Maisah

IV.

Marina lépteket hallott, majd valaki elfordította a kulcsot a zárban. Felült a matracról. A férfi lassan jött le a lépcsőn. Kezében egy tálca. Megállt a lány előtt, majd letette elé az ételt a földre. Marina az első nap nem akart enni. Aztán rájött, ha túl akarja élni ezt az egészet, jobb, ha erős marad. Most is azonnal nekilátott a reggelijének. A férfi leült vele szemben és nézte, ahogyan eszik. Marina érezte magán a vágyakozó pillantásokat. Rettegett, a torkában gombóc volt, de igyekezett begyűrni minden falatot.
- A nevem Marina Rosell. - mondta halkan két falat között.
A férfi ránézett, elmosolyodott, majd alig hallható amerikai akcentussal, de olaszul válaszolt.
- Tudom signorina.
Marina kissé felbátorodott.
- Önt hogy hívják?
- Tudom, hogy illene bemutatkoznom, de ahhoz, amit mi ketten fogunk csinálni, nem elengedhetetlen, hogy tudja a nevemet.
- Miért? Mit fogunk csinálni? - kérdezte a lány, miközben félretolta a tálcát.
A férfi válaszul megint csak elmosolyodott, majd felállt, felemelte a tálcát és felment az emeletre. Néhány perc múlva visszatért egy mérőszalaggal és egy furcsa, vékony ceruzaszerű eszközzel.
- Kérem vetkőzzön le deréktól lefelé. - mondta hivatalos hangon...





- Este felhívott, azt mondta, ma délután újra látogassuk meg, és elmondja, amire eddig jutott az akták alapján – mondta Hutcher, miközben Higuaínnal megint az elmegyógyintézet főfolyosóján haladtak végig. Maisah már várta őket. Szokás szerint bilincsben üldögélt. Az iratkötegeket lapozgatta, a fényképek szétszórva hevertek előtte az asztalon. Mikor a két férfi megállt előtte, mosolyogva felállt és a kezét nyújtotta a nyomozónak.
- Üdvözlöm, Mr. Hutcher.
A férfi kelletlenül kezet rázott vele.
- Gonzalo. Hogy van? Ugye nem baj, ha a keresztnevén szólítom?
- Csak nyugodtan. - válaszolta az argentin, és ők is üdvözölték egymást. - Akár tegeződhetünk is. - tette hozzá mosolyogva. Hutcher arca elfehéredett.
- Remek. Akkor foglaljunk talán helyet.
- Hagyjuk ezeket a tiszteletköröket. Mit tud mondani nekünk? - sürgette a nyomozó. - Ne értsen félre, de ma még a laborba is be kell mennem.
- Valóban? Találtak valamit? - kérdezte a lány.
- Nem. Én kértem őket, hogy nézzenek utána néhány régebbi hasonló ügynek. Hátha lesz valami egyezés.
- Értem. Nos akkor nem kell annyira sietnie, nem hiszem, hogy találnak hasonló esetet.
- Tényleg? Akkor felvilágosítana végre? Szépen kérem! - szólt ingerülten az amerikai.
- Mi a baj Hutcher? Bal lábbal kelt fel? Hozassak önnek egy kávét? Esetleg egy nyugtató injekciót? Higgye el, itt remek koktélokat kevernek. Én már csak tudom! - nevette el magát Maisah.
Higuaín eddig nem szólalt meg, de most hirtelen megfogta Maisah csuklóját. A lány ránézett.
- Kérlek. Csak Marina érdekében szeretnénk, ha sietnél. Kérlek. - mondta az argentin. A lány néhány pillanatig az arcát fürkészte. Aztán elhúzta a kezét és újra az iratkötegekre koncentrált.
- Szóval az elrabolt lányok, mindannyian legalább 175 centiméter magasak. Marina milyen magas?
- Olyan 175 centi. - válaszolta Gonza.
- Világos. Magas, erős férfit kell keresni. Elmúlt már 30 éves. Jó családból származik, tanult ember, de fizikai munkát végez vagy hobbiból barkácsol. Családi háza van, vagy egy tanyája, szomszédok nem nagyon vannak körülötte. A háznak mindenképpen van pincéje. Úgy gondolom nem bérli, hanem saját tulajdonú.
- A lányok magassága miért fontos? Mi arra gondoltunk, hogy kisebbségi komplexusa van, és erőfitogtatásból rabol el magas nőket. - mondta Hutcher.
- Ez gyakori eset, csakhogy itt semmi nem támasztja alá. Azért rabol el magas nőket, mert egyszerűen ilyenekre bukik. Ha komplexusai lennének, erőfitogtatás gyanánt megerőszakolná őket, de tudjuk, hogy ezt nem teszi. Ráadásul a kloroform használata is mást sugall. Miért ilyen finom módszerrel rabolja el őket? Akár le is üthetné a lányokat. De nem. A kloroform tiszta és finom módszer.
Hutcher bólintott.
- És az, hogy jó családból származik?Tanult?Fizikai munkát végez?Hogyan jutott erre a következtetésre?
- A fotók sokat segítettek. Ezek a lányok hét napig be voltak zárva. De a ruhájuk tiszta, a körmük nem piszkos, és mindegyiküket selyembe csavarva találták meg. Egytől egyig jómódú hölgyeket rabolt el, ami arra utal, hogy a saját köreiből keres áldozatot. Vagyis ők csak a mi szemünkben áldozatok. Az ő szemében nők, akik nem feletek meg minden elvárásnak. Ezenkívül nyilván a szakértőik is észrevették, hogy minden selyemlepedő ki volt kicsit bolyhosodva. A durva kéztől a selyem könnyen kibolyhosodik. Egyébként ahogy a férfi személyisége kezd kirajzolódni előttem, azt hiszem szereti a fizikai munkát. Valamiféle verejtékkel társuló alkotó tevékenységnek tartja, ami nemesít. Erény.
- Aha, és nyilván a gyilkosság is erény. Nagyon nemes cselekedet.- húzta el a száját Hutcher.
- Az attól függ, kit öl meg az ember. - mondta lassan Maisah.
- A gyilkosság az gyilkosság. Akárhonnan is nézzük.
- Valóban? Így gondolkodik a háborúkról is, melyben a maga országának katonái harcolnak és ölnek meg embereket?
- Az más. Ők parancsot teljesítenek.
- Kinek a parancsát? És miért?
- Felesküdtek a hazájuk védelmére.
- Mondja Hutcher, maga hisz abban, hogy minden háború, amelyben amerikai katonák harcolnak, olyan háború, ami veszélyeztet mondjuk egy kentucky-i kisnyugdíjas személyes biztonságát? Nem gondolja, hogy a legtöbb háború pénzért folyik, és egy bizonyos réteg minden háborúból profitál, miközben katonák és ártatlan emberek halnak meg egy olyan eszméért, ami talán nem is létezik, vagy nem ilyen formában kellene léteznie? Miért gondolkodunk ilyen globálisan? Abban a pillanatban, amikor egy amerikai katona felveszi a vállára a puskáját, miért egy eszmére gondol, és nem arra, hogy embereket fog ölni. Talán apákat, akiknek a gyerekei hiába várnak már otthon. Miért veszi a hátára azt a puskát ahelyett, hogy letenné, hátat fordítana és hazamenne mondjuk Shakespeare-t olvasni és kukoricát ültetni a kertjébe? Mindig az eszme fontos és sosem az ember?
- Nem tudok választ adni a kérdéseire. - mondta Hutcher.
- Tudom. Nem tud, mert nincs rá válasz. Vagy mert minden válasz más. Ahogy minden gyilkosság is más. De valahogy mégis ugyanott toporgunk Én csak egy gyilkos vagyok. Maga pedig csak egy rendőr.
Hutcher hátradőlt a székében is kifújta magát. Maisah sóhajtott egyet, majd bezárta a mappákat.
Igyekszem segíteni, ahogy megígértem, de a teljes bizonyossághoz látnom kell egy holttestet a saját szememmel is.
- Lehetetlent kér. Ön nem hagyhatja el az intézetet. - rázta meg a fejét Hutcher.
- Dehogynem nyomozó úr. Az igazgató írásos engedélyével és rendőri kísérettel elhagyhatom az intézetet. És ezt ön is tudja, hiszen félelmében ezt már megérdeklődte öt évvel ezelőtt, amikor engem bezártak ide. - mosolyodott el a lány.
Az amerikai fészkelődni kezdett a székében.
- Siessen. Kérje meg azt az engedélyt, különben nem tudok tovább segíteni.
Hutcher tekintete találkozott a mellette ülő Higuaín kérlelő pillantásával.
Fél óra elteltével Maisaht rabruhába öltöztetve, kezét és lábát is szokás szerint bilincsbe verve vezette ki a bejárati ajtón két fegyőr. Utánuk haladt Hutcher és Higuaín, akik külön autóval mentek a hullaházig. A nyomozó telefonja megszólalt, miközben a kocsiban ültek.
- Úristen. Azonnal megyünk. Éppen az intézetbe tartunk önökhöz. - nagy sóhajjal tette le a telefont, majd ránézett a focistára.
- Mi az, mi történt? - kérdezte Gonza.
- Találtak egy holttestet. Egy fiatal szőke nő holttestét selyemlepedőbe csavarva...




Higuaín remegő lábakkal lépett be a boncterembe, hogy azonosítsa a fiatal nőt, akit találtak. Csak remélni tudta, hogy nem Marina fog ott feküdni a fehér lepedő alatt. Vele tartott Hutcher és Maisah is, akit kivételesen nem kísértek el a fegyveres őrök. Hutcher nem engedte, Higuaínra való tekintettel. A lány megállt a boncasztal végén, mellette pedig a nyomozó, kezét a pisztolytáskában nyugvó szolgálati fegyverén tartva. A focista az letakart alak mellett állt. Arca elfehéredett. Egy pillanatra hátat is fordított.
- Nem, nem tudom megtenni. - rázkódott meg, és az arcát remegő kezeibe temette. Maisah félrehajtott fejjel, sajnálkozó tekintettel nézett a fiúra. Tett egy lépést felé, mire Hutcher előrántotta a fegyverét, de a lány intett neki. A nyomozó lejjebb eresztette a pisztoly csövét. Maisah odalépett Higuaínhoz és kihámozta a srác arcát a tenyeréből. Higuaín a szemébe nézett és sírni kezdett.
- Nem ő lesz az. - súgta Maisah.
- Honnan tudod?
- Még nincs itt az ideje. Nincs értelme. Nem ő lesz az. Ez még csak a harmadik nap. A feleségszerzés napja.
- Hogy minek a napja? - értetlenkedett az argentin.
- Halkabban. - csitítgatta a lány. - Majd később elmondom. Most menj oda, és nézd meg a lányt, mert nem Marina lesz az.
Higuaín bólintott. A Remegése némileg elmúlt. A kórboncnok felemelte a takarót. Maisahnak igaza lett. A focistával együtt Hutcher is fellélegzett.
- Na de akkor ki ez a lány? Hiszen még nem telt el hét nap. - értetlenkedett a nyomozó.
- Marina elrablása óta nem. Ezt a lányt korábban vitte el. - válaszolta Maisah.
- Ilyen még nem volt. Hogy ilyen rövid időn belül két nőt találjunk.
- Róla hamarabb derült ki, hogy nem felel meg.
- Mi az istennek nem felel meg?
- Az igényeinek. - mondta Maisah, majd odalépett a holttest mellé. - Kérhetnék egy gumikesztyűt? - szólt a kórboncnoknak. A férfi ránézett Hutcherre, aki megadta az engedélyt. Maisah megkapta a kesztyűt, majd a bilincs miatt kissé nehézkesen, de sikerült felhúznia. Megfogta a halott lány kezét és vizsgálni kezdte. Aztán mindkét lábfejét is, majd a haját tapogatta meg.
- Mi az, mit vett észre? - kíváncsiskodott a nyomozó.
- Ennek a lánynak is tiszták a körmei. Manikűrözve vannak. A lábán is ápoltak. A körömlakkot acetonnal lemosták. A haja sem zsíros. A bőre sem száradt ki. Ugyanolyan jól tartották, mint a többi lányt. A kezén viszont nincsenek horzsolásnyomok, mint a többi lánynak. Meg sem próbált kiszabadulni. Vagy pedig...
- Vagy pedig nem is volt bezárva. - vágta rá Hutcher. Maisah csak bólintott. A nyomozó elővette a telefonját. - Silvio, gyere a bonctani intézetbe az új lányhoz. Ő valószínűleg ismerte a gyilkost...




