Ami igazán számít!

V.

Gonzalo önkéntelenül megragadta Eva kezét, amikor az orvos közölte a hírt, miszerint a lány gyermeket vár. Eva ránézett, és a tekintetéből visszatükröződött, hogy kétségbeesett a hír hallatán. Ezután kihúzta a kezét a férfi tenyeréből, és összeszedte magát.
- Mennyi időn belül lehet elvégezni az abortuszt? – tette fel a kérdést, mire Higuaín hirtelen teljesen feleslegesnek érezte az ottlétét. Diszkréten arrébb akart állni, de a lába nem akart engedelmeskedni, így csak leült a mellettük lévő egyik székre.
- Biztos, hogy ezt akarja, senorita? - kérdezte az orvos Evától.
- Igen, amilyen hamar csak lehet. Mi szükséges hozzá? – kérdezte a lány elcsukló hangon.
- Nos, amennyiben valóban ezt akarja, az új törvények lehetővé teszik, de előtte részt kell vennie egy tanácsadáson az egészségközpontban. – válaszolta a doktor.
- Tehát nem elég, ha aláírok egy nyilatkozatot és kész? – kérdezte Eva, és a hangsúlyából kivehető volt, hogy legszívesebben azonnal alávetné magát a beavatkozásnak.
- Nem senorita, ez a törvény. Ha tényleg az abortusz a szándéka, úgy szólok az egyik legjobb kollégámnak, aki ebben a kórházban nőgyógyász. Gondolom, hétfőre időpontot is tud adni Önnek. Aztán a tanácsadásra is ő fogja elküldeni önt.
- Értem. – bólintott a lány.
- Akkor a nővér átkíséri a nőgyógyászatra, én pedig átszólok telefonon doktor Garcíának.
- Köszönöm. – válaszolta Eva, majd bement a kórterembe…



Beléptem a kórterembe, Gonzalo pedig követett. Óvatosan felköltöttem Davidot, de vele egy időben Juanito is felébredt már.
- Ó, de sajnálom, elaludtunk. Na, beszéltél már az orvossal? Mi van? Mit mondott? – pattant fel David a fotelből.
- A vérképem rendben van. Viszont van valami…
- Mi az, mondd már! – faggatott most már Juanito is.
- Hát fiúk, az a helyzet, hogy terhes vagyok. – mondtam ki, és ismét majdnem elsírtam magam.
- Istenem, ez nem lehet igaz. – csapott a szájára Juanito. – Migueltől?
- Hát ki mástól, senkim nem volt, mióta itt vagyok, csak ő. Ráadásul három hete vagyok várandós.
- És most mit fogsz csinálni? – kérdezte David aggodalmas arcot vágva.
- Természetesen nem tartom meg. Most megyek a nőgyógyászhoz megbeszélni, amit kell. Aztán még valahogy be is kell érnem dolgozni kilencre és már fél nyolc van. – válaszoltam, majd a sporttáskámhoz mentem, hogy a kórházi pizsamát a Davidék által előző nap behozott utcai ruhára váltsam.
- Én majd beviszlek dolgozni. – mondta az eddig csak csöndben hallgató Higuaín.
- Ugyan, ne fáradj. Megoldom valahogy. Már eddig is túl sokkal tartozom neked. – válaszoltam neki, és nem bírtam visszafogni a csodálkozásomat, és nem tudtam rájönni, miért segít nekem ennyit ez a férfi.
- Nem fáradtság. És nem tartozol semmivel. – mosolygott Higuaín, mire Juanito olyan tekintettel mérte végig, mintha maga a Messiás állna vele szemben. – Gyorsan öltözz fel, aztán majd a nőgyógyász előtt megvárlak és beszaladok veled a hotelba. Az edzésem úgyis csak tizenegykor kezdődik. – tette hozzá az argentin, mire én csak bólintottam és bementem a fürdőszobába, hogy felöltözzek, és kicsit rendbe szedjem magam.



Miután végeztem a nőgyógyásznál, Higuaín a rendelő ajtaja előtt várt rám. Davidék már hazamentek, így ketten maradtunk. Lementünk a kórház parkolójába az argentin autójához, és máris indultunk, hogy ne késsek el a munkahelyemről.
- Nos, mit mondott a nőgyógyász? – kérdezte útközben.
- Hétfőn vissza kell jönnöm hozzá, aztán kedden arra a tanácsadásra. De őszintén szólva nem értem, hogy mi értelme van ennek.
- Nem tudom. Gondolom, sokan elhamarkodottan döntenek erről a dologról. – válaszolta.
- Hát az én döntésem nem elhamarkodott. Semmi értelme megtartanom ezt a gyereket, mikor az apja egy rohadt szemét disznó. – válaszoltam dühösen, majd az ablaküvegnek támasztottam a homlokomat. Higuaín egy szót sem szólt, csak folyamatosan az utat nézte.
- Nekem nincs jogom ebbe beleszólni. – mondta kis idő múlva.
- És ha megkérlek rá, hogy mondd el a véleményed? – néztem rá fél szemmel, és magam sem értettem, hogy miért mondtam ezt neki.
Először Higuaín is meglepődött, majd egy mély levegőt vett.
- Ha tényleg a véleményemre vagy kíváncsi, szerintem nem árt az a tanácsadás. A gyerekvállalás nyilván komoly dolog, főleg a te helyzetedben, mert ezek szerint egyedül maradnál a babával. De ezt a dolgot akkor is át kell gondolni. A kérdés szerintem, hogy mi az, ami igazán számít. Mármint neked. Mi a fontosabb? Amit az eszed súg, vagy amit a szíved?
Ránéztem, és újra könnyek szöktek a szemembe, de most már nem bírtam visszatartani őket, és hagytam, hogy lassan csordogáljanak az arcomon.
- Hát ez a baj. Azt tudom, hogy az eszem mit súg, de a szívem össze-vissza beszél. Az eszem azt súgja, hogy nem kell ez a gyerek, mert egyedül nem tudom letartani, és nyilván nem akarhatok rossz életet a gyerekemnek. A szívem viszont egyrészt ugyanezt mondja, másrészt meg azt zakatolja, hogy ez mégiscsak egy kis élet. És azt, hogy egy része én vagyok. Az én vérem is. Istenem, most mit csináljak? – mutogattam hevesen az ég felé és továbbra is potyogtak a könnyeim. Higuaín mélyen hallgatott, és komor arccal nézte az utat, mint aki erősen gondolkodik valamin. Nagyot sóhajtottam, és kicsit megpróbáltam lenyugodni.
- Kérdezhetek valamit? – néztem rá az argentinra.
- Persze.
- Miért segítesz ennyit nekem? Hiszen alig ismersz.
- Nem tudom. – vonta meg a vállát. – Csak valami azt súgja, hogy kell.
- Értem. Vagyis nem mondanám, hogy értem, viszont hálás vagyok. – válaszoltam neki, mire rám mosolygott. – De tényleg. – néztem a szemébe.
Megérkeztünk a hotel elé, én pedig kikapcsoltam a biztonsági övemet és az argentin felé fordultam.
- Nos, még egyszer köszi. – nyújtottam felé a kezemet ő pedig megrázta. Ezután ki akartam szállni, de még utánam szólt.
- Várj egy percet, Eva.
- Tessék? – néztem rá kérdőn.
- Felírom a telefonszámom. Ha bármire szükséged van, hívj fel nyugodtan. – mondta, majd elővett egy papír cetlit és egy tollat a kesztyűtartóból és felírta rá a mobilja számát, majd átnyújtotta nekem.
- Köszönöm, de ez…
- Eva, vedd el, kérlek. – mondta határozottan, én pedig kivettem a kezéből a papírt.
- Köszönöm. – mondtam még egyszer, majd odahajoltam hozzá, és adtam egy puszit az arcára. Aztán kiszálltam a kocsiból, és igyekeztem beérni, nehogy elkéssek.



