe.
- A hírzárlatot elrendelték?
- Igen Ray. A sajtó még nem tud semmit. Reméljük nem is szivárog ki semmi.
- Ez a legnehezebb, amikor hírességet rabolnak el. Ajjj, remélem a helyszínelők találtak valami használható nyomot. A fickónak ez az első ügye Olaszországban, ki tudja, nem e vett fel valami új szokást.
- Valaki segíthet nekünk... - Romano óvatosan pillantott rá Hutcherre. Az amerikai rögtön levette, miről is van szó.
- Nem Silvio. Ne tedd ezt velem.
- Nagyon jól tudod, hogy már a milánóiak is kikérték a tanácsát.
- Igen, és cserébe kinyírta az egyik ügyészt.
- Ne felejtsd el, hogy az az ügyész volt a tettes.
- Tudom, de ő akkor is egy pszichopata.
- Ugyanakkor egy zseni.
- Silvio, ne csináld már, hiszen ez...
- Ray! 3 nőt veszítettél el Friscoban. Én nem akarok ennyit itt Nápolyban. Ha az kell, hogy a siker érdekében lepaktáljak magával az ördöggel, hát megteszem! - emelte meg a hangját Romano és a tekintetében elszántság tükröződött.
Hutcher tudta jól, hogy az olasz rendkívül konok és kitartó ember. Amit elhatároz, azt véghez is viszi. Nemtetszését kifejezendő elhúzta a száját, de aztán lassan bólintott...



Higuaín aludni sem tudott. Már két napja semmi hír nem volt a barátnője felől. A családtagjai mind Nápolyba utaztak, hogy vele legyenek. Az argentin a nappaliban ült és egyfolytában az asztalon heverő mobiltelefonját figyelte. Eddig eredménytelen volt a megbabonázásra tett kísérlete, de most a készülék végre megszólalt.
- Tessék, Gonzalo Higuaín. - szólt bele gyorsan.
- Itt Romano. Jöjjön a rendőrkapitányságra. Van valaki, aki segíthet nekünk.
- Azonnal ott leszek.
Higuaín fél órán belül a nápolyi rendőrségen volt. Sietve kopogott be Romano irodájába. Hutcher is ott volt, üdvözölték egymást, majd hellyel kínálták az izgatott argentint.
- Gyorsan, mondják el mi történt!Ki az, aki segíthet nekünk?
A két felügyelő beszámolt neki a tervről. Higuaín tátott szájjal bámult rájuk, mire a mondandójuk végére értek. Nagy levegőt vett, és bár nehezen találta a szavakat, végül mégis kinyögött egy kérdést.
- És gondolják, hogy ez jó ötlet?Elég bizarrnak hangzik.
- Igen Signor, ezzel tisztában vagyunk. De jobb, ha több módszert vetünk be egyszerre. Amíg az egyik nyomozói csoport a tárgyi bizonyítékokra koncentrál, addig mi foglalkozhatunk a tettes pszichológiájával.
- Jó rendben. Én bármilyen segítséget elfogadok, ha ez segít, hogy visszakapjam Marinát. Beszéljenek ezzel az illetővel. - vágta rá az argentin.
- Remek, Csak van egy kis bökkenő. - habozott Romano.
- És mi lenne az?
- Mi már beszéltünk vele. De csak akkor hajlandó segíteni, ha Önnel beszélhet. Látni akarja magát. Ez az egyik feltétele.
Higuaín felállt, körbejárt a szobában, majd nagy levegőt vett és bólintott.
- Rendben. Benne vagyok.
- Signor Higuaín el kell, hogy mondjam, én dolgoztam az ő ügyén, öt évvel ezelőtt én tettem hűvösre, nagyon veszélyes emberről van szó, és... - magyarázta Hutcher, de Higuaín a szavába vágott.
- Nem érdekes. Találkozom vele.
A két felügyelő ismét egymásra néztek, majd Romano bólintott és kiment a szobából.

Két óra múlva Hutcher és Higuaín már a reptér felé mentek, hogy elérjék a Triesztbe tartó repülőgépet...