Egy vacsora, zuhany és átöltözés után Higuaín Hutcher tudta nélkül újra a Franco Basaglia Intézetbe látogatott. Ezúttal azonban a magánzárkákhoz vezették az őrök. Maisah ott várt rá, egy szobában, amely inkább egy rácsos börtöncellához hasonlított. A lányon most a bilincset is rajtahagyták.
- Egyedül akarok maradni vele. - mondta a focista az őröknek.
- Azt nem szabad uram...
- Kérem. Úgyis figyelnek kamerával. És nem lesz semmi baj. De egyedül akarok maradni vele. Az igazgató úr tud róla.
Az őr kelletlenül bólintott, majd magára hagyta őket.
- Hogy kerültél ide? - csodálkozott a srác.
- A ketrecbe? Ez az igazgató egyik kedves szórakozása. Ha büntetni akar, sorsolással eldönti, hogy gumiszobába zár, vagy egy éjszakát ketrecben töltesz. Most a ketrec jutott nekem. Ilyenkor nincsenek könyvek, sem pedig tévé. És figyelnek a kamerával.
- Hallanak is minket?
- Nem. Csak látnak. Az éppen elég. Az igazgató úr utána kielemzi a felvételeket.
- Értem. És milyen bűnt követtél el, hogy most ezzel büntetnek?
- Embert öltem, nem emlékszel? - nevetett a lány. Higuaín is elmosolyodott.
- Viccet félretéve, azért vagyok itt, mert délelőtt kimehettem egy kicsit veletek. Most ezzel törlesztek az igazgató szívessége miatt. Miért jöttél?
- Beszélgetni. Mi az, hogy feleséget szerez magának? Miért van a hét nap?
- Üljünk le, és elmondom. - válaszolta Maisah...
Annyira belefeledkeztek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, hogy mindketten a földön fekszenek, Higuaín a rács egyik, míg Maisah a másik végén.
- Kicsit fázom. - mondta Higuaín.
Maisah felállt, és a rácson keresztül kiadott az argentinnak egy plédet és egy kispárnát. Majd magának is hozott. Mindketten visszafeküdtek.
- Köszönöm.
- Nincs mit. - bólintott a lány.
- Fura.
- Mi?
- Meg sem kérdezed, miért fekszek itt a földön ahelyett, hogy visszamennék a szállodába.
- Minek mennél vissza a szállodába? Vár ott valaki?

- Nem. Nem vár senki. Az a szállodai szoba most az én ketrecem. Csak fekszem és gyötrődöm.
Kis szünet állt be. Aztán egymás felé fordultak.
- Maisah?
- Tessék?
- Miért történik ez velem?Egyfolytában azon gondolkodom, mi rosszat követtem el, hogy ez történik velem.
- Nem kellett, hogy rosszat kövess el.
- De miért történik ez?
Maisah elmosolyodott, majd mesélni kezdett.
- Történetem Mahraziba visz el jó ezer esztendővel a múltba.
Mahrazi városában élt egy igen gazdag Emír. Hatalmas birtokán több száz szolga leste minden óhaját. Ezernél is, több évvel ezelőtt még voltak olyan nagy urak, akik apaként bántak jóravaló szolgálóikkal.
Az Emír nem csak vagyont, de bölcsességet is kapott Allahtól. A bölcsességet átható szeretet volt mégis a legnagyobb kincse.
Egy reggel lovásza, Irfán izgatott félelemtől riadt szemekkel, lihegve rontott be urához.
Az Emír összevont szemöldökkel vonta kérdőre, hogy mi az a rettenetes dolog, amiért ennyire udvariatlan a fiú.
- "Nagyuram! Kora reggel kinn jártam a kertedben és láttam a Halált!"
- "Irfán! Jó lovászom vagy, kedvellek, de nem bolondozhatsz uraddal!" - mondta apáskodón az Emír.
Irfán arcán továbbra is ott volt a rémület, nem adta jelét, hogy legkisebb szándéka is volna a bolondozásra. Ettől az Emír is elkomorult.
- "Higgy nekem Nagyuram! Eszem ágában sincs, hogy Veled bolondozzak! Reggel, amikor az istállóból kifelé jövet a kertedben jártam, megpillantottam a Halált! Ott állt a rózsáidat nézegetve, hosszú fekete köpenyében. Rá néztem és összetalálkozott a tekintetünk. Amint megpillantott, hívogatón inteni kezdett felém!"
- "Nyugodj meg, fiam! Megnézem én magamnak, azt a Halált!"
- "Kérlek Uram! Add nekem kölcsön a legjobb lovad! Azzal két óra alatt Basráhban lehetek! A Basrahi vásár sokadalmában biztos, hogy nem talál rám a Halál!"
Az Emír látva a fiú nagy kétségbeesését odaadta kedvenc lovát. Akkora volt a félelem, hogy már nem segített volna semmilyen szó sem azon.
Hát Irfán, a jó lovászfiú fel is, pattant a fekete ménre és elszáguldott Basráhba, hogy elvegyülhessen a vásári nép sokadalmában.
Az Emír csóválta a fejét sétálgatva a kert felé vette az irányt. Nem tudva biztosan, hogy jól cselekedett-e.
Meglepetésére ott találta a Halált. A rózsáknál, ahogy a fiú mondta! Az Emír felcsattant és kérdőre vonta azt:
- "Halál! Mond, miért fenyegeted Te, az én lovászomat?"
- "Dehogy fenyegetem én! Csak meglepődtem, hogy itt látom! Hiszen két óra múlva kell találkoznom vele a Basrahi vásárban!"

Ezzel azt akarom mondani, hogy nemcsak a halált, de a sorsunkat sem kerülhetjük el. Te keresztény vagy, én muszlim. Isten vagy Allah, az mindegy. Mindannyian a Mindenható kezében vagyunk. Kereshetjük az okokat, hogy mi miért történik, de a válaszok rendszerint később jönnek, mint amikor kíváncsiak vagyunk rá. De maguktól jönnek majd.
- Értem.
Maisah bólintott. Gonzalo ekkor bedugta az egyik kezét a rácsok között és Maisah nyitott tenyerébe csúsztatta...

Maisah

III.

Higuaín és Hutcher a Maisahnál tett látogatás után megérkeztek a hotelbe, ahol megszálltak, amíg Triesztben tartózkodtak. Hutcher ajánlotta Higuaínnak, hogy inkább menjen haza, és ő innen már mindent intéz, de az argentin nemet mondott. Másnap is el akart látogatni az elmegyógyintézetbe. Ha kell, akkor mindennap, amíg Marina elő nem kerül épségben. A klubja természetesen szabadságot adott neki, a hivatalos közleményben pedig kisebb sérülést jelöltek meg indokként. A hírzárlatot továbbra is fenntartották. Gonzalo a szobája ajtaja előtt köszönt el a nyomozótól, majd bezárkózott. Este nyolc óra felé járt már az idő, így nem vágyott másra, csak egy kiadós zuhanyra. Étvágya nem volt, így üres gyomorral feküdt be az ágyába. Nem tudott másra gondolni, csak Marinára és arra, amit Hanson mondott.
„Elrabolja, majd hét napig kefélgeti őket, ez ilyen egyszerű.” A lány szavai újra és újra ismétlődtek a fejében. És az is, milyen könnyedén mondta ki ezeket a szavakat. Tapintatlanul, mintha az ő barátnője csak egy játékszer lenne, és mintha ő maga ott sem lenne. Mintha nem hallaná ezeket a kegyetlen szavakat. Pedig az ő Marinája most szenved és retteg. Ő pedig nincs ott, hogy megvédje. A tehetetlenség teljesen kiborította a focistát. A hátára fordult az ágyban, lerúgta magáról a takarót, majd újra elismételte Maisah szavait és megint felidézte a hideg közönyét. Talán pont ez a közöny fogja nyomra vezetni a lányt? Talán azért fogja megtalálni Marinát, mert ő igazán hideg fejjel gondolkodik? Bíznia kll benne. Szüksége van a segítségére, hiszen lehet, hogy a rendőrség ehhez nem elég. Az argentin felemelte a kezét és megnézte a tenyerét, amit Maisah fogott meg az intézetben. Miután eljöttek onnan, még sokáig érezte a lány levendulás testápolójának illatát a melegítőfelsője ujján. Hirtelen felpattant és magához vette a ruhadarabot, majd visszafeküdt és ismét megszagolta. Haloványan még mindig érezni lehetett a levendulát. Azonban Gonzalo még valamit felfedezett. A pulóver zsebéből egy összehajtogatott papírfecni esett ki. Megfogta és széthajtogatta. Egy könyvből tépték ki azt a néhány sort.
„Az okoskodásból sosem lesz gyilkosság; Gyilkos ösztön kell hozzá, hogy rávesse magát az áldozatra, éhség vagy szenvedély, hogy szétmarcangolja.”
Higuaín először dühös lett. Tudta, hogy Maisah csempészte bele a zsebébe az idézetet. De miért csinálta? Ennyire élvezi, ha kínozhat másokat. Valóban szociopata személyiség. A francba is, hogy lehet valaki ilyen aljas és kegyetlen? De aztán eszébe jutott, ahogy a lány ránézett. Amikor azt mondta, hogy segíteni fog, őszintének tűnt. Biztos, hogy őszinte volt. A szemei nem hazudtak. Lehet, hogy valamit akar ezzel az idézettel?
Gonzalo ismét felállt és ezúttal a tabletjét ragadta meg. Bekapcsolta, majd gyorsan beírta a keresőprogramba azt a néhány sort. Az idézet Émile Zola: Állat az ember című regényéből származott. A focista elolvasta a könyv tartalmát, majd komolyan gondolkodóba esett. Letöltötte a könyvet és elkezdte az elejétől kiolvasni. Úgysem tudna aludni...



Maisah kopogott a szobája ajtaján, majd az erre készített kis csapóajtón kitolta a tálcát, amelyen a vacsorát hozták neki. Az éjszakai ügyeletes elvette, majd rákattintotta a bilincset a kinyújtott csuklókra és két fegyveres kíséretében bement az esti gyógyszerrel. Maisah kinyitotta a száját, ahogy minden este. Az ügyeletes a nyelve alá tette a gyógyszert és vizet itatott a lánnyal, aztán jó éjszakát kívánt és a férfiak távoztak a helyiségből. Az ajtó újra bezárult, a bilincs lekerült, a kisajtó pedig lecsapódott. Maisah nyújtózott egyet, majd kivette a nyelve alól a gyógyszert és betette egy zacskóba, amit az egyik laza fali csempe mögé rejtett. Ahogy minden este. Ivott még egy kis vizet, majd leheveredett, kezeit pedig a tarkója mögött összekulcsolta. Bal lábát kinyújtotta a jobb térdét pedig felhúzta és elgondolkodva bámulta a plafont.
- „...éhség vagy szenvedély, hogy szétmarcangolja...” suttogta magában. - Éhség vagy szenvedély. Ő sosem fog jóllakni. - mondta ki hangosan. Aztán eszébe jutott Higuaín arca. Megszagolta a kezét és nagyot sóhajtott...




Másnap Gonzalo karikás szemekkel lépett ki a szobájából, amely ugyanazon a szinten volt, ahol a felügyelőé. Bekopogott Hutcherhez, aki éppen akkor jött ki a zuhany alól, így törölközőben nyitott ajtót.
- Elnézést Gonzalo máris összekapom magam. - mondta, miközben beinvitálta a focistát. Higuaín észrevett egy kerek forradást a nyomozó bal lapockáján, amikor Hutcher hátat fordított neki. Először nem akart rákérdezni,de aztán a kíváncsisága győzött.
- Ray, az a forradás a hátán, ööö...
- Egy golyó nyoma. - válaszolta a felügyelő.
- Meglőtték szolgálat közben?
- Maisah lőtt meg, amikor elfogtam. Nem volt egyszerű, tűzharc alakult ki. Ezért is nehéz nekem újra találkozni vele. Hosszú ideig jártam rehabilitációra.
- Ó, sajnálom. Nem kellett volna rákérdeznem. - szégyellte el magát az argentin.
- Ugyan, nem érdekes. - intett Hutcher, majd gyorsan felöltözött.
- Sikerült beszerezni mindent, amit Maisah kért?
- Igen. Még este átküldték e-mailben és már ki is nyomtattam a teljes anyagot fotókkal, mindennel együtt. Meglátjuk, mit mond nekünk ez a pokolfajzat.
Gonzalo bólintott. Maga sem tudta miért, de az idézetről, amit Maisahtól kapott, egyelőre nem szólt a felügyelőnek. Meg akarta kérdezni a lányt, miért adta neki. A könyv harmadánál tartott. Kezdte érteni, hogy mit akart Maisah üzenni, de konkrétan is rá akart kérdezni.