A hétvége a rengeteg munka ellenére nagyon lassan telt el. A fejemben minden össze-vissza kuszálódott, és az, amit Higuaín mondott az autóban, még jobban fokozta ezt a zűrzavart. Éjszakánként aludni sem tudtam, csak egy kérdés járt a fejemben, amit ő is feltett nekem. Mi az, ami igazán számít? Mit akarok valójában? A kezdeti magabiztosságom, hogy nem akarom megtartani a gyereket, rettenetes bizonytalanságba fordult. Megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy hallgassak az eszemre, és mindenképpen döntsek az abortusz mellett, de a környezetemben mintha minden összeesküdött volna ellenem. Munkába menet a metrón, az étteremben napközben, reggel a pékségben bárhová néztem, mindenhol mosolygós arcú fiatal anyukákat láttam a gyerekeikkel. Conchita többször is elmondta, hogy ő nem akar beleszólni a dolgomba, de ő maga megbánta már, hogy nem szült gyereket, amikor alkalma nyílt volna rá. Még a tévében és az utcán is egy éppen folyó abortusz-ellenes kampányba botlottam, ahol azt hirdették, hogy minden gyermeknek joga van az élethez. Eljött a hétfő, és a megadott időpontra elmentem a nőgyógyászhoz, doktor Alejandro Garcíához. Ő megvizsgált, és elmondta, hogy az erőnlétemmel most már minden rendben van. Ezután a magzaton is elvégzett néhány vizsgálatot, és megállapította, hogy normálisan fejlődik, és a terhesség korai szakaszában még nem lát semmi rendellenességet. Ezután még egyszer megkérdezte, biztosan a művi vetélés mellett döntök-e. Én összeszedtem minden erőmet és határozott igennel válaszoltam, mire másnapra berendelt az egészségközpontba arra a bizonyos tanácsadásra, amin a törvény szerint részt kellett vennem a beavatkozás előtt.
- Akkor délután négy órára legyen szíves megjelenni. Egy kísérőt is hozhat magával, ha gondolja. – mondta, majd átadott nekem egy brosúrát a tanácsadással kapcsolatban.
- Nekem nincs senkim, akit vihetnék. – válaszoltam, majd elköszöntünk, én pedig hazaindultam.
Mikor a lakásom ajtaja elé értem, Juanito dugta ki a fejét a szomszéd ajtón.
- Hallottam, hogy jössz, már vártalak. Gyere be egy pillanatra. – mondta, én pedig beléptem hozzájuk. Leültünk, ő pedig átkarolta a vállamat.
- Nos, mi a helyzet, corazón?
- Holnap megyek erre az izére, aztán kiírják a műtét időpontját, és vége lesz. – válaszoltam.
- Tehát nem gondoltad meg magad?
- Nem. Semmi értelme. Így lesz a legjobb.
- Értem. Tehetek érted valamit? – kérdezte.
- Hát, ami azt illeti, lenne valami. – mondtam rövid gondolkodás után.
- És mi az?
- Erre a tanácsadásra vihetek egy kísérőt. Holnap délután négyre kell mennem. Nem érnél rá elkísérni engem?
- Ó, ha hamarabb tudtad volna. – tette a kezét a szája elé. – Annyira sajnálom, de holnap Daviddal kell mennem, mert ő az éves nagy kivizsgálásra megy.
- Semmi baj. – vontam meg a vállam. – Majd szólok Conchitának.
- Conchita reggel elutazott, szívem. Az édesanyja telefonált neki, mert az unokahúgának megszületett az első gyereke.
- Tényleg? – néztem rá és legszívesebben a falra másztam volna, hogy már megint ilyesmibe botlok.
- Igen. Bár neked most nem túl jó erről hírt kapni. – húzta el a száját.
- Mindegy. – válaszoltam. – Egyébként talán jobb is, ha egyedül megyek. Túlesek rajta és kész.
- De várjál már. Miért nem hívod fel Gonzalito Higuaínt? Azt mondta, hogy hívd fel, ha szükséged van valamire. Hátha ráérne.
- Higuaínt? Nem hiszem, hogy pont arra lenne ideje, hogy engem kísérgessen.
- Miért? A múltkor is megtette. – nézett rám értetlenkedve Juanito.
- Az egyedi eset volt. Talált egy ájult nőt az utcán. Na mindegy, hagyjuk ezt. Megye, mert tök fáradt vagyok. – válaszoltam, majd felálltam, a szomszédom pedig az ajtóhoz kísért. Elköszöntünk, én pedig hazaérve ledobtam a táskámat a kanapéra, kitöltöttem magamnak egy pohár ásványvizet, majd magam is lehuppantam a táska mellé. Egy ideig csak ültem mozdulatlanul és teljesen üresnek éreztem a fejemet. Aztán benyúltam a táskába, és elővettem a mobilom, hogy megnézzem, nem-e keresett valaki, amíg bent voltam az orvosnál. Ahogy a kezembe vettem a telefont, még néhány dolog kicsúszott a bőrtáskából, köztük egy összehajtogatott papírdarab. Megfogtam és széthajtogattam. Egy telefonszám és egy név állt rajta. Kis ideig tanácstalanul nézegettem a cetlit, majd nagy levegőt vettem és tárcsáztam a számot.
- Tessék, Gonzalo Higuaín. – szólt egy mély hang a vonal túlsó végén.
- Hola, én Eva vagyok. A pincérnő, akinek a múltkor segítettél. Nem tudom emlékszel-e még rám.
- Hola, Eva, hogyne emlékeznék. Hogy vagy?
- Köszönöm jól, és te? Nem zavarlak?
- Egyáltalán nem. Mondd csak nyugodtan. Valami baj történt?
- Nem semmi, csak… Én nem is tudom, talán nem is volt jó ötlet, hogy felhívtalak. Ne haragudj, hogy zavartalak. – mondtam és már le akartam tenni a telefont, de hallottam, hogy Higuaín a nevemet mondja.
- Eva, várj. Ne tedd le. Mi történt?
- Én igazából… Szóval azt mondtad, hogy ha szükségem van valamire, akkor felhívhatlak.
- Igen. Ez még mindig áll. Miben tudok segíteni?
- Hát, tudod, van ez a tanácsadás, és holnap kell mennem rá délután négyre. Szóval nem szeretnék egyedül menni, és meg akartam kérdezni, hogy ráérsz-e esetleg, mert senki más nem tud elkísérni engem. – nyögtem ki, majd mielőtt válaszolhatott volna, gyorsan hozzátettem – De ha nem érsz rá, az se baj, igazából nem akarom, hogy rám pazarold az idődet, szóval nyugodtan mondj nemet.
- Mondd a címed, fél négyre érted megyek. – válaszolta habozás nélkül…



Másnap együtt léptünk be az egészségközpont főbejáratán. A recepciós az egyik emeleti szobába irányított minket. Benyitottunk, és egy középkorú kosztümös hölgyet láttunk szemben ülni egy íróasztal mögött. A hölgy felállt, és először Higuaínt mérte végig, a meglepetés pedig azonnal kiült az arcára. Hirtelen borzasztóan kellemetlenül éreztem magam, hogy elrángattam őt magammal és ilyen helyzetbe hoztam. Ránéztem, de az argentin arca nyugodt volt, és a kezét nyújtotta a hölgy felé.
- Buenos días. Ő itt egy kedves barátom Eva, akinek ma délutánra van időpontja önhöz.
- Igen. Foglaljanak helyet.  A nevem María. – tessékelt be minket a tanácsadó.
- Köszönjük. – válaszolta Gonza, majd leültünk a hölggyel szemben.
- Nos, tehát ön az abortusz mellett döntött. – fordult felém María.
- Igen, azt hiszem. – bólintottam.
- Rendben. Nos, én most mindent el fogok mondani a beavatkozásról, ezenkívül más lehetőségekről, mint az örökbefogadás, vagy mi történik, ha mégis szeretné megtartani a babát.
- De nem szeretném. – vágtam közbe védekezőleg.
- Azért hallgasd végig. – szorította meg a kezemet Higuaín, és bíztatóan nézett rám.
María pedig részletes tájékoztatást adott mindenről, amit ilyenkor tudni kell. Miközben beszélt, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez az egész arra jó, hogy rávegyenek a baba megtartására még úgy is, ha örökbe adom őt. Az abortusz utáni képek a magzatokról sokkolóan hatottak rám. Azt viszont tudtam, hogy nem akarom, hogy más nevelje fel a gyerekemet, mert képtelen lennék rá, hogy később ne keressem meg őt. Amikor a végére értünk, újra sírva fakadtam. Gonzalo rendületlenül fogta a kezemet egész idő alatt.
- Nos, Eva, most az ön kezében van a döntés. – nézett rám María.
- Kimehetek egy pillanatra a folyosóra? – kérdeztem.
- Igen, hogyne. Van időnk. – bólintott a tanácsadó.
- Akarod, hogy veled menjek? – fordult felém Higuaín, mire csak bólintottam.
Mindketten kiléptünk a szobából. Gonzalo megállt egy helyben, én pedig fel-alá járkáltam idegességemben. Néhány percig nem szóltunk egy szót sem, majd kétségbeesett arccal fordultam az argentinhoz.
- Teljesen össze vagyok zavarodva. Most mondd meg, mi az istent csináljak?
Gonzalo fújt egy nagyot, majd komoly arccal nézett rám.
- A kérdés még mindig ugyanaz, Eva. Mi az, ami neked igazán számít?
Egy pillanatig csak bámultam rá, majd ránéztem a hasamra, és újra kibukott belőlem a sírás.
- Ez a kis izé, ami itt növekszik bennem…

Ami igazán számít!

IV.