Amikor megérkeztek az intézetbe, Maisah már a beszélőben várta őket. A két fegyveres persze ez alkalommal is jelen volt. Hutcher átadta az aktákat a lánynak, aki miközben átvette, egyfolytában Higuaín arcát fürkészte. A felügyelő ezt észrevette, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Annak már inkább, hogy a mellette helyet foglaló focista hasonlóképpen tett, közben pedig az alsó ajkát harapdálta és nagyon izgatottnak tűnt. Nem ijedtnek, hanem határozottan izgatottnak. Hutcher végül megfeledkezett a dologról és inkább részletesen megmutatta a lánynak, mit hol talál a hatalmas iratkötegben.
- Nézze Hanson, ezek a fényképek az áldozatokról, a helyszíni szemlékről írt jelentések szintén fotókkal együtt, néhány tanuvallomás. Csak a szokásos. Valaki úgy hiszi, hogy látott valamit. De persze mindegyiket lenyomoztuk. Ezekről is itt vannak a jelentések.
- Rendben Mr. Hutcher. Ma mindent átolvasok. És este majd felhívom. - bólintott Maisah, majd felállt és intett a két őrnek, hogy mehetnek.
- Ennyi? - csodálkozott Hutcher.
- Igen. Mit mondhatnék, amíg nem olvastam el az anyagot? Most elkezdem. Nem áll szándékomban vesztegetni Marina idejét. Vagy hiányzott a társaságom? - nevette el magát a lány.
- Ha nem haragszik meg, a legkevésbé sem. - húzta el a száját a nyomozó. - Rendben, akkor mi is indulunk.
Gonzalo a nyomozó példáját követve felállt, de hirtelen odalépett Maisah mellé és megölelte.
- A jobb zsebében. - súgta oda neki, majd hangosan csak ennyit mondott: - Kérem segítsen megtalálni Marinát.
A többi jelenlévő nem kicsit lepődött meg a gesztust látva, Marina viszont elkomolyodott. Gonzalo még visszafordult és bólintottak egymásnak.
Amint visszakísérték a szobájába és magára hagyták, Maisah megnézte a zsebét. Egy cetli volt benne. Rajta csak egy rövid kérdés állt: Ő is éhes?
Maisah bólogatott.
- Tudtam, hogy meg fogod érteni. Tudtam, amikor először megláttalak. - mondta ki hangosan, majd lefeküdt és várta az ebédet...

Maisah

II.

Este hat órakor a Triesztbe tartó repülőgép végre felszállt. Higuaín némi görcsöt érzett a gyomrában. Ránézett a mellette helyet foglaló Hutcherre, akin úgy látszott, valamin nagyon elmélkedik. Az argentin többet akart tudni arról a személyről, akihez mennek, így rákérdezett.
- Felügyelő úr, azt mondta, hogy maga dolgozott ezen az ügyön. Mégis ki ez az ember?
- Signore, azt hiszem minél kevesebbet tud róla, annál jobb. Legyen elég annyi, hogy nagyon veszélyes. Nem szívesen megyek oda. Megesküdtem, hogy többé nem látom ebben az életben. A francba, pedig ő előre megmondta... - dörzsölte meg az állát Hutcher.
- Kérem felügyelő úr. Ray. Ugye ez a keresztneve? Kérem, mégiscsak egy elmegyógyintézetbe tartok éppen magával. Megérthetné, hogy bővebben szeretnék hallani az egészről!
- Rendben. - sóhajtott Hutcher. - Nyolc évvel ezelőtt egy huszonöt éves férfi meztelen holttestét találták meg egy mesterséges csatornában San Francisco külvárosában. Engem hívtak ki az esethez. A vizsgálatok megállapították, hogy a férfit elkábították, majd vízbe fojtották. A tettesnek nem bukkantunk a nyomára. A férfi barátnője volt az első számú gyanúsított, de sziklaszilárd alibije volt, és később ki is derült, hogy nem ő tette.
- De akkor miért volt első számú gyanúsított? - kérdezte az argentin.
- Mert a férfi erőszakos ember volt. Rendszeresen verte és szexuálisan bántalmazta a lányt. Lényeg, hogy semmit sem találtunk. Az ügy bekerült a lezáratlan akták közé. Azonban fél év múlva egy újabb holttestet találtunk hasonló körülmények között. Ez a férfi is erőszakos volt, elkábították, vízbe fojtották. Megint fél év múlva egy harmadik eset. Egészen biztossá vált, hogy sorozatgyilkosról van szó. De nem találtunk semmit. Nem volt DNS, a víz pedig gyakorlatilag minden egyéb nyomot elmosott. Tehetetlenek voltunk, hiába kerestünk kapcsolatot, az egyetlen közös bennük az erőszakos jellem volt. Folyamatosan vizsgáltuk a férfiak mindennapjait, míg végre rábukkantunk valamire. Mindegyikük ugyanabba a könyvtárba váltott olvasójegyet egy hónappal a halála előtt. Elkezdtünk vizsgálódni a könyvtár dolgozói után. Ekkor bukkantunk rá a lányra.
- A lányra? - ismételte Higuaín meglepetten.
- Igen, úgy van. Maisah Hanson. Könyvtárosként dolgozott. Huszonegy éves volt akkor. Az édesanyja arab származású bevándorló. Hozzáment egy amerikai üzletemberhez. Matthew Hansonhoz.
- Ezt a nevet hallottam már. Valami nagyon gazdag ember volt. Öngyilkos lett, ha jól emlékszem. Benne volt a híradóban.
- Igen, legalábbis így zárták le az ügyet. De azért van itt valami. Kiderült, hogy Matthew Hanson, a köztiszteletben álló milliomos, aki tejtermékek gyártásából szedte meg magát, rendszeresen verte a feleségét. Erőszakoskodott is vele. A halálának körülményei máig tisztázatlanok.
- Gondolja, hogy a lánya tette?
- Nem tudtuk rábizonyítani. De az is lehet, hogy a felesége. Az viszont bizonyos, hogy a lánya megtört és gyilkossá vált.
- Hogyan kapták el?
- Figyeltük azon 25-30 év közötti férfiakat, akik beiratkoztak a könyvtárba. Képzelheti, mekkora munka volt. Igyekeztünk szűkíteni a kört. Kinek van felesége, barátnője. Esetleg kinek van priusza erőszakos viselkedés miatt. Rábukkantunk John Wordra. Követtük. De megmenteni már nem tudtuk. Maisaht akkor kaptuk el, amikor a csatornába gurította a férfi hulláját. 2008. június 13-án itt ítélték el Olaszországban, Rómában.
- Hogyhogy itt?
- Wardot itt ölte meg. A férfi itt nyaralt éppen. Hát ennyi a történet. Maisah Hanson most huszonhat éves. A Franco Basaglia Intézetben tölti a büntetését. Nem ítélték börtönre, mert a pszichiáter megállapította, hogy kóros elmezavara van. Nem tudom pontosan a szakkifejezéseket. A lényeg, hogy az orvos szerint nem beszámítható és kiemelten veszélyes a társadalomra. Az utóbbival egyetértek, de a beszámíthatóság kérdése... - Hutcher fészkelődni kezdett a székében.
- Maga mit gondol? - kérdezte Higuaín. - Folytassa, kérem.
- Nos, fél évig gyűjtöttük a bizonyítékokat, többször is beszéltem Maisahval. Elhiszi nekem, ha azt mondom, hogy ez a lány pontosan tudta, hogy mit csinál?Elhiszi nekem, ha azt mondom, hogy tökéletesen beszámítható?Egyszerűen csak...Nem is tudom. Ő az ördög.
- Értem. - bólintott az argentin. - Esetleg van róla fényképe?
Hutcher meglepetten nézett a mellette ülő focistára. Aztán vonakodva, de elővett egy vékony irattartó mappát és átnyújtotta a srácnak. Higuaín lassan kinyitotta. Néhány a vizsgálat során gépelt oldalt talált, közöttük pedig előbukkant egy színes fotó. Egy fiatal lány képe, ami egy tárgyalóteremben készült. Átlagos magasságú, vékony, barna hajú, kék szemű lány, sárga rabruhában, összeláncolt kezekkel és lábakkal. A fotón a lány arca nyugodt volt. Ha szembe jönne az utcán, egy kedves, szép fiatal lány benyomását keltené. Higuaín agyán az futott át, hogy talán még randira is hívná, ha egy bárban találkoznának. A gondolattól utóbb megrázkódott. Komolyan vizsgálgatta a lány arcát.
- Maisah. Huszonhat éves. Annyi idős, mint én...



Marina egy pincében tért magához. A helyiség sötét volt és nyirkos. Betakarták egy pokróccal, a keze mellett pedig egy kulacs volt elhelyezve. Először csak arra tudott gondolni, hogy borzasztóan szomjas, és valami fura ízt érez a szájában. Megragadta a kulacsot, majd remegő kezekkel letekerte a kupakját. Beleszagolt. Szerencsére csak víz volt. Nagyot kortyolt belőle. Először kiköpte, hogy kiöblítse a száját, majd újra beleivott a kulacsba, hogy a szomját is oltsa. Miután letette a vizet, felállt és körülnézett a pincében. Két ablak volt, mindkettő bedeszkázva és berácsozva. Az ajtóhoz egy lépcső vezetett felfelé. Marina felszaladt, de a kijáratot zárva találta. Hirtelen úrrá lett rajta a kétségbeesés. Elkezdte teljes erejéből ütni a nehéz faajtót és közben kiáltozott, de eredménytelenül. Néhány perc után teljesen elfáradt, a kezeit pedig megsebezték a deszkák. Lerogyott az ajtóban és zokogni kezdett. Sok idő telt el, mire feleszmélt és lépteket hallott közeledni. Az ajtó kinyílt, két erős kéz pedig a hónaljánál fogva megragadta, felállította és letuszkolta a lépcsőn.
- Kérem ne bántson! Kérem! - zokogott Marina. - Bármit megteszek magának. Vagy pénzre van szüksége?Nekünk sok pénzünk van, biztosan ön is tudja. Fizetünk magának, amennyit csak akar. - folytatta a lány a könyörgést, de a férfi, mintha ügyet sem vetett volna rá, megkötözte a kezeit, majd leültette a pokrócra és a lábaival is ugyanezt tette. - Kérem, uram. Nézze, adjon egy papírt és egy ceruzát, felírom a barátom telefonszámát, ő majd fizet magának rengeteg pénzt. Kérem, kérem. - Marina újra hisztérikussá vált. A férfi, miután végzett a lány megkötözésével, először csak nézni kezdte őt. A lány lassan abbahagyta a hisztériázást és most a csöndes rettegés kerítette hatalmába. Nem mert a férfi szemébe nézni, aki viszont folyamatosan bámulta őt, majd hirtelen a keze megindult a lány karján felfelé. Az érdes tenyér végigsiklott a finom bőrön egészen a nyakáig, de ott megállt egy pillanatra.
- Ennél többet nem szabad még. Csak lassan. - szólalt meg a férfi. A hangja rekedt volt valószínűleg a sok dohányzástól. Hirtelen megfordult és otthagyta a lányt. Az ajtó újra bezárult, Marina pedig ismét zokogni kezdett...




Hutcher és Higuaín átverekedték magukat a biztonsági ellenőrzésen és egy orvos kíséretében a beszélő felé vették az irányt. Hosszú, csempézett folyosón haladtak végig.
- Hansont már kihozták a szobájából. Várja magukat. Amint önök készen állnak, bevezetjük a terembe. - mondta az orvos.
- Nem hiszem el, hogy nem szabadulok tőle. - dünnyögte magában a felügyelő.
- Csak egy valamit mondjon még meg nekem Ray. Miből gondolják, hogy ő tud segíteni?A múltja miatt? - kérdezte Higuaín.
- Nos, Hanson könyveket kapott itt. És volt ideje olvasni. Legfőképpen pszichológiáról és kriminológiáról. És hát elég jól megy neki. Az a helyzet, hogy segített már a rendőrségnek. - hangzott Hutcher válasza.
Az orvos, aki velük volt, kinyitotta a terem ajtaját, ahová a betegek látogatót fogadhattak. A felügyelő és a focista beléptek, a doki pedig hátramaradt. A terem tágas volt, sorban asztalokat helyeztek el, két oldalukra egymással szemben pedig székeket. Néhány biztonsági őr állt a falnál, és csak a jelre vártak.
- Nos, készen van, Gonzalo? - kérdezte a felügyelő, de közben ő maga jobban idegeskedett, mint az argentin.
- Én igen. Ön is?
- Hát persze. - húzta el a száját Hutcher, majd intett a biztonsági őröknek, akik bólintottak és kimentek a másik bejáraton. Néhány perc múlva visszajöttek egy lánnyal. Higuaín követte a szemeivel, ahogy Maisaht bevezetik. Ugyanaz a lány volt, akit nemrég a fényképen látott. Most fehér melegítő alsót és kapucnis pulóvert viselt, de a kezei és a lábai ugyanúgy meg voltak bilincselve. Egy félmosollyal az arcán bámulta az argentint mindaddig, amíg le nem ültették a két férfival szembe. A biztonsági őrök két lépéssel hátrébb álltak, de mindkettejüknél kibiztosított puska volt kábítólövedékkel szükség esetére.
Maisah bólintott a felügyelő felé.
- Üdvözlöm Mr. Hutcher. Látja, én megmondtam, hogy még találkozni fogunk, ebben az életben. - mosolygott.
- Nos igen, ez most nagyon fontos dolog. - feszengett a nyomozó a székében. - Bemutatom Gonzalo Higuaínt. Az ő barátnőjét rabolták el és Romano úgy gondolta, hogy maga tud esetleg segíteni.
- Áhh, Silvio Romano? És ő hogy van? A felesége még mindig diétán tartja? - nevetett Maisah. - Igazi papucsférj. Kedvelem őt.
- Nézze, tud nekünk segíteni, vagy nem? - szakította félbe sürgetőleg a társalgást Higuaín. Maisah ránézett, és az arcáról egy pillanatra eltűnt a mosoly. Hűvös kék szemeivel mélyen nézett a focista szemébe, aki ebben a minutumban megbánta, hogy közbeszólt. A levegő megfagyott körülöttük. A biztonsági őrök a ravaszra helyezték mutatóujjukat. A lány azonban újra megeresztett egy félmosolyt.
- Hogy hívják a barátnőjét? - kérdezte.
- Marina. Marina Rosell.
- Szereti őt?
- Igen, nagyon. - bólintott az argentin, és a torka elszorult, ahogy Marinára gondolt és arra, hogy mi lehet most vele.
- Bántaná őt valaha?
- Nem, én soha. Soha nem tudnék ilyet tenni.
- Semmilyen indok nem tudná rávenni erre? Ha sértegetné az anyját? Ha lebecsmérlően nyilatkozna önről a háta mögött? Ha megcsalná? Képzelje el, hogy belép a hálószobájukba, és Marina, az édes kis Marina, akit maga annyira szeret, ott pajzánkodik egy idegen férfival a maguk ágyában, nevetgélnek, nyögdécselnek. - hergelte tovább a lány Higuaínt, aki egyre dühösebb lett.
- Nem, nem, nem! - pattant fel a helyéről végül és az asztalra csapott. - Marina soha nem tenne ilyet velem. De ha megtenné, se ütném meg soha!
Az argentin zilált a dühtől, de a lány csak tovább mosolygott.
- Üljön le, señor, kérem.
Higuaín végül leült. Hutcher egyre feszültebb lett, de nem akart közbeszólni. Tudta, hogy Maisah csak próbára teszi a focistát, és nem akarta azt a kis esélyt is elrontani, ami mutatkozott arra, hogy a lány segít nekik.
- Adja ide a kezét, señor Higuaín. - kérte a lány.
- De miért?
- Mert meg akarom érinteni.
Gonzalo vonakodott teljesíteni a kérést, amit a lány azonnal megneszelt.
- Fél tőlem? - kérdezte.
- Maga megölt öt férfit.
- Igen. Valóban. De nem magát öltem meg. Mi köze magának ahhoz az öt férfihoz? Azt kérdeztem, hogy maga fél tőlem?
- Tartok öntől.
- Nem bízik bennem, igaz?
- Nézze, ez furcsa kérdés, jelen helyzetben.
- Annyira nem. Elvégre itt van, eljött hozzám, méghozzá azért, hogy segítsek megtalálni a barátnőjét. Ön rábízza Marina életét többek között az én segítségemre, viszont nem bízik bennem annyira, hogy a kezét nyújtsa felém. Furcsák az emberek, nemde? Hogyan lehet, egy ember bizalmát elnyerni? Frank Crane azt mondta „Megtéveszthetnek, ha túlságosan bízol, de gyötrődni fogsz, ha nem bízol eléggé.” Miért fél tőlem? Vagy miért tart? Olyan férfiakat öltem meg, akik bántották a barátnőjüket, ön azt mondta, sosem tenne ilyet, akkor miért lenne okom megölni magát? Most pedig nem fél a barátnője életét tálcán kínálni nekem, de a saját kezét fél idenyújtani. Akkor mégis van okom bántani önt? Vagy mégis fontosabb a saját keze, mint Marina élete? Itt és most vajon értelmet nyer végre a „fél karomat adnám érte” kifejezés?
- Én is feltehetek egy kérdést? Miért kínoz engem?

- Én nem kínzom, csak mondjuk úgy, hogy nem bízom magában. - vágta rá a lány. - Tudnom kell, hogy kinek segítek.
- Szóval bízni akar bennem? - kérdezte Higuaín és úgy érezte, egyre inkább kezelni tudja az elsőre ijesztő szituációt. - Akkor adja ide ön a kezét.
Maisah meglepődött a válaszon, majd ismét elmosolyodott és a kezét nyújtotta a focista felé. A súlyos lánc végiggördült az asztallapon. Higuaín megfogta a lány kezét és észrevette, hogy a bilincs nyomot hagyott vékony csuklóján. Hirtelen a lány fogta meg az ő kezét és a két tenyere között tartotta, aztán szépen lassan és akkurátusan kitapogatta rajta a vonalakat.
- Milyen puha és finom. - mondta, majd közel hajolt és mélyet szippantott az argentin tenyerébe. - És milyen jó illata van. Ez a kéz csak szépen tud egy nőhöz érni.
Higuaínt furcsa érzés kerítette hatalmába. A hideg is kirázta, ha Maisah szemébe kellett néznie, de megnyugodott, ahogy a lány a kezét simogatta. Valamiért úgy gondolta, most bíznia kell ebben az őrültben. Aki talán valóban nem is őrült. Ez még ijesztőbbé tette a személyiségét.
- Jól van. - engedte el a lány a kezét. - minden eddigi nyomozati anyagról másolatot akarok.
- Elintézem. - válaszolta az eddig hallgató Hutcher.
- Most pedig válaszoljon nekem, meddig hagyja életben a lányokat?
- Eddig mindhárom esetben az eltűnésük után hét nappal ölte meg őket, a holttestektől pedig azonnal megszabadult. - válaszolta a felügyelő és aggódó tekintettel nézett Gonzalora.
- És Marina Rosell mikor tűnt el?
- Két nappal ezelőtt.
- Mondja csak, señor Higuaín, az ön barátnője molett lány? - kérdezte Maisah.
- Nem. Ő vékony. Én mindig mondom neki, hogy két-három kilót nyugodtan magára szedhetne, de ő nagyon vigyáz az alakjára. Pedig olyan rossz, amikor ezekkel a buta fogyókúrákkal sanyargatja magát. - felelte az argentin és könnyek szöktek a szemébe.
- Tehát egy vékony, csinos szőke lány igaz? Felügyelő úr, önök szerint mire kellenek neki a nők hét napig?
- Egyelőre még nem tudjuk. Először azt hittük, valami Buffalo Billel állunk szemben.
- Na persze, én meg Hannibal Lechter vagyok. - nevette el magát Maisah. - Miért gondoltak Buffalo Billre, mikor nem telt hölgyeket rabol el? Valószínűleg nem is éhezteti őket. Sőt, úgy gondolom, hogy jól tartja őket. Igaz?
- Nos, igen, az áldozatokon valóban nem látszott különösebb súlyveszteség.
- Kínzás nyoma?
- Azt sem fedeztek fel a törvényszéki szakértők.
- Tehát nem kínozza őket, de nem is öli meg rögtön, hanem hét napig életben tartja. Ez arra enged következtetni, hogy nem a puszta gyilkolásban leli örömét, vagyis nem olyan mint én. - mondta a lány, majd Higuaínhoz hajolt. - Tudja én csak elkábítottam őket és rögtön végeztem is velük.
Az argentin köhintett egyet.
- Tehát valamiért mégiscsak életben hagyja őket. Valamire használja a nőket. - folytatta a lány.
- Hát erre magunktól is rájöttünk.- dünnyögte Hutcher.
- Igen, csak arra nem kis géniuszok, hogy mire, pedig marha egyszerű.
- Mi is gondoltunk erre, na de erőszakos szexuális behatolásnak nem találtuk nyomát a vizsgálatok során.
- És ez magának a szexuális behatolásnak a tényét máris kizárja? - kérdezett vissza a lány.
- Természetesen nem, de hát kérem, ezeket a nőket elrabolták én nem hiszem, hogy...
- Nem hiszi? Én pedig hiszem.
- Akkor ezek szerint mégis abból kell kiindulnunk, hogy a lányokat...
- Úgy van. Elrabolja, majd hét napig kefélgeti őket, ez ilyen egyszerű. - bólogatott Maisah. Higuaín erre ökölbe szorította a kezét, felpattant a helyéről és idegesen járkálni kezdett fel-alá.
A felügyelő beletúrt a hajába.
- Mr. Hutcher, csalódtam önben egy kicsit. Hogyan zárhatta ki annak lehetőségét, hogy a lányok önként feküdtek le vele?Csak azért, mert elrabolta őket? Senki sem ma született bárány felügyelő úr, és bizony sok dologra képesek vagyunk, hogy elkerüljük a fizikai fájdalmat. Látni akarom a nyomozati anyagot, az áldozatokról készült fotókat, mindent. A halálukat megelőző négy nap a legérdekesebb...

Maisah

I.

2008. Június 13-a, Róma, Olaszország.

Ray Hutcher felügyelő eszeveszett tempóban rohant át az olasz főváros repterén. Túlesett az ellenőrzésen, és máris taxit fogott a bejárat előtt. A bíróságon már várták. Amikor megérkezett, római összekötője, Silvio Romano már várta őt az épület előtt.
- Elnézést, késett a gépem. A szállítás simán ment?
- Sí, signor Hutcher. Rendben volt minden. Már a tárgyalóteremben van. - válaszolt a férfi erős akcentussal kiejtve az angol szavakat. Mindketten siettek felfelé a hosszú lépcsősoron egészen a régi épület bejáratáig, majd fel a második emeletre, mire végre megérkeztek a terembe.
Fárasztó tárgyalás várt rájuk, de ugyanakkor az ügy teljesen tiszta volt. A bíró ítéletet hirdetett.
- A vádlott bűnös 5 rendbeli előre kitervelt gyilkosság vádjában. A szakértői vélemény alapján a vádlott részére pszichiátriai gyógykezelést rendelek el, legkorábban 20 év múlva kerülhet újra felülvizsgálat alá. Az ítélet a Franco Basaglia Pszichiátriai Intézetben kerül végrehajtásra. A büntetés letöltését a vádlottnak azonnali hatállyal meg kell kezdenie. Az ítélet jogerős.
A bíró egy kalapácsütéssel lezárta a 3 éve tartó ügyet, Hutcher pedig nagyot sóhajtott. Átnézett a terem másik végébe, ahonnan egy mosolygó arc nézett vissza rá. A felügyelőt kirázta a hideg ettől a mosolytól. Az elítéltet elvezették. Hutcher is készülődött, a kíséretben akart lenni, amikor ezt a gyilkost átszállítják az intézetbe, amely Trieszt mellett egy erdőségben volt eldugva. Már éppen a menet után indult, amikor egy törvényszolga megkopogtatta a vállát.
- Signor, ez az öné. - nyújtott át neki egy összehajtogatott papírfecnit.
- Grazie. - bólintott Hutcher. Széthajtogatta az üzenetet, amelyen egy mondat állt.

„NEM ELÉG MEGÖLNI A GYILKOSOKAT, A LEHETŐSÉGET KELL KIÖLNI, HOGY GYILKOSOK SZÜLESSENEK.”

A felügyelő jól ismerte ezeket a betűket, és azonnal a menet után rohant. Odaállt az elítélt elé, akinek kezei és lábai is láncon voltak. Azonnal átkutatta, és megkönnyebbült, amikor megbizonyosodott róla, hogy már nincs nála toll.
- Soha többé ne adjanak neki íróeszközt. - utasította a rendőröket és a fegyőröket.
A gyilkos ránézett és újra megeresztett egy mosolyt.
- Megértette az üzenetemet felügyelő úr?
- Igen.
- Elhiszi, hogy még találkozunk ebben az életben?
- Elnézést, de remélem, hogy nem. - válaszolt Hutcher, majd kicsit hátrébb sorolt, és mindannyian elindultak a rabszállító autó felé...




5 évvel később, Nápoly villanegyede, Olaszország.



Marina Rosell modell-színésznő és nem mellesleg a Napoli csatárának, Gonzalo Higuaínnak a barátnője éppen lefekvéshez készülődött. Egyedül volt a házban, hiszen az argentin játékos elutazott egy idegenbeli mérkőzésre. Marina ilyenkor ha otthon volt, elment a barátnőivel szórakozni. Így történt ez ma este is. Hajnali kettő óra volt már, mire hazaérkezett. Semmi másra nem vágyott, csak egy kellemes meleg zuhanyra. Köntösben lépett ki a fürdőszobából, majd még gyorsan felhívta a barátját.
- Hogy vagy édes?Felébresztettelek?
- Igen, már aludtam, de semmi baj. Örülök, hogy hívtál. Így tudom, hogy rendben hazaérkeztél. Jól érezted magad? - hangzott a férfi válasza a vonal túlsó végén.
- Nagyon. Viszont hulla fáradt vagyok, szóval most már bedőlök az ágyba és elalvás előtt még rád fogok gondolni. Ügyes legyél holnap!
- Igyekszem. Te pedig zárd be rendesen az erkélyajtót.
- Gonzalito, nyugi. Ki se nyitottam egész nap. Na de most már leteszem. Pihenjél. Szeretlek!
- Én is téged. Holnap este látjuk egymást.
Marina letette a telefont, majd lesétált a földszintre a konyhába, hogy éjszakára még készítsen magának egy pohár vizet az éjjeli szekrényre. Ekkor valami neszre lett figyelmes az előszoba felől. Óvatosan lépkedett a bejárati ajtó irányába. Hallgatózott egy ideig, de síri csend volt, így egy vállrándítással elintézte a dolgot, hátrafordult és visszaindult a konyhába. Ekkor egy erős kar szorítását érezte a dereka körül, majd valaki az arcába nyomott egy darab anyagot. Sikítozott, kapálózott, de az illető nem engedett, Marina pedig néhány másodperc múlva ájultan omlott az ölébe.
Megkereste a kulcsot, kinyitotta a bejárati ajtót, kicipelte a lányt a kocsijához, és betette a csomagtartóba. Visszasétált az ajtóhoz, és szépen bezárta, majd a kulcsot belenyomta az ajtó mellett álló növény kaspójába. Néhány pillanat múlva eltűntek az éjszakában...