Négy nap elteltével már szépen javult az arcom, és a lila folt lassan zöld, majd sárga lett, ami már kevésbé volt szemmel látható. Kezdtem túltenni magam Miguelen, de a történések annyira megviseltek, hogy étvágyam alig volt. Ennek következtében le is adtam pár kilót az egyébként sem éppen nagy súlyomból, bár Dolores néni mindent megtett, hogy ezt megakadályozza. Kivételesen nekem is készített tortillát, és egy rakás pitét, de nem igazán tudtam enni belőlük. Conchita szerint a legjobb gyógymód a kutyaharapást szőrével elven alapul, így megpróbált összeismertetni az egyik kuncsaftjának a fiával, de a dolog kudarcba fulladt, mert semmi porcikám nem kívánta, hogy bárkivel is kapcsolatot kezdjek, még úgy sem, ha csak futó kalandról van szó. Miguel az eset óta egyszer felhívott telefonon, de nem vettem fel, így feljött a lakásomra is. Hosszas bocsánatkérésekbe akart kezdeni, de én megakadályoztam ebben és rácsaptam az ajtót az orrára. Azóta nem keresett.
A hét vége előtt még egy szabadnapot kaptam senor Rubentől, hogy aztán szombaton és vasárnap túlóráztatni tudjon, hiszen politikusok érkeztek a hotelbe, így nagy forgalomra lehetett számítani. Kihasználva a szabadidőmet, bementem a belvárosba, hogy kicsit bevásároljak, mert már teljesen kifogytam a háztartási tisztítószerekből. Úgy gondoltam, jót fog tenni egy kis séta, és talán néhány könyvesboltba is benézek. Indulás előtt kicsit éhesnek éreztem magam, tehát ideje volt ennem abból az almás pitéből, amit Dolores néni előző este hozott fel nekem. Beleharaptam a süteménybe, de néhány pillanat múlva rettenetes hányinger tört rám. A fürdőszobába rohantam, és azonnal kiadtam a pitét minden mással együtt, ami a gyomromban volt. Megmostam az arcomat hideg vízzel, majd vettem néhány nagy levegőt, hogy helyre jöjjek. Még inkább úgy éreztem, hogy jobb, ha sétálok egyet a friss levegőn.
Kellemes nyári délután volt. Metróval hamar beértem a városba, és elindultam az egyik üzletsoron, ahol több könyvesbolt is volt. Még alig fél órája sétálgattam és bámultam a kirakatokat, amikor szédülés fogott el. Megálltam és megkapaszkodtam az egyik villanyoszlopban. Próbáltam mélyeket lélegezni, de nem használt, és egyszerre minden erő kiszállt belőlem, a világ pedig elsötétült a szemem előtt…



Gonzalo kimerítő délelőttön volt túl. Az edzőmeccsen két gólt is rúgott, és a Míster külön megdicsérte, mert nagyon jól mozgott és a passzjátékból is remekül vette ki a részét. Edzés után lezuhanyozott, és úgy gondolta, mielőtt hazamenne, tesz egy kis kitérőt a belvárosba a kedvenc kávézójába. Kisebb forgalmi dugó volt, így csak lassú tempóban gurult a külső sávban. Az autóban szólt a rádió, és éppen Rihanna újabb dala, a Diamonds kezdődött. Mivel kedvelte az énekesnőt, felhangosította kicsit a zenét, a mutatóujjával pedig dobolni kezdte az ütemet a kormánykeréken, közben pedig az utcán sétáló, vagy éppen rohanó embereket figyelte. Ekkor észrevett valami furcsát tőle balra, az egyik villanyoszlopnál. Egy fiatal nő támasztotta az oszlopot és láthatóan nem érezte jól magát. Gonzalo felismerte a lányt. Gyorsan megállt az út mentén a parkoló autók között, majd kiszállt és a lányhoz sietett, aki közben már elájult és a betonra esett. Gonzalo letérdelt mellé és felemelte a fiatal lány fejét, majd finoman pofozgatni kezdte az állát
- Eva. Térj magadhoz. – szólítgatta, de nem érkezett válasz. Időközben még ketten álltak meg, és az egyiküknél, egy középkorú nőnél volt egy üveg ásványvíz, amit odanyújtott Gonzalonak.
- Próbálja meg ezzel. Hátha fel tudja locsolni.
Az argentin lassan visszatette a lány fejét a földre, majd elvette a palackot, és bevizezte a tenyerét, ezután pedig törölgetni kezdte Eva arcát a hideg vízzel. A lány lassan magához tért és kinyitotta a szemét.
- Hála istennek. – sóhajtott fel Gonza, és segített Evának felülni…