Silvio Romano felügyelő idegesen toporgott a nápolyi reptéren, ahol a város első számú és legkedveltebb klubjának játékosait várta, köztük is leginkább Gonzalo Higuaínt. A focista egyik csapattársát, Dries Mertenst átkarolva, mosolyogva érkezett meg, amikor a rendőr odalépett mellé és diszkréten a füléhez hajolt.
- Elnézést Signor Higuaín, Silvio Romano vagyok, a rendőrségtől, sürgősen beszélnem kell Önnel. - súgta, miközben a jelvényét is észrevétlenül megmutatta az argentinnak.
- Persze, rendben. Hová kell mennem? - kérdezte a srác meglepett arcot vágva.
- Kérem kövessen engem és a munkatársamat.
Mertens aggódó tekintettel nézett a csapattársára. Higuaín megveregette a vállát, majd követte Romanot és a fiatal tisztet aki vele volt. Egy félreeső irodába mentek, ahol másik két férfi várta már őket. Az egyik szintén rendőregyenruhát viselt, a másik viszont egy kopottas zakót, bársonynadrágot és fehér inget. Utóbbi férfin látszott, hogy nagyon melege van, a tekintete zavarodott és kicsit idegenül mozog a többiek között.
- Megtudhatom, miről van szó? - kérdezte Higuaín, és egy mosolyt erőltetett az arcára, bár egyre feszültebb volt.
- Signor Gonzalo, engedje meg, hogy bemutassam Ray Hutcher felűgyelőt, a san francisco-i rendőrségtől. - mutatott Romano a zakós fickó felé, majd a másik rendőrtisztet is bemutatta. - Ő pedig itt Massimo Conti kadét.
- Nagyon örülök. - bólintott Gonza.
- Signor Higuaín. - fordult felé Hutcher. - Attól tartok rossz hírt kell közölnöm önnel. A barátnőjét, Marina Rosellt az éjjel elvitték az önök otthonából.
- Hogy mi? - ült le Higuaín. - Ezt hogy érti? Elrabolták? De ki? Hogyan? Honnan tudják? Mi történt?
- Kérem, próbáljon egy pillanatra megnyugodni, én...
- Dehogy próbálok, mondják el mi történt! - az argentinon a totális kétségbeesés lett úrrá.
- Az egyik szomszédjuk jelentette a dolgot. Éjjel kettő óra körül kiment az utcára, mert azt hitte, hogy elfelejtette betolni a kukát. Egy fekete alakot látott kijönni a maguk házából, a karján egy másik embert cipelt. Azonnal hívta a rendőrséget. A helyszínelés még folyik, de nagyon valószínű, hogy aki elvitte az ön barátnőjét az egy...
- Kicsoda? - kiabált Higuaín.
- Egy sorozatgyilkos, akit egy éve körözünk. San Franciscoban kezdett nőket rabolni. Én azért vagyok itt, mert én dolgoztam az ottani ügyeken. Ott majdnem elkaptuk, így átjött Olaszországba. - próbált még mindig nyugodt hangon beszélni Hutcher.
- Úristen. Ezt nem tudom elhinni. - Higuaín felállt, majd megszédült és inkább újra leült. Romano intett a kadétnak, hogy hozzon egy pohár vizet. - És tudnak már valamit? Hová vihette, vagy ilyesmi? Miért vitte el? Váltságdíjat akar? Bármennyit akar, én kifizetem!
- Attól tartok Signor Gonzalo, hogy ez az ember nem akar váltságdíjat. - válaszolta Romano.
- De hát akkor mit akar?
- Nehéz ezt elmagyarázni Signor, de az ő motivációja nem a pénz. - folytatta Hutcher. - Olyan típusú hölgyeket rabol el, mint az ön barátnője. Szőke hajú, csinos fiatal nők. Még nem tudjuk miért ezt a típust választja, de a szakértőink már dolgoznak az ügyön. Viszont erősnek kell lennie signor, mert az a helyzet, hogy sajnos még senkit sem sikerült... - Hutchner szünetet tartott, mielőtt folytatta. - élve megtalálnunk.
Higuaín kezéből kifordult a pohár víz. Ránézett az amerikai felügyelőre, majd lassan felállt és a szemébe nézett. A felügyelő jól ismerte ezt a tekintetet. Nem a focista volt az első, aki ilyen könyörgően nézett rá.
- Kérem, Hutcher felügyelő, találja meg Marinát. Bármit megteszek, amit akar, csak találja meg őt.
- Én mindent megteszek Signor, ezt megígérhetem Önnek. Higgye el, minden vágyam, hogy rács mögé juttassam az illetőt. De Öntől azt kérem, hogy ne kövessen el semmi ostobaságot, és bármi történik, előbb mindig konzultáljon velem vagy Romano felügyelővel. Ez nagyon fontos.
- Igen, felügyelő úr. Bármit megteszek, csak kérem, hozza vissza nekem Marinát.
Romano Higuaín mellé állt és óvatosan megérintette a vállát.
- Két rendőr hazaviszi önt, és keresni fogjuk, amint megtudunk valamit.
- Köszönöm- bólintott a focista, majd a kadéttal és a másik rendőrrel tartott.
Hutcher lehuppant egy székbe.
- A hírzárlatot elrendelték?
- Igen Ray. A sajtó még nem tud semmit. Reméljük nem is szivárog ki semmi.
- Ez a legnehezebb, amikor hírességet rabolnak el. Ajjj, remélem a helyszínelők találtak valami használható nyomot. A fickónak ez az első ügye Olaszországban, ki tudja, nem e vett fel valami új szokást.
- Valaki segíthet nekünk... - Romano óvatosan pillantott rá Hutcherre. Az amerikai rögtön levette, miről is van szó.
- Nem Silvio. Ne tedd ezt velem.
- Nagyon jól tudod, hogy már a milánóiak is kikérték a tanácsát.
- Igen, és cserébe kinyírta az egyik ügyészt.
- Ne felejtsd el, hogy az az ügyész volt a tettes.
- Tudom, de ő akkor is egy pszichopata.
- Ugyanakkor egy zseni.
- Silvio, ne csináld már, hiszen ez...
- Ray! 3 nőt veszítettél el Friscoban. Én nem akarok ennyit itt Nápolyban. Ha az kell, hogy a siker érdekében lepaktáljak magával az ördöggel, hát megteszem! - emelte meg a hangját Romano és a tekintetében elszántság tükröződött.
Hutcher tudta jól, hogy az olasz rendkívül konok és kitartó ember. Amit elhatároz, azt véghez is viszi. Nemtetszését kifejezendő elhúzta a száját, de aztán lassan bólintott...



Higuaín aludni sem tudott. Már két napja semmi hír nem volt a barátnője felől. A családtagjai mind Nápolyba utaztak, hogy vele legyenek. Az argentin a nappaliban ült és egyfolytában az asztalon heverő mobiltelefonját figyelte. Eddig eredménytelen volt a megbabonázásra tett kísérlete, de most a készülék végre megszólalt.
- Tessék, Gonzalo Higuaín. - szólt bele gyorsan.
- Itt Romano. Jöjjön a rendőrkapitányságra. Van valaki, aki segíthet nekünk.
- Azonnal ott leszek.
Higuaín fél órán belül a nápolyi rendőrségen volt. Sietve kopogott be Romano irodájába. Hutcher is ott volt, üdvözölték egymást, majd hellyel kínálták az izgatott argentint.
- Gyorsan, mondják el mi történt!Ki az, aki segíthet nekünk?
A két felügyelő beszámolt neki a tervről. Higuaín tátott szájjal bámult rájuk, mire a mondandójuk végére értek. Nagy levegőt vett, és bár nehezen találta a szavakat, végül mégis kinyögött egy kérdést.
- És gondolják, hogy ez jó ötlet?Elég bizarrnak hangzik.
- Igen Signor, ezzel tisztában vagyunk. De jobb, ha több módszert vetünk be egyszerre. Amíg az egyik nyomozói csoport a tárgyi bizonyítékokra koncentrál, addig mi foglalkozhatunk a tettes pszichológiájával.
- Jó rendben. Én bármilyen segítséget elfogadok, ha ez segít, hogy visszakapjam Marinát. Beszéljenek ezzel az illetővel. - vágta rá az argentin.
- Remek, Csak van egy kis bökkenő. - habozott Romano.
- És mi lenne az?
- Mi már beszéltünk vele. De csak akkor hajlandó segíteni, ha Önnel beszélhet. Látni akarja magát. Ez az egyik feltétele.
Higuaín felállt, körbejárt a szobában, majd nagy levegőt vett és bólintott.
- Rendben. Benne vagyok.
- Signor Higuaín el kell, hogy mondjam, én dolgoztam az ő ügyén, öt évvel ezelőtt én tettem hűvösre, nagyon veszélyes emberről van szó, és... - magyarázta Hutcher, de Higuaín a szavába vágott.
- Nem érdekes. Találkozom vele.
A két felügyelő ismét egymásra néztek, majd Romano bólintott és kiment a szobából.

Két óra múlva Hutcher és Higuaín már a reptér felé mentek, hogy elérjék a Triesztbe tartó repülőgépet...

Ami igazán számít!

XI.

Higuaín izgatottan lépett pályára. Az edző azon az estén a kezdőcsapatba tette. Az argentin úgy érezte, tombol benne az erő és az energia. Elhangzott a kezdő sípszó, ő pedig lepasszolta a labdát Özilnek, aki azonnal támadást kezdeményezett és Di María felé tolta a lasztit. A villámléptű argentin felfutott a szélen, Gonzalo pedig követte a támadást, és a végén a hálóba lőtte a középre adott labdát. A társai a nyakába ugrottak, Ramos pedig örömében még Gonza haját is összeborzolta. A Real Madrid több remek akciót is vezetett, de az ellenfél kapusa jó napot fogott ki, így egészen a félidő közepéig maradt az 1-0-ás eredmény. Ekkor azonban a királyi gárda szöglethez jutott, és bár Cristiano Ronaldo fejesét még kitolta a hálóőr, a kipattanót Higuaín közelről a hálóba vágta. Az első félidő végéig már nem változott az eredmény, a csapatok 2-0-ával mentek el szünetre. Az öltözőben kifújták magukat, és miközben az edző vizespalackok segítségével a taktikát magyarázta, az argentin lopva ránézett a mobiljára. A kijelzőn egy nem fogadott hívás és egy sms volt látható, mindkettő David mobilszámáról. Gonzalo megnyitotta az üzenetet, ami csak egyetlen mondatból állt: JÖN A BABA!!!

A focista az eddiginél is jobban verejtékezni kezdett, és idegességében egyik lábáról a másikra állt. Casillas észrevette ezt, és oldalba bökte Gonzát.
- Mi bajod van? Mindjárt ki kell mennünk a pályára.
- Jön a baba. Eva szülni fog. - válaszolta Gonza.
- Micsoda?
- Mondom, most kaptam az sms-t.
- De most még koncentrálnod kell Pipita.
- Igen, persze. Rúgok még egyet. Még egy gólt akarok rúgni. - hajtogatta az argentin.
Újra pályára léptek és most az ellenfél kezdte a játszmát. Hátrafelé passzoltak és próbálták tartani a labdát, de Higuaín presszionált és elvette a lasztit az egyik védekező középpályástól, majd megiramodott vele. Ezután oldalra passzolt Ronaldonak, aki egy biciklicsel után önzetlenül visszatette a labdát, Gonzalo pedig huszonöt méterről bombagólt ragasztott a jobb felső sarokba. A társak újra a nyakába ugrottak. Higuaín a kispad felé nézett és az edzőt kereste a tekintetével. Amikor összenéztek, az argentin megsimogatta a hasát. A Míster vette a lapot és elküldte melegíteni Benzemát. A hatvanadik percben az ellenfél szépített,ám két percre rá Özil passzából Ronaldo is izmos gólt lőtt, így a Míster végrehajtotta az első cserét, és Higuaínt Benzema váltotta. Az argentin megölelte a vezetőedzőt és egy köszönömöt súgott a fülébe.
- Igyekezz, le ne maradj. - mondta neki a Míster, Gonzalo pedig berohant az öltözőbe, felkapta a táskáját és futball szerelésben indult el a kórházba.

A nővérálláson furcsán néztek a piszkos szerelésben lihegő focistára, de megkapta az eligazítást. Sprintelt a szülészetig, és amikor a folyosóra ért, David már ott toporgott a szülőszoba előtt.
- Mi van? Már elkezdődött? - kérdezte kifulladva a fiútól.
- A méhszáj már nagyon kitágult, vagy mi. Én nem tudom, de a kiszűrődő hangokból ítélve mindjárt meglesz a kicsi. - válaszolta David, aztán mindketten hallgatózni kezdtek. Doktor García újabb erőteljes nyomásra biztatta Evát, aki ordított és magyarul kiabált valamit.
- David, szerinted mi az, hogy „a rohadt életbe?”
- Nem tudom, de nem jelenthet túl szépet. - néztek össze. A szülőszobából újabb ordítás hallatszott, majd gyereksírás következett, David és Gonzalo pedig egymás nyakába ugrottak. Körülbelül tíz perc múlva egy nővér lépett ki az ajtón, a két fiú pedig azonnal lerohanta őt.
- Minden rendben nővérke?
- Igen, az anyuka és a baba is jól van. Melyikük az édesapa?
A srácok ismét összenéztek.
- Én csak a meleg szomszéd vagyok. - válaszolta David.
- Én meg csak szeretnék az apa lenni. - mondta Gonzalo.
- Értem. Nos az egyikük bemehet. Döntsék el, hogy ki lesz az.
- Menj te, Gonza. Én megvárom Juanitot. Mindjárt itt lesz ő is.
- Rnedben, köszönöm. - mosolygott Gonzalo, majd miután beöltöztették egy köpenybe és nejlont is adtak a cipőjére, az argentin belépett a szülőszobába...



Patakokban ömlött rólam a víz,és a pulzusom sem állt még be a normális ritmusba. Az egyik nővér letörölgette a homlokomat.
- Jól van a kisfiam? - néztem rá.
- Igen, mindjárt odaadjuk, csak egy kicsit megtörölgetik. - válaszolta a hölgy, és néhány pillanat múlva doktor García valóban felém hajolt és a mellemre tette a kisbabámat.
- Gratulálok Eva, nagyon ügyes volt. És itt van érte a jutalom. - mondta, majd váltott néhány szót a nővérekkel, és mindannyian kivonultak a helyiségből.
Teljesen kimerültnek éreztem magam, minden erő kiszállt belőlem. De ahogy a kisfiam ott szuszogott a mellkasomon, egyértelmű volt, hogy ez életem legszebb pillanata, és megérte az összes szenvedést, hogy a karjaimban tarthatom.
- Hát megérkeztél végre kicsikém. - suttogtam neki. - Jó sokat vártam rád, de végre itt vagy. Megígérem, hogy téged senki sem bánthat majd soha. Anya mindig vigyázni fog rád. Te vagy a legfontosabb férfi az életemben. - óvatosan megsimogattam a kisfiam haját, és ekkor lassan kinyílt a szülőszoba ajtaja. Felnéztem, és Gonzalot láttam belépni rajta. Megállt, és először tágra nyílt szemekkel, majd mosolyogva nézett bennünket.
- Gyere ide. - mondtam neki halkan, és intettem a kezemmel, mire lábujjhegyen az ágy mellé lépkedett és felénk hajolt. - Ugye, milyen szép a kisfiam?
- Igen, nagyon szép. - bólogatott, és a mutatóujjával megsimogatta a baba arcát.
- Szeretnéd megfogni?
- Szabad?
- Hát persze. - válaszoltam,aztán óvatosan átadtam neki a kicsit, ő pedig ügyesen tartotta a kezében, és amíg én ittam egy kis vizet, sétálgatni kezdett vele a szobában, és halkan beszélt neki.
- Hola, che! Végre megérkeztél. Én Gonza vagyok, anyu egyik barátja, és már nagyon vártam, hogy lássalak. - Magyarázott a kicsinek, ő pedig teljesen nyugodtan feküdt az ölében.
Ahogy néztem őket, a gyomrom összeszorult, a szívem pedig hevesen dobogott. Valami változni kezdett bennem. Ahogy Gonzalo a kisfiamat tartotta a karjaiban, nem bírtam róla levenni a tekintettem, így csak néztem őt és mosolyogtam rá. Odajött hozzám, és óvatosan visszaadta nekem a babát.
- Tudod már, hogy mi lesz a neve? - kérdezte, mikor leült hozzánk az ágyra.
- Arra gondoltam, hogy az első Noel lesz. És szeretném, ha a második neve Gonzalo lenne, utánad. Hiszen annyi mindennel tartozom neked. Persze csak ha te is beleegyezel.
- Hát hogyne. Megtiszteltetés. - mosolygott. - És a vezetékneve? Az apjáét kapja?
- Még nem tudom. Ez majd nemsoká kiderül.
- Értem. - bólintott. - Végül is egyedülálló édesanya vagy- Te döntöd el.
- Igen, így hozta a sors.
- Hát persze. - mondta, majd felállt és közelebb hajolt hozzám. - Gratulálok anyuci. Hosszú. Boldog életet kívánok a kisfiadnak, és remélem, hogy sok örömöd lesz az anyaságban. Természetesen barátként továbbra is számíthatsz rám. . Adott egy puszit a homlokomra és el akart menni, de én az egyik kezemmel visszahúztam a tarkójánál fogva, és megcsókoltam. Próbára akartam tenni, hogy milyen hatással lesz rám, de ez a csók más volt, mint az eddigiek. A halántékomban dobolni kezdett az ér, és képtelen voltam elengedni az ajkait. Végül ő szakította meg a csókot és a szemembe nézett. A tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy meglepődött, és ő is érezte, hogy valami megváltozott. Én pedig már biztos voltam benne, hogy eljött az a pillanat, amiről Conchita beszélt.
- Gonzalo, kérlek, maradj még velünk egy kicsit. - simogattam meg az arcát.
- Igazából át kellene öltöznöm, és Juanitoék is látni szeretnének titeket. - dadogott.
- Inkább ne is csak egy kicsit maradj. Jobb lenne, ha többé el se mennél tőlünk. - hagytam figyelmen kívül az előző mondatát.
- Miket beszélsz? - kérdezte zavartan.
- Azt, hogy maradj velünk. Szeretsz még engem?
- Persze, hogy szeretlek. Én még mindig szeretlek. De te...
- Én is szeretlek téged. - vágtam a szavába. - Igazából nem tudom, hogy mióta. Talán mindig is szerettelek, de valami elvakított. Vagy talán csak most szerettem beléd, ahogy a kisfiamat tartottad a karodban. De ez nem is fontos. Mert most már világosan látok mindent. A gondolataim tiszták, tudom, hogy mit érzek. Szerelmes vagyok beléd Higuaín.
- Eva ez hihetetlen. Igaz ez?
- Igen. Szeretlek téged. És bármit megteszek, hogy ezt bebizonyítsam neked. Szeretnék minden percben mögötted állni. Ott lenni, ha szükséged van rám. Ahogy te is tetted az elmúlt kilenc hónapban. És szeretnék méltó lenni arra a gondoskodásra, amit tőled kaptam. Mert most már tudom, hogy ez az, ami igazán számít. Kiérdemelni azt, hogy valaki szeresse az embert.
Néhány pillanatig Gonzalo csak nézett rám, én pedig vártam, hogy mit fog szólni a vallomásomra.
- Nos, mit mondasz erre, Gonza? - kérdeztem.
Higuaín megsimogatta a kisbabám haját, aztán az arcomra tette a tenyerét és olyan lassan, szenvedélyesen csókolt meg, hogy libabőr futott végig rajtam.
- Ez megfelel válasznak? - mosolygott.
- Igen, legalábbis kezdetnek. - válaszoltam nevetve.
- Csak egy probléma van. - mondta hirtelen.
- És mi az?
- Hát, hogy a kis Noel így már nem kaphatja a te vezetéknevedet. Legalábbis nem csak azt.
- Hanem? - néztem rá kérdőn.
- Hát az én nevemet.
- Azt akarod mondani, hogy...
- Pontosan. Szeretném, ha a kisfiú viselné a nevemet.
- Gonzalo, ez olyan gesztus, amit egyáltalán nem várhatok el tőled.
- De én szeretném.
- Akkor köszönöm. - válaszoltam neki kis szünet után, és megsimogattam az arcát.
Gonzalo óvatosan megfogta a kisbaba kezét, aki eddig aludt, de a mozdulatra felébredt, és hatalmas szemeket meresztett rá.
- Tudod, hogy hívnak téged? - suttogott neki az argentin. - Noelnek. Noel Gonzalo Higuaín.
Ekkor újra kinyílt az ajtó, és David Juanitoval együtt belépett rajta. Legnagyobb meglepetésünkre a két szomszédomat Gonzalo néhány csapattársa, Iker, Ramos, Arbeloa, Albiol, Marcelo és Pepé követte zöld műtősruhába öltöztetve, és bár mindannyian lábujjhegyen jöttek, rögtön elhalmoztak a kérdéseikkel...



Két és fél évvel később éppen Gonzalo születésnapját ünnepeltük. Az argentin délelőtt edzésen volt, én pedig otthon, a madridi házban készültem az estére, és tortát is sütöttem.
Eljött a délután két óra, és éppen beraktam a kész tortát a hűtőbe, hogy a csokoládébevonat meg ne olvadjon rajta. Noel bejött a konyhába, és felkapaszkodott az egyik székre, aztán rákönyökölt az asztalra és olyan arcot vágott, mintha a világ összes gondja, az ő alig hároméves vállára nehezedne.
- Mi a baj kisfiam? Olyan szomorú vagy. - ültem le mellé, és legszívesebben megzabáltam volna, annyira aranyos volt, ahogy a hatalmas kék szemeivel rám nézett. Magamban mindig hálát adtam az égnek, hogy rám hasonlít, nem Miguelre.
- Az a baj, hogy jöhetne már apuci. - sóhajtott.
- Hát már vége az edzésnek, úgyhogy biztos hamarosan itthon lesz. - simogattam, meg a fejét. - Addig nem akarsz enni egy szendvicset, és inni egy pohár tejet?
- De igen anyuci. - bólogatott. Megcsináltam neki a szendvicset, amit egy morzsáig meg is evett. Mikor végzett, hallottuk, hogy egy autó gurul a kocsifeljáróra.
- Megjött apuci! - kiáltott Noel, majd lemászott a székről, és a bejárati ajtó felé rohant. A kabátját a kezemben fogva szaladtam utána, de még mielőtt pulóverben kilépett volna a hűvös madridi decemberbe, szerencsére Gonzalo már a küszöbön állt.
- Hát te meg hová igyekszel kabát nélkül? - kapta fel a kisfiút az ölébe, és egy puszit nyomott Noel arcára.
- Eléd apuci.
- Már letargiában volt, annyira várt téged. - mondtam nevetve, és egy szájra puszival én is üdvözöltem Gonzalot.
- Tényleg hiányoztam neked, kisfiam? - mosolygott az argentin.
- Igen apuci. - bólogatott Noel. - Meg hát már tortát is enni szeretnék, és addig nem lehet, amíg el nem fújod a gyertyát.
- Hohó, szóval ez a hátsó szándék. Hát most ettől szomorú lettem. - mondta Gonza és igyekezett keserű arcot vágni, anélkül, hogy elröhögné.
- Jaj Noel, látod ezt? Apa most szomorú. Adjál neki még egy puszit, hogy vidám legyen. - mondtam, és közben az argentin fejét simogattam. A kisfiú gondolkodott néhány másodpercig, aztán szorosan átölelte Higuaín nyakát, és egy hatalmas puszit nyomott az arcára. - Szeretlek apuci.
- Na így már mindjárt jobb. Én is szeretlek, te kis ördögfióka. - nevetett Gonza.
- És enegm már nem is szeretsz? - néztem Noelre karba tett kézzel.
- Téged is szeretlek anyuci. - válaszolta, aztán odahajolt hozzám, és a pici száját az orromhoz érintette.
- Én meg imádlak kicsikém. De most már menjünk be srácok, apa hadd pakoljon le.
- Jó és átadom az ajándékomat, amit rajzoltam. - mondta Noel, aztán lemászott Gonza öléből, és előreszaladt a szobája felé.
- Hihetetlen, mennyire ragaszkodik hozzád. - fordultam az argentin felé. - Egyszerűen odavan érted.
- Én is odavagyok érte. - mosolygott, majd átkarolta a derekamat. - És az édesanyjáért is.
- Hát még mi lesz, ha megkapod a több részből álló szülinapi ajándékomat? - kacsintottam ráés hosszan megcsókoltam. Azután felmentünk az emeletre a kis Noel után.