- Mi történt? – kérdeztem, miközben valaki a hátamat tartotta, hogy ne dőljek el, a fejem pedig még mindig eléggé kóválygott.
- Nem tudom, egyszerűen elájultál. A kocsiból vettem észre, megálltam, de addigra már eldőltél, mint egy zsák krumpli. Úgy kellett fellocsolni téged. – hangzott a válasz, én pedig felnéztem, és ekkor láttam meg, hogy Higuaín beszél hozzám.
- Köszönöm a segítséget. – mondtam, majd megpróbáltam felállni. Gonzalo segített, de amikor talpra álltam és elengedett, hirtelen újra az oszlopba kellett kapaszkodnom. A focista átkarolta a derekamat, hogy ne essek el ismét.
- Le kellene ülnöd valahová. – nézett körül, de én nemet intettem a fejemmel.
- Már jól vagyok, köszönöm. – válaszoltam, majd éles nyilalló fájdalmat éreztem a tarkómon. Odanyúltam, és mikor elvettem a kezemet, láttam, hogy véres a tenyerem.
- Díos mío, neked vérzik a fejed. – mondta Higuaín, mikor ő is meglátta a tenyeremet.
- Hívjunk mentőt? – kérdezte az egyik járókelő.
- Nem szükséges, gyorsabb, ha én viszem be a kórházba. Köszönjük szépen. – válaszolta Higuaín, mire az emberek magunkra hagytak minket és folytatták az útjukat.
- Nem kell kórház, jól vagyok. – makacsoltam meg magam, de ő határozott volt.
- Hülyéskedsz? Vérzik a tarkód. Nyilván beütötted a fejedet, amikor elestél. Ne húzzuk az időt, beviszlek, gyere. – azzal karon fogott és megkerülte velem az autóját, beültetett az anyósülésre és bekapcsolta a biztonsági övemet. Miközben néhány zsebkendőt vettem elő a táskámból, hogy a tarkómra szorítsam, ő is beült a volán mögé és már indított is. Alig negyedóra alatt a legközelebbi kórházba értünk, és Higuaín a bejáratnál leszólított egy ápolónőt, aki rögtön kezelésbe vett, és egy vizsgálóba cipelt engem. Az orvos bekötözte a fejemet, és közben mindenféléről faggatott, hogy rájöjjön, mitől ájultam el.
- Influenzás, vagy megfázott? – kérdezte.
- Nem, doktor úr.
- Mi a helyzet az étvágyával? Eszik rendesen?
- Mostanában nem. Ami azt illeti, néhány napja már nem igazán van étvágyam. Elég stresszes időszakon megyek keresztül. – válaszoltam neki, és közben önkéntelenül is az arcomra tettem a kezem. Az orvos bólintott, majd levette a használt gumikesztyűt és a szemétbe dobta.
- A koponyája szerencsére nem sérült. Csak felületi sérülést szenvedett. Az ájulást azonban valószínűleg a stressz és az étvágytalanság okozta. Azért csinálok egy vérvizsgálatot, csak a biztonság kedvéért. És szeretném, ha ma éjszakára bent maradna megfigyelésen.
- Az lehetetlen doktor úr. Holnap reggel kilenckor kezdődik a műszakom. – válaszoltam sietve.
- Ha mindent rendben találok, akkor holnap reggel kilencre a munkahelyén lesz. – mondta az orvos ellentmondást nem tűrően, majd szólt a nővérnek, hogy készítse elő a vérvételhez szükséges eszközöket. Miután levették tőlem a vért, kimehettem leülni a folyosóra, és az orvos javasolta, hogy igyak meg legalább fél liter folyadékot és egyek egy kicsit. A vérvétel és a fejem miatt is szédültem még egy kicsit. Kitámolyogtam a vizsgálóból és megint Higuaínnal találtam szembe magam, aki az egyik műanyag széken ült. Amikor kiléptem az ajtón, felállt és elém jött, hogy segítsen leülni.
- Na, mi újság? Mit mondott a doki? – érdeklődött.
- Bekötözött, aztán azt mondta, hogy a stressz miatt ájultam el, meg amiatt, hogy mostanában keveset eszem. Vért vett tőlem és bent kell maradnom éjszakára.
- Értem. Van valaki, akit szeretnél felhívni telefonon? A szüleid, vagy a barátod, férjed?
- A szüleim nem itt élnek, férjem nincs, a barátommal pedig most szakítottunk.
- Sajnálom.
- Én nem. – vágtam rá, és újra az összes vér a fejembe tódult a dühtől.
- Akkor senki nem lesz itt veled éjszakára?
- Esetleg a szomszédjaim. Juanito és David. Mindjárt telefonálok nekik. Merre van a mobilom? – néztem körül, mire ő felém nyújtotta a táskámat.
- Vigyáztam rá, amíg bent voltál. – mosolygott.
- Köszönöm. – bólintottam, majd elővettem a telefonomat és kikerestem belőle Juanito számát. A szomszédom először megijedt majd rávágta, hogy Daviddal máris indulnak, és hoznak nekem egy váltás ruhát is.
- A pótkulcsot majd elkérjük Bernardotól. – hangzott a vonal másik végén. – Máris indulunk. – azzal megszakadt a vonal.
- Nemsoká itt lesznek. – mondtam, miután visszatettem a mobilt a táskámba. – Köszönöm a segítségét senor Higuaín. Most már nyugodtan elmehet. Nem akarom itt feltartani.
- Nem tartasz fel. Megvárom, amíg a szomszédjaid ideérnek.
- Köszönöm, de tényleg nem szükséges. Nagyon hálás vagyok azért, hogy idehozott, de ön nyilván elfoglalt ember, várja otthon a barátnője, én pedig tényleg nem akarom az idejét rabolni.
- Nekem nincs barátnőm. Anyámnak meg már szóltam a történtekről nagy vonalakban. Szóval semmi gond. Megvárom, amíg ideérnek a barátaid. – válaszolta, majd nevetni kezdett.
- Mi olyan vicces? – kérdeztem tőle száj húzogatva.
- Csak a turbánod. – válaszolta, miközben a fejemen lévő kötést nézegette. – Tudod nyáron egy ilyennel a fejemen játszottam az egyik válogatott mérkőzésen.
- Igen, azt a meccset láttam. – mondtam én is nevetve.
- Tényleg? Szoktál focimeccset nézni? – kérdezte csodálkozva.
- Hétvégenként megnézem a Real Madrid meccseit, és általában követem a nagyobb válogatott tornákat. Meg az argentin válogatott meccseit is meg szoktam nézni.
- Hát ez jó. És drukkolsz nekünk? Mármint az Albicelestének.
- Igen senor. És a Real Madridnak is.
- Hagyd már ezt a senorozást. Miért nem tegezel? Ha jól gondolom, nagyjából egyidősek vagyunk.
- Igen, nagyjából. – bólintottam.
- Akkor szólíts nyugodtan Gonzának, jó? – mosolygott.
- Jól van. Rendben. – mondtam, majd kedélyesen csevegtünk, amíg Juanitoék meg nem érkeztek.
Körülbelül egy óra múlva a két szomszédom megjelent a folyosó végén. Mikor észrevettek, odasiettek hozzám. David már messziről magyarázott.
- Lo siento Eva, már régen itt lehetnénk, de Juanito tanácstalan volt a szekrényed előtt. Nem tudta, hogy melyik felsőt hozza el a világoskék farmerodhoz.
- Persze, mert az ízlésficammal küszködő barátom képtelen volt tanácsot adni nekem. – magyarázott két kézzel Juanito.
- Semmi gond. – nevettem. – köszi, hogy bejöttetek.
Mindketten átöleltek, majd ekkor vették észre, hogy ki van még velem. Gonzalo széles mosollyal az arcán állt fel a helyéről. Juanito végigmérte, majd a szája elé kapta a kezét.
- Díos mío, ez itt Gonzalito Higuaín. – kiáltott fel, és elkezdte rángatni David karját.
- Gonzalo Higuaín? Ez hihetetlen! – csodálkozott David is. – Hát te mit keresel itt?
- Én találtam meg Evát ájultan az utcán és behoztam kocsival. – válaszolta a focista.
- Ők itt a szomszédjaim, Juanito és David. – mutattam be őket Gonzának, aki Daviddal lekezelt, majd a másik srácnak is kezet nyújtott, de Juanito megölelte őt.
- Nagyon örvendek Gonzalito, nagy rajongód vagyok. – mondta, majd legyintve még hozzátette. – Én mondom neked, sokkal jobb vagy, mint az a kopasz francia. Ne is törődj az újságokkal.
- Ez kedves, köszönöm. – mosolygott Higuaín, és Juanito továbbra sem bírt magával.
- És nagyon hálásak vagyunk, hogy vigyáztál Evára. – folytatta, és közben Higuaín vállait tapizta, amire az argentin csak zavart mosollyal tudott reagálni. – Tudod szegény lány egy csúnya szakításon van túl, a fickó megcsalta és még meg is ütötte, szóval egy szemét disznó.
- Juanito, mi amor, most már fogd vissza magad. Inkább hozzunk valamit enni Evának, mert biztos kell neki a vérvétel után. – fogta meg David a barátja vállát.
- Igen, az jó lenne. Hoznátok nekem egy ásványvizet? – kérdeztem.
- Igen persze. És egy finom szendvicset is veszünk. – bólogatott David. – Gonzalo, nagyon örültünk a találkozásnak. – rázott még egyszer kezet az argentinnal, majd Juanitot a büfé felé irányította.
- Ne haragudj, hogy Juanito így letámadott. Ő ilyen típus. De nagyon jó fej. – fordultam Higuaínhoz, miután a két srác eltűnt a folyosó végén.
- Semmi gond. Szimpatikus srácok. – nevetett Gonza.
Kis szünet állt be a beszélgetésben, majd én szólaltam meg először.
- Nos, még egyszer köszönet azért, amit értem tettél.
- Szívesen. Biztos, hogy ne maradjak? Igazán ráérek. – válaszolta, majd az alsó ajkát beharapva nézett rám.
- Köszönöm, de most már tényleg meg leszek. Nyugodtan menj haza. – mondtam neki, mire kicsit csalódott arcot vágott, aztán a kezébe vette a táskáját.
- Akkor megyek. Remélem, hogy hamarosan jobban leszel. – mondta, majd közelebb lépett és egy puszit nyomott az arcomra. – Szia.
Azzal sarkon fordult, és kis idő múlva eltűnt a kijáratnál…



Az éjszakát a kórházban töltöttem, és semmi rendellenességet nem tapasztaltak. Rendesen aludtam és este ettem is. Másnap korán reggel a kórtermi ágyon nyitottam ki a szememet. Mellettem az egyik fotelban David aludt, a másikban pedig Juanito. Hirtelen kipattantam az ágyból és azonnal a fürdőszoba felé vettem az irány, hogy újra kiadjam magamból, a még meg sem evett reggelimet. Nem tudtam mire vélni az újabb rosszullétet. Miközben az arcomat mostam a csap felett, hallottam, ahogy valaki lenyomja a kórterem ajtó kilincsét. Kiléptem a fürdőszobából, és legnagyobb meglepetésemre Gonzalo lopakodott be az ajtón.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem tőle csodálkozó arccal.
- Neked is buenos días. – suttogott és közben mosolygott rám.
- Ne haragudj. Csak meglepődtem, hogy itt vagy. – mondtam neki, mert hirtelen rájöttem, hogy illetlenül fogadtam őt. – Menjünk ki a folyosóra, ne ébresszük fel őket. – mutattam Davidékra, majd kiosontunk az ajtón. – Szóval bocs, hogy ilyen bunkó voltam.
- Semmi baj. Gondoltam benézek hozzád edzés előtt. Hoztam neked csokit is.
- Ez kedves, de az a helyzet, hogy éppen most jövök a mosdóból egy hányás után.
- Ó, szegény. És megvan már a vérvétel eredménye?
- A doki még nem volt, de ha jól sejtem, mindjárt itt lesz. – válaszoltam neki.
Végszóra az orvos jött felénk határozott léptekkel, majd megállt előttünk.
- Nos, minden rendben van? – kérdeztem tőle aggódó arccal.
- Az egészségével igen. A vérképével minden rendben volt, de valamit azért találtam.
- És mi az?
- Nos senorita, ön bizony állapotos.
- Tessék? – esett le az állam a megdöbbenéstől, és önkéntelenül is a mellettem álló Higuaínra néztem, aki megszorította a kezemet.
- Igen, ön terhes, méghozzá három hete. – bólintott az orvos.
Egy pillanat alatt óriási zavar támadt a fejemben. Gyereket várok Migueltől, akivel csak néhány hónapig voltam együtt, és akit most hagytam el. Ennél bonyolultabb már nem is lehetne a helyzet. Néhány percig meg sem tudtam szólalni, a doki pedig türelmesen nézett rám, miközben Higuaín még mindig a kezemet fogta.
Nagy levegőt vettem, és kihúztam a kezem az övéből, majd miközben igyekeztem visszafojtani a könnyeimet, és megszólalni a torkomban lévő gonbóctól, kinyögtem a kérdést:
- Mennyi időn belül lehet elvégezni az abortuszt?...

Ami igazán számít!

I.

Amikor Spanyolországba jöttem, nem voltak nagy terveim. Az egyetlen dolog, amit igazán akartam, az egy normális állás, és hogy el tudjam tartani magam, és végre a saját lábamra álljak. A gazdasági válság kellős közepén, amikor a dél-európai országok a nagy nemzetközi hitelezők segítségére szorulnak, hogy fenntartsák magukat, mindenki hülyének nézett, hogy miért pont Spanyolországot választom. Azt mondták, elment az eszem, és csöbörből vödörbe fogok esni. Én viszont úgy gondoltam, ha már el kell hagynom a szülőhazámat, mert az nem tudja nekem biztosítani a feltételeket, amik segítségével normálisan élhetek, akkor legalább hadd költözzek egy olyan országba, amiről úgy gondoltam, hogy ott jól fogom érezni magam. Mert az igazság az, hogy Magyarországon már nem is éreztem jól magam. Elhatároztam, hogy nem hallgatok senkire, csak arra a bizonyos hangra a fejemben, ami azt súgta, hogy csomagoljam össze a holmimat, fogjam a kevéske megtakarított pénzemet, és üljek fel az első madridi gépre. Vesztenivalóm igazából nem volt, így bátran vágtam bele a dologba. Ami ezután történt, arra legfeljebb álmaimban gondoltam. Eva vagyok. És ez az én történetem…

Már egy hónapja laktam a spanyol fővárosban, és a károgókra rácáfolva minden egészen jól ment. Mivel volt vendéglátós gyakorlatom, és jól beszélek angolul, na meg persze spanyolul, elég hamar találtam állást egy hotel éttermében, pincérnőként. Egy kis lakást béreltem a külvárosban. Nem a legbiztonságosabb környék volt, de én szerettem. Sokféle ember lakott abban a negyedben. Arab és afrikai bevándorlók, bohém művészek, és még több vendégmunkás, olyanok, mint én. A bérház, ahol a lakásomat béreltem, régi építésű téglaház helyenként málló vakolattal és gyakori áramingadozásokkal. A szomszédjaim egy meleg pár, Juanito és David. Kedves srácok, és segítettek olcsón bútort szerezni, amikor beköltöztem. A házmester, senor Bernardo, aki mindig morgott, ha valaki a bejárati ajtónál hanyagul elmozdította a lábtörlőt, különben rendes ember, és veterán katona. Gyakran sakkozott a barátaival a ház előtt és olyankor nagyon bele tudtak merülni az anekdotázásba. Aki még említésre méltó a ház lakói között, az senorita Dolores, egy hatvanas vénlány, aki szemet vetett senor Bernardora és a szomszédok szerint már tíz éve ostromolta a házi készítésű tortillájával és a minden ízben fellelhető gyümölcsös pitéivel. Senor Bernardo persze igazi ravasz öregember, és élvezte a helyzetet. Na meg ott van még Concepción, azaz Conchita, a harmincas évei közepén járó masszőr hölgy, aki a lakásában fogadta az ügyfeleket, és akiről az egész lakóközösség tudta, hogy nemcsak masszíroz. A sors iróniája, hogy a neve fogantatást jelent. Egyébként rendes nő, és mióta egy házban laktunk, igyekezett kicsit anyáskodni felettem, bár a korkülönbség közöttünk mindössze tíz év lehet. Főleg szerelmi tanácsokat próbált adni nekem, mikor megtudta, hogy egyedül vagyok. Azt mondta, Spanyolországban egy nő egyszerűen nem maradhat egyedül, így én is meg fogom találni a hozzám illő párt. Erre mindig csak helyeslően bólogattam, bár szkeptikus voltam a témát illetően. 
Egy reggel azonban olyasmi történt, ami valóban az ő elméletét bizonyította. Szokás szerint minden reggel hat órakor indultam dolgozni, hogy metróval fél hétre beérjek a Mirrasierra Suites Hotel egyik exkluzív éttermébe, ami hét órakor nyitott. Minden reggel ugyanabban a tőlünk nem messze lévő sarki pékségben vásároltam magamnak reggelit. A forró csokoládé illata azon a kellemes nyár eleji reggelen is betöltötte a pékség közeli levegőt. Még kevés ember volt az utcán, de a közelben útjavítás volt, így a munkások már készítették az eszközeiket az aszfaltozáshoz. Amikor kezemben egy hatalmas sajtos pereccel kifordultam a pékség ajtaján, belebotlottam valakibe, aki épp bemenni készült az ajtón. A perecem zacskóstul kiesett a kezemből, és kis híján a földön landolt, de az illetőnek remek reflexei voltak, így elkapta és felém nyújtotta.
- Senorita, a reggelije. – mondta a férfi, én pedig csak ekkor néztem rá. Velem szemben egy nem túl magas, viszont annál izmosabb, barna hajú férfi állt, kantáros kék nadrágban és fehér pólóban. Rám mosolygott és még mindig a perecemet nyújtotta felém.
- Köszönöm. – válaszoltam, és elvettem a perecet. – És elnézést, hogy Önbe ütköztem.
- Semmi baj, viszont javaslom, álljunk el az ajtóból. – mondta, majd arrébb tessékelt, hogy a többi ember, akiket feltartottunk, be tudjanak lépni a pékségbe. Egymással szemben álltunk, és én kissé zavartan mosolyogtam. Ő viszont magabiztosan állt előttem, és hogy oldja a feszültséget, bemutatkozott.
- Miguel vagyok. – mosolygott.
- Eva. – válaszoltam neki, de aztán észbe kaptam, hogy indulnom kellene. – Nekem most mennem kell, mert elkések. Nagyon örültem, és még egyszer elnézést a kis balesetért.
Azzal sarkon fordultam és ott akartam hagyni, de ő megfogta a karomat.
- Várjon, nincs kedve esetleg találkozni velem? Vagy van barátja?
- Nem, nincs barátom. – válaszoltam kicsit megilletődve.
- Nos, akkor lenne kedve eljönni velem mondjuk vacsorázni?
Egy ideig haboztam, majd azt gondoltam, hogy miért is ne mondhatnék igent.
- Rendben, tulajdonképpen nincs programom estére.
- Remek, akkor mi lenne, ha itt találkoznánk, mondjuk hatkor. Persze ha ez önnek is megfelel. De azért elkérném a telefonszámát, hogy el tudjam érni.
Beírta a számomat a mobiljába, majd amikor ismételten el akartam köszönni, mondván, hogy most már tényleg el fogok késni a munkából közelebb lépett, és egy puszit nyomott az arcomra.
- Akkor este találkozunk. – mondta, majd bement a pékség ajtaján. Igazából, amikor elindultam a metróhoz, akkor tudatosult bennem, hogy mi is történt. Belebotlottam valakibe, aki kapásból vacsorázni hívott, én pedig isten tudja miért, igent mondtam. Lehet, hogy Conchitának igaza van, és Spanyolországban egy nő sem maradhat egyedül?

Munka után hazasiettem és magamat is meglepve izgatottan készültem az estére. A megbeszélt időpontban Miguel ott várt rám a pékség előtt egy szál rózsával a kezében. A vacsorát egy tapasbárban költöttük el. Miguel nagyon érdeklődő volt, és mindent tudni akart rólam.
- Szóval magyar vagy? És tetszik Spanyolország?
- Igen. Az egyik kedvenc országom. Ezért jöttem ide. – válaszoltam. – És te madridi vagy?
- Igen. Itt születtem és itt is nőttem fel.
- Értem. Akkor gondolom neked fontos, hogy melyik madridi focicsapatnak szurkolsz. – mosolyogtam.
- Igen, és bizony Atleti szurkoló vagyok. – válaszolta.
- Hát az baj, mert az én szívem a királyi gárdáé. – nevettem, mire ő sértődést színlelve kihúzta magát. 
- Akkor mi ősellenségek vagyunk. – válaszolta, majd ő is nevetni kezdett. 
- És mivel foglalkozol. Úgy értem, mit dolgozol? – kérdeztem két falat között.
- Egyszerű munkás vagyok. Most pont ott a pékségnél javítjuk az utat. És te?
- Én pincérnő vagyok a Mirrasierra Suites Hotelben.
- Azt tudod, hogy ott szállnak meg a kedvenc csapatod tagjai a hazai meccsek előtt?
- Igen, de mivel még nem kezdődött el az idény, így nem volt szerencsém találkozni velük. De majd ősszel! – vontam fel-le a szemöldökömet.
Az este kellemesen telt, továbbra is faggattuk egymást. Elmesélte, hogy sok alkalmi kapcsolata volt már, de ezekre ráunt, és most már valami komolyabbat szeretne.
- De remélem, emiatt nem futsz el előlem Eva. Nem akarlak megijeszteni. – tette hozzá.
- Nem, nem ijesztesz meg. – válaszoltam, majd néhány pillanat hallgatás következett, amit ő kihasznált, közelebb hajolt hozzám az asztal felett, és megcsókolt. Először viszonoztam a közeledést, aztán viszont zavarba jöttem, ő pedig ezt észrevette és abbahagyta.
- Nem akartalak letámadni. – mondta.
- Nem, semmi gond. Csak azt hiszem, most már ideje indulni. Holnap korán kell kelnem és…
- Igen, persze, akkor menjünk. Hazakísérlek. – bólintott, majd a számlát kérte a pincértől.