Délután egy kicsit átmentünk Gonzalo családjához, hogy ők is felköszönthessék a születésnapja alkalmából, és csak este értünk haza. Amíg Gonza bezárta a garázst, én lefektettem a kisfiunkat. Miután betakargattam, fölé hajoltam.
- Szeretsz engem anyuci?
- Hát persze, kisfiam. Te vagy nekem a legfontosabb a világon.
- És ha testvérem lesz?
- Akkor mindkettőtöket egyformán foglak szeretni. Szeretnél testvért?
- Igen. - bólogatott. - Akkor már hárman tudnánk focizni.
- Ez egy jó gondolat. - mosolyogtam. - Na de most már alvás. - figyelmeztettem a mutatóujjammal, aztán megpusziltam a homlokát.
- Apucinak is akarok puszit adni. - jelentette ki Noel.
- Mindjárt szólok neki. - álltam fel, és az ajtóhoz léptem, ahol éppen megjelent Higuaín. - Jó éjszakát akar kívánni neked. - súgtam oda, majd megálltam az ajtóban, Gonzalo pedig leült az ágy szélére.
- Ideje aludni kisfiam. - mondta mosolyogva.
- Mindjárt, csak még azt akarom kérdezni, hogy holnap focizol velem? - motyogta Noel az álmosságtól hatalmasakat pislogva.
- Holnap igazi tétmeccset játszunk. Aki nyer, az dupla adagot eszik a szülinapi tortából.
- Esélyed sincs che. - mutogatott Noel a kis kezével, mire mindketten nevetni kezdtünk.
- Na azt majd holnap meglátjuk che. De most aludj szépen. - válaszolta Gonzalo,és megpuszilta a kicsi arcát. - Buenas noches.
- Buenas noches. - mosolygott Noel, és egy pillanat múlva már csak a szuszogását hallottuk. Kilopakodtunk a szobából, Gonzalo pedig egy résnyire nyitva hagyta az ajtót.
Lementünk a nappaliba. Gonza leült a nappaliban,én pedig máris hoztam a tortáját.
- Nos, mi amor. Ez az első része az ajándékomnak. - mosolyogtam.
- Az a finom csokitortád? Nem gondoltam, hogy ezt sütötted meg. Ezt imádom, köszönöm tesoro. - megcsókolt, aztán behunyta a szemét, és magában elmondta a kívánságát, majd elfújta a gyertyát.
- Jól van. Most jön a második része. - mondtam, és felszaladtam a hálószobánkba. Lehoztam az ajándéktasakot, és a borítékot, amiben az ajándékok voltak. - ez a második. - Nyújtottam felé a tasakot. Gonzalo egy fekete nyakkendőt talált benne, aminek az aljába a Real Madrid címerét hímeztem.
- Ó de szép. Na, ilyen hímzett csak nekem lesz a csapatból.
- Tetszik?
- Hát persze. Olyan ügyes vagy.
- Na jó, akkor jöhet a harmadik rész. - mondtam izgatottan, és átnyújtottam neki a borítékot.
- Még mindig van ajándék? Tetszik ez a szülinap. - mosolygott, majd kinyitotta borítékot. Amikor kihúzta belőle a képet, azonnal megértette, miről van szó.
- Eva ez azt jelenti, hogy... - kérdezte, de nem fejezte be a mondatot, csak kivörösödött arccal, fülig érő szájjal nézett rám, az ultrahangképet szorongatva.
- Igen Gonzalo. Terhes vagyok. Nem jött meg, úgyhogy csináltam egy tesztet, és pozitív lett, így elmentem doktor Garcíához.
- Akkor kisbabánk lesz? Hát ez csodálatos. És hány hete? - fogta meg a kezemet.
- Két hete.
- Istenem, újra apa leszek. - nevetett, és szorosan átölelt. - Ez a legszebb ajándék mind közül. - mondta, én pedig hozzábújtam, és hosszú csókot váltottunk.
- Nagyon szeretlek Gonzalo. - súgtam neki, miután szétváltunk.
- Noel, te és ez a kicsi a pocakodban, ti vagytok az én kincseim. - simogatta meg az arcom, és újra összeért az ajkunk.
- De még nincs vége az ajándékok sorának. Egy még van. - kacsintottam, majd felálltam a kanapéról, és a kezénél fogva az emeleti hálószobánk felé húztam az argentint.
- Hűha! De ezt az ajándékomat most, ebben az állapotodban át szabad vennem? - kérdezte kikerekedett szemekkel.
- Most még igen, úgyhogy használd ki az alkalmat. - válaszoltam nevetve, ő pedig hátulról átölelt és felmentünk a hálóba...

FIN

Ami igazán számít!

X.

Eljött a március eleje és én már a hetedik hónapba léptem, a hasam miatt pedig képtelen voltam az étteremben dolgozni, így a főnök táppénzre akart küldeni, ami nem lett volna elég a havi megélhetésemre. Szerencsére azonban megüresedett egy hely a hotel titkárságán. Szükség volt egy angolul jól beszélő munkaerőre, aki a külföldi partnereknek lefordítja a hivatalos leveleket, így áthelyeztek oda. Ez ülőmunka volt, tehát könnyedén el tudtam végezni.
Miguelt a feljelentésem nyomán előzetes letartóztatásba helyezték, és kiderült, hogy egy ékszerrablás helyszínén az ő ujjlenyomatát találták meg, így hosszú börtönévekre számíthatott.
Gonzalonak a karácsonyi szünet után valóban kevés ideje volt, hiszen sorra játszották a mérkőzéseket, emiatt pedig legtöbbször újra csak telefonon értük el egymást.
Egyik nap délelőtt, miután végeztem a hét hónapos vizsgálattal doktor Garcíánál, a belvárosban betértem egy bababoltba, és meglátta egy szerkezetet, aminek magzati szívhang figyelő a neve, és ha ezt az övszerű eszközt a kismama a hasára csatolja, akkor a rákötött fülhallgatókon keresztül alkalmanként meghallgathatja a baba szívhangját és rezdüléseit. Nagyon megtetszett a dolog, és elhatároztam, hogy mindenképpen vásárolok egyet. Boldogan mentem haza az új szerzemény birtokában, hogy délután ki is próbáljam. Miután elpakolásztam és megebédeltem, éppen nekikészültem a pihenésnek, amikor csörgött a telefonom.
- Tessék? - fogadtam a hívást.
- Hola Eva. Itt Gonzalo. Nem zavarlak?
- Nem dehogyis! Hogy vagy? - örültem meg, amikor meghallottam az argentin hangját a vonal túlsó végén.
- Felmehetek hozzád? - kérdezte, és hallottam a hangján, hogy valami nincs rendben.
- Persze, gyere csak. Várlak.
- Húsz perc múlva ott vagyok. - válaszolta, majd a hívás megszakadt.
Izgatottan vártam, hogy megérkezzen, mert éreztem, hogy valami baj történt, de el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet az. Fel-alá járkáltam a lakásban és képtelen voltam leülni, amíg meg nem jött. Végre kopogtak, és én sietve nyitottam ki az ajtót.
- Gonza mi történt? Megijesztettél. - mondtam köszönés helyett, mikor belépett a lakásba.
- Ne félj, semmi baj. Csak most szükségem van rád. - válaszolta, majd óvatosan megölelt és a vállamba temette az arcát.
- Itt vagyok. Mondd el, hogy mi bánt. - simogattam meg a haját, aztán leültünk a kanapéra.
- Vannak emberek akik imádnak furkálni, és bármit csinálok semmi sem elég nekik. - kezdte egy nagy sóhajjal.
- Az újságírókra gondolsz? - kérdeztem tőle, mert rögtön tudtam, hogy az újabb átigazolási pletykák viselik meg.
- Igen. És néhány szurkolóra. Persze, tudom, hogy nem kedvelhet mindenki, de nem tettem semmi olyat, amiért utálniuk kéne. Végzem a dolgom, ahogy kell. Rengeteget dolgozok a csapatsikerért. Elsők között érek oda az edzésre, és utolsóként megyek el. Plusz edzéseket végzek. Mégis úgy érzem, hogy semmi nem elég. Mi a bajuk velem? Nem tetszik a frizurám, vagy mi? - darálta, és közben egyre idegesebben gesztikulált. Megfogtam a kezeit, és igyekeztem a lelkére beszélni.
- Figyelj Gonzalo! Az a baj, hogy nem kéne ennyit foglalkoznod sem az újságírókkal, sem azzal a néhány fröcsögő szurkolóval. Tudod miért? Mert olyanok véleményére adsz, akik talán még életükben nem fociztak. Te egy profi sportoló vagy, és nem véletlenül igazolt le a világ egyik legsikeresebb futballklubja. Nem az a lényeg, hogy mit irkál a neten néhány fotelszurkoló, akik még az igazi nevüket sem vállalják fel, hanem az, hogy a csapattársaid és az edződ bízik benned. Légy szíves ne törődj másokkal, csak tedd a dolgodat, ahogy eddig, és meg lesz érte a jól megérdemelt jutalmad. - mosolyogtam rá.

- Látod Eva? Most én szorulok rád, és te tudsz segíteni nekem.
- Ez semmi ahhoz képest, hogy te már az életemet is megmentetted. - legyintettem.
- De nekem ez a fontos. A családom és a barátaim, akik mögöttem állnak és támogatnak. Erre minden élsportolónak szüksége van. Aki tagadja ezt, az hazudik. Úgyhogy köszönöm.
- Bármikor Gonza. - válaszoltam, és adtam egy puszit az arcára. - Akarsz relaxálni egy kicsit? - kérdeztem, mert eszembe jutott a készülék, amit vásároltam.
- Relaxálni? Hogyan?
- Mindjárt meglátod. - kászálódtam fel a kanapéról.
- Oké, gömbi. - nevetett Higuaín.
- Ne hívj gömbinek. - néztem rá sértődötten és fejbe dobtam egy párnával.
- Jól van. De mégis hány kilót mért ma a doki? Hetvenet?
- Csak hatvanhármat. - válaszoltam, miközben kicsomagoltam a babafigyelőt.
- Hatvanhárom? Hát az se semmi. - vihogott.
- Most már hagyd abba, mert le szumó birkózlak.
- Úristen, akkor tényleg jobb lesz, ha abbahagyom.
- Na figyelj. Ennek a cuccnak a hivatalos neve magzati szívhang figyelő készülék, és a nevéből már következtethetsz rá, hogy mit tud. - ültem le újra az argentin mellé, és a pocakomra csatoltam az eszközt, majd a fülhallgatókat átnyújtottam Gonzának, aki betette őket a fülébe. Először csak hallgatózott, aztán elképedve bámult rám.
- Ez a kicsi?
- Igen. Így dobog a szíve. - bólintottam neki mosolyogva.
- Ez hihetetlen- - mondta és most már ő is mosolygott. - Most meg olyan mintha csuklott volna.
- Játszani is szokott odabent.
- És már rugdalózik is?
- Persze, már hetek óta. - mondtam neki.
- Tényleg hallom ahogy dobog a szíve. - nevetett az argentin.
- Dőlj le ide. - mutattam a térdeimre. Gonza rám nézett, aztán lassan háttal az ölembe feküdt, és visszatette a fülhallgatókat a fülébe. Lehajoltam hozzá, és nyomtam egy puszit a homlokára, aztán cirógatni kezdtem a haját, ő pedig behunyta a szemét. Kis idő múlva mindketten álomba merültünk.



Újabb négy hét telt el, és beköszöntött az április. Gonzalo sokkal nyugodtabbnak érezte magát, mióta Evával is beszélgetett, és a lány is biztosította róla, hogy mellette áll. Ennek ellenére Eva még mindig nem igazán közeledett felé komolyabban, és az argentin úgy érezte, hogy talán soha nem is fog. A szokásos alkalmi kapcsolatai persze így is meg voltak a focistának, de ezeket egyre sekélyesebbnek érezte. Aznap este is volt egy randevúja, és éppen Barbara lakására igyekezett, hogy eltöltsön a szőke szépséggel egy kellemes pásztorórát. Barbara tudta, hogy mit akar az argentintól, és egy szál tűzvörös kombinéban nyitott neki ajtót, Higuaín pedig nem vesztegette az idejét, csak ledobta a táskáját és vadul megcsókolta a lányt. Közben viszont folyamatosan Eva arca lebegett a szeme előtt. Amikor Barbara hasát csókolgatta a franciaágyon fekve, csak arra a pillanatra tudott gondolni, amikor a kórházban Eva növekvő pocakjára adott puszit. Amikor a modell haját simogatta, az állapotos lány arcát látta maga előtt, ahogy vérző szájjal sírt a karjaiban. És mikor eljött az a bizonyos pillanat, Gonzalo legszívesebben Eva nevét kiabálta volna bele a fülledt éjszakába, de a vállát Barbara simogatta, így inkább elfojtotta magában a feltörni készülő hangot.
Kis idő múlva Gonzalo a hátán feküdt, a modell pedig a mellkasán aludt. Az argentin lehunyta a szemét, és bárhogy küzdött is ellene, egyetlen hangot hallott a fülében és a fejében. A kisbaba szíve egyre hangosabban dobogott az agyában. Úgy érezte, talán soha nem fogja ezen túltenni magát, és újra meg újra hallani akarja.