Megálltunk egymással szemben a bérház kapuja előtt. Miguel újra közeledni próbált és átkarolta a derekamat.
- Nagyon jól éreztem magam. Megismételhetnénk valamikor, ha neked is van kedved hozzá. – mondta.
- Rendben, én benne vagyok. Mikor?
- Mondjuk holnap.
- Már holnap? – néztem rá mosolyogva.
- Hát persze. Nem akarom vesztegetni az időt. Megint találkozni akarok veled.
- Jó, rendben. - válaszoltam tétován.
- Remek, akkor holnap este hétkor eljövök érted, és elviszlek egy meglepetés helyre.
- Milyen meglepetés? – kérdeztem kíváncsian.
- Hát, ha elmondanám, már nem lenne az. És ne is kérdezd még egyszer, mert makacs vagyok és nem árulom el.
- Na jó, akkor nem próbálkozom.
- Szóval akkor holnap este.
- Holnap este. – bólintottam, mire ő újra megcsókolt. Amikor szétváltunk, és elköszöntem tőle, éppen kilépett a házból Conchita, és csodálkozó tekintettel mérte végig Miguelt, amit nem tudtam mire vélni.
- Hola Eva. Most jössz haza? Érdeklődött kedvesen. 
- Hola, Conchita. Igen, és te?
- Éppen csak elszaladok valami vacsoráért. 
- Értem. – bólintottam, majd még egyszer elköszöntem Migueltől, és a masszőr nőnek is odaszóltam. – Buenas noches Conchita, holnap látjuk egymást.
- Buenas noches, aranyom. – válaszolta, majd én beléptem a kapun, és kettesben hagytam őket az utcán…

Ami igazán számít!

III.

Megálltam a vendég előtt, és ekkor láttam meg, hogy a Real Madrid csatár, Higuaín ül az asztalnál. A főnök utasítását betartva, igyekeztem nem a szemébe nézni.
- Buenos días senor, parancsol egy étlapot? – kérdeztem tőle. Ő rám nézett és láthatóan megakadt a szeme az arcomat díszítő lila folton, mert néhány másodpercig csak bámult rám. Aztán zavartan elmosolyodott és bólintott.
- Igen, kérnék egyet.
Átadtam neki a menüt, majd megkérdeztem, hozhatok-e neki inni valamit.
- Igen, egy szénsavmentes ásványvizet kérnék citrommal. – válaszolta.
- Még valamit?
- Köszönöm, egyelőre csak a vizet.
- Azonnal, senor. – bólintottam neki, majd sarkon fordultam és az italpult felé vettem az irányt.
Mikor visszatértem, az étlap már ki volt téve az asztal szélére.
- Parancsoljon, senor, az ásványvíz. Sikerült választania az étlapról? – kérdeztem, miközben igyekeztem minél inkább a jegyzetfüzetembe hajolni.
- Ööö, igen. Grillezett csirkemellet kérek rizskörettel.
- Még valamit? Esetleg salátát a csirke mellé?
- Nem köszönöm, most nem. – mosolygott, mire én bólintottam és hátra mentem a konyhába, hogy leadjam a rendelést. Közben úgy éreztem, hogy mindjárt elsüllyedek szégyenemben. Miért pont egy hírességet fogok ki? Szegénynek meg lehet a véleménye az étteremről, ahol monoklis, dagadt szemű pincérnők szolgálnak fel.

Gonzalo a csirkéjére várva belekortyolt az ásványvízbe, és közben az asztalok között repdeső pincérnőt bámulta, aki őt is kiszolgálta. Eltűnődött rajta, biológiailag vajon milyen állatfajba sorolható az az idióta, aki így megüt egy ilyen törékeny nőt. Szegény lányon látható, hogy legszívesebben zacskót húzna a fejére szégyenében. Hát igen, különbözőek vagyunk. Bár nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni mások életével kapcsolatban, de ez a lány nem olyannak látszik, mint aki okot ad egy pofonra. Persze arra egyébként sem lehet ok. Még a hűtlenség sem. De ez a pincérnő rendesnek tűnik. Szóval itt inkább a fickó lehet a ludas. Gonzalo számára sosem volt világos az, hogy ha valaki talál egy rendes lányt magának, aki nem pénzre, meg menő autókra hajt, és aki szereti az embert, azt miért kell megütni? Ez annál is inkább nem érthető, mert a közhiedelemmel ellentétben egy focistának nagyon nehéz igazi társra lelnie. Ott van az a sok lány, aki miniszoknyát húz, magára ken egy raklapnyi festéket, aztán megpróbál egy-egy bulin ráakaszkodni az emberre. Vagy ott a másik típus, aki bikiniben, alkalmanként a nélkül pózol valami újság címlapján, és úgy próbálja meg felhívni magára a figyelmet, hogy üzeni, neki „Gonzalo Higuaín a kedvenc focistája”. Pedig lehet, hogy még sose látott focimeccset. Na és itt van ez a pincérlány, aki nem sikítozik örömében, hogy egy híres csatárt szolgál ki, sőt, ebben a pillanatban valószínűleg a világ összes férfiját a pokolba kívánja. Vagy lehet, hogy még így is együtt van a fickóval? Lehet, hogy megbocsát neki, és ennek ellenére is vele marad, és szereti? Ha esetleg így van, akkor vagy a lány nagyon buta, vagy a férfi nagyon szerencsés, hogy valaki ennyire odavan érte, és sürgősen magába kéne fordulnia.
A gondolatmenet közben a pincérnő megállt Gonzalo előtt, és elétette a tányért a gőzölgő csirkemellel.
- Parancsoljon senor, a csirkemell és a rizsköret. Hozhatok még valamit? Esetleg még egy vizet?
- Köszönöm nem. Egyelőre elvagyok ezzel. – eresztett meg egy széles mosolyt a focista.
- Akkor jó étvágyat kívánok. – válaszolta a lány, és sarkon fordult, hogy a szomszédos asztalhoz menjen, ahol már bőszen integetett neki egy öltönyös úriember.
Gonzalo egy pillanatig még nézte a lányt, aztán nekiállt elfogyasztani az ebédjét.



Délután négy óra körül végre kimehettem szívni egy kis friss levegőt, és kivehettem az ebédszünetemet is, mert addig nagy volt a forgalom az étteremben és a betegek miatt kevesen voltunk. Éppen a főbejáraton mentem ki, amikor figyelmetlenségből belebotlottam valakibe, aki befelé akart jönni. Pont a monoklis fél arcommal ütköztem neki az illető vállának, az ütközés következtében pedig még az ebédemet tartalmazó kis ételes dobozt is leejtettem a földre.
- A francba. – káromkodtam el magam magyarul, és le akartam hajolni, hogy felvegyem a dobozt, de a férfi megelőzött. Ekkor néztem rá, és láttam meg, hogy a délben nálunk ebédelő Higuaín az.
- Ne haragudjon senorita. Jól van? – kérdezte, miközben felém nyújtotta az ételest.
- Igen, köszönöm. – válaszoltam, miközben az arcomat fogtam a fájdalomtól, és elvettem a kezéből az ételest. El akartam menni mellette, de ő finoman megfogta a csuklómat.
- Biztos, hogy jól érzi magát? Nem tudok segíteni? – kérdezte és halványan elmosolyodott.
Először nagyon kellemetlenül éreztem magam a szituációban, és láttam Higuaín arcán, hogy sajnál engem, ami dühített, mert sajnálatra volt a legkevésbé szükségem. Aztán rájöttem, hogy ez az egész jelenet nagyon hasonlít a Miguellel való első találkozásomra. Ettől még dühösebb lettem és kirántottam a karomat a kezéből. – Köszönöm, jól vagyok. És nem kell segítség, már így is eleget tett. – válaszoltam neki, majd kikerültem és kimentem az utcára. Már nem volt kedvem ebédelni…



Gonzalo elgondolkodva nézett a lány után. Végül is elég tolakodó volt, amikor megkérdezte, hogy segíthet-e. Miért kérne a lány egy idegen segítségéből, látszik, hogy valaki más már túl sokat segített. Elhúzta a száját, majd elindult a lift felé, de ekkor szembe jött vele két csapattársa, Raul Albiol és Sergio Ramos.
- Pipita, már mindenütt kerestünk. Gyere, a Míster még egy taktikai értekezletet tart a holnapi meccs előtt. Mindenkit vár a konferenciateremben.
- Igen, jövök. – bólintott az argentin.
- De mi van veled? Olyan méla vagy. Min töröd a fejedet? – kérdezte Albiol, miközben átkarolta a csapattársa vállát. – Látszik rajtad, hogy bánt valami, mert nem fárasztasz a dumáddal. – nevetett.
- Semmi, csak a pincérlány a monoklijával… Tulajdonképpen nem fontos. – válaszolta Higuaín.
- Pincérlány? Monokli? Pipita, mondtam, hogy ne egyél annyi Serenitot. Szerintem attól ilyen lököttek az argentinok. – mondta Ramos és jót nevetett a saját poénján.
- Kapd be. – bokszolta vállba őt Gonzalo, és egymást lökdösve mentek a konferenciaterem irányába.



Este hétkor hosszúra nyúlt műszakom a végéhez közeledett, de a főnök még magához hívatott.
- Eva, kérlek, vidd fel ezt a kosár gyümölcsöt a 801-esbe, mert José van műszakban azon a szinten, mint szobapincér, és nem merem rábízni, nehogy szétrázza, ahogy a múltkor. Óvatosan kell felvinni. Rendben? Aztán hazamehetsz és a holnapi napot kiveheted. Megoldom a helyettesítésed.
- Köszönöm, senor Ruben. – bólintottam, majd megfogtam a gyümölcskosarat és a lifthez mentem vele.
Felértem a nyolcadik emeletre, és bekopogtam a 801-es szoba ajtaján.
- Szabad. – kiabált ki valaki, mire én benyitottam.
Körülnéztem, de nem láttam senkit.
- A gyümölcskosarat hoztam meg, leteszem a komód tetejére. - mondtam kicsit hangosabban, majd éppen az ajtó felé fordultam volna, amikor előjött a fürdőszobából a lakosztály bérlője. Higuaínnak egy törölköző volt a derekára tekerve, egy másikkal pedig a nedves haját szárítgatta. Egy pillanatig zavartan néztem rá, de ő csak mosolygott.
- Óhajt még valamit, senor? – kérdeztem, miután észrevétlenül megráztam a fejem, hogy a gondolataim a helyükre kerüljenek.
- Köszönöm, nem. De várjon. – mondta, majd a táskájához lépett, elővette a tárcáját, és egy ötveneurós bankjegyet nyújtott felém. – Ez a magáé.
- Hagyja csak, senor. Nem kérek borravalót. Főleg nem ekkorát.
- Kérem, senorita, fogadja el. – nyújtotta felém még mindig a pénzt, majd mikor újra nemet intettem, csodálkozva tette vissza a tárcájába.
- Akkor Buenas noches, senor. Legyen nyugodt éjszakája minálunk. – hajoltam meg kicsit, majd megfordultam, és lenyomtam a kilincset.
- Várjon még egy percre.
Csodálkozva fordultam meg, hogy mit akarhat még mindig.
- Megtudhatom a keresztnevét? – kérdezte.
- Eva vagyok. – válaszoltam kis szünet után.
- Eva. Én pedig Gonzalo. – mondta, majd zsebre akarta tenni a kezét, de rájött, hogy nincs zsebe. A mozdulatát látva majdnem elnevettem magam, de igyekeztem visszafojtani.
- Igen, senor. Tudom. Nagyon örvendek.
- Én is Eva.
- Akkor, ha nincs szüksége semmire, engedelmével elmennék.
- Igen, persze. – bólogatott. – Buenas noches Eva.
- Buenas noches, senor Higuaín. – biccentettem neki, majd kiléptem a folyosóra. A liftben először kitört belőlem a röhögés, aztán csodálkoztam, hogy vajon miért viselkedett ilyen furcsán ez az ember velem. Lehet, hogy mindig ilyen furcsa? Sosem lehet tudni, hogy milyenek. Lehet, hogy csak nagymenőnek látszik, mert focista, és a valóságban meg ilyen szétszórt alak.
Miután hazaértem, lezuhanyoztam, és végre kinyújtóztattam a fáradt végtagjaimat az ágyon, a sötétben a plafont bámulva sem tudtam elterelni a gondolataimat Higuaínról.



Gonzalo háton feküdt a kényelmes franciaágyon és a feje alatt összekulcsolta a két kezét. Ki kellett volna aludnia magát holnapra, de nem jött álom a szemére, csak a plafont bámulta, és bárhogy próbálta elterelni a figyelmét másra, a fehér mennyezeten minduntalan Eva, a pincérlány arca jelent meg, amint kiröhögte őt…

Ami igazán számít!

II.

Másnap reggel összefutottam a lépcsőházban Conchitával. Éppen három nagy zsák szemetet próbált lecipelni a lépcsőn, így odaléptem hozzá, hogy felajánljam a segítségemet.
- Buenos Días Conchita, segítsek?
- Ó, Eva, téged az ég küldött, igen megköszönném, Ez a tegnapi nagytakarításom eredménye. – válaszolta, majd a kezembe nyomott két zsákot.
Miután kidobtuk a szemetet, mindketten a pékség irányába indultunk.
- És, tegnap randid volt? – kérdezte meg óvatoskodva.
- Igen. – válaszoltam mosolyogva. – Azzal a fiúval, akivel az este láttál.
- Igen, gondoltam… és, szimpatikusnak találod?
- Igen, ami azt illeti, valóban igazad volt. Spanyolországban úgy tűnik, még én sem maradok egyedül.
- Igen aranyom, csak azért óvatosan. Tudod, nem szabad beleugrani semmibe. Csak ismerd ki először. – válaszolta, és közben idegesen piszkálta a haját.
- Valamit tudnom kéne, Conchita? – kérdeztem tőle, mire csak a haját piszkálta tovább.
- Én csak nem akarom, hogy sérülj azzal, hogy esetleg elhamarkodott döntéseket hozol. Tudod, hogy kedvellek. Hallgass egy tapasztalt nőre, és ne dönts elhamarkodottan. Jól ismerd meg a partnered, én csak ennyit mondok. – válaszolta, majd miután mindketten megvettük a reggelinket, elváltunk, és én dolgozni mentem.



Este ismét találkoztam Miguellel. Kicsit elkésett, mert hét óra után tíz perccel kopogott a lakásom ajtaján.
- Ne haragudj, elakadtam a forgalomban. – mondta, majd köszönésképpen adott egy puszit a számra, aztán pedig egy keskeny fekete kendőt varázsolt elő a háta mögül. – Nos, készen állsz a meglepetésre?
- De milyen meglepetésre, Miguel? – néztem kissé kétkedve a kendőre.
- Azt majd meglátod. Megvan a táskád, készen vagy?
- Igen. – bólintottam.
- Akkor menjünk le a kocsimhoz.
Lementünk a ház előtt parkoló régi típusú Suzukihoz, majd ott a hátam mögé állt és bekötötte a szememet.
- Nem láthatod, hogy hová megyünk, mert akkor túl hamar rájönnél a meglepetésre. – mondta, majd odakísért az autóhoz, és segített óvatosan beülni az anyósülésre. Kisebb gombócot éreztem a torkomban az izgalomtól, mikor beült mellém és elindultunk. Körülbelül fél órát autóztunk, és bárhogy faggattam nem akarta elárulni, hogy hová megyünk. Mikor végre megálltunk, segített kiszállni a kocsiból.
- Jól van, még pár lépés. – mondta, és a csuklómat fogva vezetett még néhány métert. Aztán végre levette a kendőt a szememről, és fény derült a meglepetésre. Egy füves domb tetején voltunk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt Madrid esti fénybe burkolózó városára. Miguel a domb tetején, a földön terített meg, és szendvicseket, meg vörösbort hozott vacsorára.
- Nos, tetszik? – kérdezte, miközben hátulról átkarolta a derekamat.
- Szóhoz sem jutok. Ez nagyon szép. – válaszoltam neki, majd felé fordultam és megcsókoltam. Néhány másodpercig nem is szakadtunk el egymástól, de aztán végül leültünk és elkezdtük enni a szendvicseket…

Gonzalo Higuaín, a Real Madrid argentin válogatott csatára a Madridba tartó repülőgépen ült. Véget ért a nyári szünet, így vissza kellett repülnie a spanyol fővárosba, hogy csapatával megkezdje a felkészülést a szezonra. Tegnap reggel még egy dögös szőke modell mellett ébredt, ma reggel pedig már egy repülőgépen ül és a következő hetekben sok utazás vár rá az amerikai túra miatt. Higuaín kinézett az ablakon, de csak a felhőket látta, amelyek felett a gépe szállt. El sem köszönt attól a modelltől, akivel ezt a néhány hetes szabadságát töltötte. Csak egy üzenetet hagyott neki. Szép volt, és mindenért köszönet. Hiszen így egyeztek meg, amikor elkezdték a kapcsolatot. És ez így is volt jó. Gonzalo semmit nem érzett a lány iránt szexuális vonzalmon kívül. Ahogy az elmúlt években egyik lány iránt sem. Mind ugyanolyan. De meddig lehet ezt még folytatni? Nyilván senki nem szabja ezt meg neki. Sőt, itt inkább az a kérdés, hogy meddig érdemes ezt a fajta életet élni. Amíg nem jön valaki, akiért érdemes feladni.
Gonzalo elbóbiskolt, és a kapitány hangjára ébredt, aki közölte, hogy hamarosan megkezdik a leszállást a Barajasra. Az argentin bekötötte a biztonsági övét és elhelyezkedett az ülésben.
A landolás zökkenőmentes volt, és bár néhány rajongón és a csomagellenőrzésen még át kellett verekednie magát, Gonzalo így is hamar kijutott a parkolóba, ahol az édesanyja várta őt, hogy hazavigye madridi házukba. Üdvözölték egymást, és bepakolták a focista csomagjait az Audi hátsó részébe, majd elindultak. Út közben Gonzalo az ablaküvegnek támasztotta a fejét, és elmélázva bámult ki a spanyol főváros utcáin jövő-menő emberekre. Az édesanyja észrevette, hogy valami nem stimmel a fiúval.
- Valami baj van, Gonzalito? Olyan mélabús vagy kisfiam.
- Nem anya – mosolygott rá az argentin. – minden rendben van. Csak kifárasztott a repülőút.
- Mi újság azzal a szőke lánnyal? Hogy is hívják? Ana? Szomorú volt, hogy vissza kellett jönnöd Madridba?
- Nem anya. Nem volt szomorú. Nem igazán érdekelte. És engem sem.
- Értem. Jól van fiam, ahogy érzed. – bólintott az anyukája, és úgy gondolta, hogy nem faggatja tovább Gonzalot a témáról, mert tudta, hogy ha a fia nem akarja elmondani, hogy mi nyomja a lelkét, akkor felesleges kérdezni tőle, hiszen csak még inkább magába burkolózik a faggatózás hatására.
Végre megérkeztek a moralejai házhoz, és felhajtottak a kocsi feljárón. Gonzalo felvitte a csomagjait a szobájába, majd végigdőlt az ágyon. Új idény kezdődik, ahol száztíz százalékot kell nyújtania. Meg kell mutatnia, hogy a furkálódók szavai ellenére ő igenis a Real Madridba tartozik, itt a helye, és méghozzá fontos tagja a csapatnak. Csak a focira fog koncentrálni. Nem érdekli semmi más…

Néhány nap múlva Valdebebasban elkezdődött az élet, és a csapat tagjai sorra érkeztek meg az első edzésre. Gonzalo az elsők között volt, mint mindig. Még csak néhányan voltak az öltözőben. Az argentin csatár, a csapat kapitány Iker Casillas, a spanyol válogatott védő Sergio Ramos, akik a nyáron újra Európa bajnokok lettek, illetve a másik belső védő, a portugál Pepe, aki majd kiugrott a bőréből a boldogságtól.
- Hamarosan megszületik a kislányom. – jelentette ki. – Újabb vizsgálaton voltunk, és kiderült végre, hogy lány lesz, és továbbra is minden rendben, teljesen egészségesen fejlődik.
- Ez remek hír, gratulálok. – ölelte meg Iker, majd mindenki egyenként követte a példáját, köztük Gonzalo is.
Miután mindenki megérkezett, kimentek egy bemelegítő edzésre, a gyepre. Mindenki vidáman beszélgetett nyári élményekről, Gonzalo viszont szokásával ellentétben elég hallgatag volt, és valahogy mindig Pepe nevető arcára tévedt a tekintete…

Augusztus közepén jártunk, és lassan már három hónapja voltam együtt Miguellel. Bár nem mindennap jutott időnk egymásra, mert én is sokat dolgoztam az étteremben, és ő is másodállást vállalt, ami sok éjszakai műszakkal járt, azért igyekeztünk mindig időt szakítani egymásra. Egyik este elhatároztam, hogy meglepem őt, és felmegyek hozzá vacsorát főzni. Tudtam, hogy késő estig dolgozik, és úgy gondoltam, jól fog esni neki, hogy ha hazaér, nem kell mirelitkajával a gyomrában lefeküdnie. Úgy volt, hogy én is késő estig dolgozom, de a főnök végül hamarabb elengedett, így egyenesen Miguel lakására mentem. Korábban megmutatta nekem, hogy hol tartja a pótkulcsot, így könnyen bejutottam a lakásba, és el is készítettem a vacsorát, aztán amíg meg nem érkezett, leültem a kanapéra, és olvasgatni kezdtem egy képes újságot. Az újságban egy cikkre tévedt a tekintetem, ami a Real Madrid első bajnoki mérkőzősét reklámozta. A cikkhez egy nagy kép volt mellékelve, amint az egyik csatár, az argentin Higuaín széles mosollyal az arcán nyújt az olvasó felé egy labdát. Átfutottam a cikket, majd meghallottam, ahogy a kulcs fordul a zárban és lassan kinyílik a bejárati ajtó. Letettem a magazint és felálltam a helyemről, de ekkor olyan látvány tárult elém, amitől a gyomrom összeszorult és forogni kezdett velem a világ. Miguel egy fekete hajú nő társaságában lépett be az ajtón, miközben úgy csókolóztak, hogy szinte falták egymást. Amikor ők is észrevettek engem, szétváltak, és a lány gyorsan eltűnt, mielőtt bármit is mondhattam volna. Dühösen léptem oda Miguelhez, hogy számon kérjem.
- Ez meg mi volt?
- Te mit keresel itt? Azt hittem dolgozol. – kérdezett vissza, de én nem vettem figyelembe, csak magyarázatra vártam.
- Én kérdeztem előbb, úgyhogy légy szíves válaszolj. Ki ez a nő? Két vasat tartasz egyszerre a tűzben?
- Eva, ez nem az, amire gondolsz, ez csak egy kis szórakozás.
- Szórakozás? Hát így már minden világos. Szóval te ilyen szórakozó típus vagy. – felkaptam a táskámat, majd mielőtt kiléptem az ajtón, dühömben felpofoztam, de legnagyobb meglepetésemre, visszaütött, én pedig megszédültem, és meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában. Ránéztem, és alig bírtam visszafojtani a könnyeimet.
- Ne haragudj, ezt nem akartam. – mondta hirtelen, és megfogta a karomat, de én úgy néztem fel rá, hogy a szemeim közben valószínűleg szikrákat szórtak.
- Vedd le rólam a mocskos kezed, - mondtam neki, mire ő elengedett. Ezután sarkon fordultam és dühösen hagytam ott.
A haza utat gyalog tettem meg, és végig sírtam. Amikor beléptem a kapun, senor Bernardo éppen a lépcsőház ablakait zárta be éjszakára. Meglátta, hogy sírok, és óvatosan érdeklődött.
- Senorita Eva, mi történt? Tudok segíteni?
- Nem, senor Bernardo, köszönöm. – válaszoltam neki, majd felsiettem a lakásomba. Lepakoltam, és tíz perc elteltével valaki kopogott az ajtómon. Először nem akartam kinyitni, mert azt hittem, hogy Miguel jött utánam, de aztán mégis kinéztem a kukucskálón, és láttam, hogy Conchita az. Kinyitottam az ajtót, mire ő belépett.
- Senor Bernardo becsengetett hozzám. Azt mondta jöjjek fel hozzád, mert valami történt veled. – mondta, majd felemelte az fejemet az államnál fogva, és meglátta a tűzpiros arcomat és szememet. – Díos mío, Miguel volt az, ugye?
- Te ezt honnan tudod? – kérdeztem.
- Ó kicsikém gyere, tegyünk rá jeget. – a hűtőhöz lépett, majd a fagyasztóból kivette a jégakkut és egy tiszta törlőruhába csomagolva az arcomra nyomta. Ezután leültünk a kanapéra.
- Megcsalt téged is, ugye? – kérdezte.
- Hogyhogy engem is? – néztem rá csodálkozva, mire ő egy hatalmasat sóhajtott
- Nagyon sajnálom, hogy nem szóltam neked erről már az elején. Régebbről ismerem Miguelt, és ő egy ilyen természet. Több nője is szokott lenni egyszerre, és szereti bolondítani a lányok szívét. De azt nem gondoltam volna, hogy még meg is üt.
- Szóval ismerted és nem szóltál nekem? – fakadtam ki.
- Én próbáltalak óvatosan figyelmeztetni, de úgy éreztem, hogy nem árthatom bele magam ennyire az ügyedbe. Most már látom, hogy mekkora hibát követtem el. Annyira sajnálom, ne haragudj rám, por favor. – mondta, majd átölelt és velem együtt ő is elsírt magát. – Túl leszel rajta. – tette még hozzá.

Másnap reggel hiába próbáltam szabadnapot kérni a főnökömtől, be kellett mennem dolgozni. A bal arcom és a szemem alja rendesen belilult, és még úgy is látszott, hogy Conchita egy raklapnyi alapozót és púdert kent rá nekem. Ráadásul még a szemeim is óriásira dagadtak a sírástól.
A főnököm az ajtóban fogadott.
- Sajnálom Eva, kiadtam volna neked ezt a napot, de ketten is influenzát jelentettek, így nem volt mit tennem.
- Megértem, senor Ruben. Természetesen itt vagyok. – bólintottam a főnökömnek, aki felületesen megvizsgálta az arcomat.
- Hát Eva, kerüld a szemkontaktust a vendégekkel. – ezzel bocsátott el, én pedig átöltöztem és felvettem a munkát.
A Real Madrid játékosai éppen aznap érkeztek meg a hotelbe, hiszen másnap hazai pályán már az első bajnoki meccsüket játszották. Szinte minden futballista a szobájába kérette az ebédjét, kivéve egyvalakit, aki lejött a mi éttermünkbe. ..

Higuaínt az ültető hostess egy üres asztalhoz vezette.
- Azonnal küldöm a pincért senor.
- Köszönöm. – bólintott az argentin, majd kisvártatva egy vékony, barna hajú fiatal lány közelített felé étlappal a kezében…