Az újabb vizsgálatra Gonzaloval együtt mentem, és reméltük, hogy végre a baba nemét is megtudhatjuk, mert a kicsi eddig makacsul nem akarta megmutatni.
Felfeküdtem a vizsgálóasztalra és az argentin megfogta a csuklóm. Úgy éreztem, ő izgatottabb, mint én. A pici rúgot egy erősebbet, mire a hasamhoz kaptam a kezem.
- Mi az? Fáj valamid? - kérdezte Higuaín.
- Nem, csak a baba rúgott egyet.
- Megint?
- Igen, és mostanában leginkább akkor csinálja, ha veled beszélek telefonon.
- Tényleg? Akkor biztos kedvel engem. - mosolygott.
- Valószínűleg. És hát az anyukája is kedvel téged. - néztem Higuaín szemébe.
- Most nem rúg? - kérdezte, és láttam, hogy egy kicsit zavarba jött az előző kijelentésemtől. Megfogtam a kezét és a pocakomra tettem, mire a baba egy újabb óriási rúgással jelezte, hogy érzi Gonzalo jelenlétét.
- Aú, ez már fáj. Azt hiszem erős lába lesz. - nevettem. Gonza lehajolt a hasamhoz és beszélni kezdett a babához.
- Hé, che! Óvatosan bánj anyucival. Majd ha kijöttél a bunkerből, kapsz tőlem egy szép focilabdát, és akkor aztán együtt toljuk a grundon. Benne vagy?
A gyerek egy újabb rúgással válaszolt.
- Oké, ez most nem volt olyan erős, szóval a lelkére beszéltél a kölyöknek. - nevettem újra.
Doktor García elkezdte a vizsgálatot. Mindhárman a képernyőre tapasztottuk a szemünket, de Gonza és én laikusként először nem láttuk, hogy milyen nemű lesz a kicsi. Az rovos viszont mosolyogni kezdett.
- Hohó, én már látom. - mondta.
- És mi lesz? Mondja már, doki! - türelmetlenkedett Gonzalo, és én is egyre izgatottabb lettem.
- Ez a baba bizony egy kisfiú. - válaszolta a doktor.
- Hallod ezt? Kisfiam lesz! - rángattam meg Gonza karját.
- Igen, kisfiú. Egy ügyes és erős srác. - bólogatott ő is.



Május nyolcadika volt, és már két nappal túlhordtam a kisbabát. Higuaínnak aznap este mérkőzése volt hazai pályán, én viszont kivettem néhány nap szabadságot, és otthonról dolgoztam, hiszen a kisfiam bármikor világra jöhetett. Gonzalo délelőtt még felhívott telefonon, hogy jól vagyok-e.
- Minden rendben, nyugodj meg. És a mobilom is mellettem van, mint mindig. - nyugtattam meg.
- És ki van a közeledben?
- Senki, egyedül vagyok itthon.
- Conchita nem tud átmenni hozzád? - kérdezte aggódva.
- Nem, mert az unokahúgára vigyáz vidéken.
- Señorita Dolores vagy Bernardo?
- Ó, te még nem is tudod? Együtt mentek wellness hétvégére.

- Örülök, na de pont most? És Juanito?
- Dolgozik. Valami neves divatlapnak fotóz mindenféle modelleket.
- Ez nem lehet igaz. Ráadásul most még anyám sincs itthon, hogy átmenne hozzád.
- De jól vagyok Gonza. Ne aggodalmaskodj. Szerintem ma még nem jön a srác.
- Akkor is zavar, hogy egyedül vagy.
- Tudod mit? Azt hiszem David itthon van. Majd szólok neki, ha a kisfiam mégis meggondolná magát.
- Na jó, ez egy kicsit megnyugtat. De csak egy kicsit. Most megyek ebédelni. És tudod, ha jön a baba, akkor csak csináld azt a légzést, amit a terhestornán. És maradj nyugodt. A túlélő csomagod elő van készítve?
- Túlélőcsomag? Gonza, nem kommandós bevetésre készülök, hanem szülni. Pár dolog elő van készítve. Hihetetlen, hogy te jobban aggódsz, mint én. - nevettem. - Ma este a saját fotelemből fogom nézni, ahogy gurítasz egy mesterhármast.
- Rendben. Vigyázz magadra.
- Te is, Gonzalo. - letettem a telefont, majd a pocakomra simítottam a tenyerem, és beszélni kezdtem a kisfiamhoz.
- Nos, mit szólsz hozzá, micsoda őrangyalunk van? Kedveled őt? - a baba azonal rúgott egyet, mintha ezzel válaszolna a kérdésemre. - Igen, én is kedvelem. Sőt, szeretem is. Olyan jó lenne, ha szerelmes lennék Gonzaloba. Akkor még szebb lenne minden. Akár lehetne ő az apukád. Persze tudom, hogy ketten is jól megleszünk, de ha lenne egy apukád, az lenne csak az igazi. Tudod,nem is értem, hogy miért nem zúgtam még fülig bele. Hiszen ő nagyon jóképű és kedves. Vigyáz rám, és rád is. Azt hiszem ő is nagyon vár téged. Egyébként is minden nő álma. Ha tudnád, milyen sok nőnemű rajongója van. Csak én vagyok ilyen balfék, hogy nem kapok utána két kézzel. De tudod mit? Itt és most megígérem neked, hogy nem hagyom elmenni. Meg fogom szeretni őt, és mindent meg is fogok tenni, hogy ezt érezze...

Ami igazán számít!

IX.

Mi a terved Miguel? - kérdeztem, és közben próbáltam elállítani az orrvérzésemet.
- Én csak beszélgetni szeretnék, de veled nem lehet. - ült le mellém a spanyol.
- Miről akarsz beszélgetni? Most itt vagyok. Úgyse mehetek sehová! Akkor beszélgessünk.
- Mond csak, ha akkor nem találkozunk este a bárban, elmondtad volna valaha is, hogy gyerekem lesz?
- Igen, mert azt akartam, hogy tudd.
- Aha, és ezt most el kellene hinnem?
- Ez az igazság. - vágtam rá.
- Mégis a focista kísérget az ultrahangra.
- Mert te dolgoztál.
- Na és aztán? Miért nem ment veled valamelyik homokos haverod? Tőlük legalább biztonságban tudhatlak.
- Gonzalo csak egy jó barát. És egyébként sem tartozom neked magyarázattal. Emlékszel a fekete hajú lányra, akivel megcsaltál? Vagy az már kiment a fejedből?
- És te emlékszel arra, hogy milyen jókat keféltünk ebben a lakásban? - kérdezte Miguel, és a nyakamtól lefelé haladva benyúlt a pólóm alá.
- Vedd le rólam a kezed, te mocsok. Még azt sem tiszteled, hogy terhes vagyok? - fakadtam ki, mire egy újabb pofont kaptam, amitől felszakadt a szám. A fájdalomtól újra sírni kezdtem.
- Az nem baj, hogy terhes vagy, mert más módon is segíthetsz kielégíteni a vágyaimat. - mondta az arcomhot hajolva, és éppen le akart fogni, amikor az ajtót betörték. Miguelnek hátrafordulni sem volt ideje, mert Higuaín megragadta a vállánál fogva.
- Hagyd békén, vagy bucira verlek. - mondta az argentin, majd egy hatalmas jobb horoggal „ajándékozta meg” Miguelt, aki elterült a földön. Ezután a rendőrök lefogták, és bilincsben vezették el. Közben Gonzalo édesapja és testvére felültettek engem, majd Gonza is mellettem termett és átölelt.
- Jól vagy, Eva? Nem esett bajod? Hol fáj? Mit tett veled ez a szarházi?
- Semmi bajom, csak az orrom fáj. - válaszoltam.
- Látom, és a szád is vérzik. - simogatta meg az arcomat, majd néhányszor finoman hozzáérintette az ajkait az enyémhez. Átkaroltam a nyakát és szorosan magamhoz húztam. Tudtam, hogy most már biztonságban vagyok. Közben David, Juanito és a ház többi lakója is a lakásomban volt már, beleértve señor Bernardot is, aki falfehér arccal rohant fel az emeletre.
- Egyszer teszem ki a lában a házból, és mi történik. Jaj, ha itthon lettem volna, lelövöm azt a szemét disznót, akár egy kutyát. - mondta a fejét fogva.
- Eva, siettünk, ahogy tudtunk. A pocakodat is bántotta? - kérdezték Davidék is, mire csak a fejemet ráztam.
- Bevisszük a kórházba, hogy ellenőrizzék. Gyertek oda utánunk. - szólt nekik Nico Higuaín.
- Rendben. - bólogattak a srácok, Nico pedig az apjával egyetemben előre ment a kocsihoz.
- Talpra tudsz állni? - kérdezte Gonzalo, mire megint csak bólogatni tudtam, mert az idegesség miatt újra előtört belőlem a sírás. - Most már semmi baj mi vida. Itt vagyok. - mondta, majd lesegített a kocsijukig, hogy kórházba vigyenek.

Egy kórteremben feküdtem, és doktor Garcíát vártuk az eredményekkel. Csak Gonzalo volt bent velem, a többiek kint vártak a folyosón. Az argentin leült az ágyam szélére, és a pocakomra tette a tenyerét.
- Nem lesz semmi gond. - próbált megnyugtatni.
- Remélem, mert ha mégis, akkor én... - nem fejeztem be a mondatot, mert egy újabb síráshullám következett.
- Nyugodj meg, kérlek. Én érzem, hogy minden rendben lesz.
Néhány percig csöndben várakoztunk, majd megfogtam az argentin kezét.
- Sajnálom, hogy elrontottam a születésnapodat.
- Eva, ne beszélj butaságokat.
- De mindig csak a baj van velem, mióta megismertél. Monoklival a szemem alatt szolgálom fel az ebédedet, aztán elájulok az utcán, ráadásul te kísérgetsz mindenhová, mindig ott vagy, ha szükségem van rád, és most még ez is.
- Hát mit tagadjam, SuperPipita vagyok. - viccelődött, mire én is nevetni kezdtem.
- Én viszont egy naiv, buta liba vagyok, hogy még egy esélyt akartam adni Miguelnek. - mondtam elkomolyodva.

- Nem buta liba vagy, csak egy szerelmes nő. Miguel meg egy tetves mázlista. Bár jelen pillanatban nem lennék a helyében.
- Feljelentést kell majd tennem, igaz?
- Igen, ha azt akarod, hogy dutyiba zárják.
- Ez elég borzalmas. Hogyan fogom megmagyarázni a gyerekemnek, hogy börtönbe juttattam az apját? Ebbe belegondolni is rossz. - takartam el az arcomat.
- Most csak az a fontos, hogy biztonságban legyetek. A gyerek majd megérti, ha eljön az ideje. - válaszolta Higuaín. Belenéztem a szemébe, és megsimogattam az arcát.
- Bárcsak te lennél a kisbabám édesapja.
- Bárcsak engem szeretnél úgy, mint Miguelt.
- Én szeretlek téged.
- De csak mint egy barátot. - válaszolta az argentin, és még mielőtt bármit mondhattam volna, kinyílt a kórterem ajtaja, és doktor García lépett be rajta.
- Mi a helyzet, doktor úr? Rendben van a kicsi? - kérdeztük egyszerre, és azt éreztem, hogy az a néhány tizedmásodperc, amennyit a válaszra kellett várni, maga volt az örökkévalóság. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom pedig diónyi nagyságúra szorult össze.
- A magzat egészséges, ahogy az orr-és szájsérülést leszámítva a kismama is. - mondta az orvos és Gonzával egyszerre lélegeztünk fel. - Holnap reggelig itt marad megfigyelésen, aztán hazamehet. - tette hozzá a doki, aztán kiment.
- Látod, mondtam, hogy nem lesz gond. - szorította meg Gonzalo a kezem, majd első alkalommal adott egy puszit a pocakomra, ami megmagyarázhatatlanul jó érzéssel töltött el.
- Köszönöm Higuaín. - simogattam meg a haját. Ekkor David, Juanito, és Gonzalo néhány családtagja egyszerre rontottak be a kórterembe. A focistát félretolták és lerohantak a kérdéseikkel. Juanito haálra vált arccal ült le az ágyam szélére, David pedig megállt mögötte és a tenyerébe temette az arcát. Félig ülőhelyzetbe tornáztam magam és megöleltem Juanitot.
- Ne vágkj ilyen képet, már semmi baj. Az orvos most mondta, hogy a baba jól van.
- Eva, annyira sajnálom, hogy nem voltunk otthon és nem tudtunk segíteni neked.
- Ugyan már, az én hibám volt, hogy megbíztam Miguelben. Egyedül én vagyok a felelős.
- Most mi lesz? Biztonságban vagy a lakásodban? Mert ha nem, akkor hozzánk is költözhetnél. Van elég szobánk. - ajánlotta fel Gonzalo édesanyja.
- Köszönöm señora Nancy, de nem akarok senkinek a terhére lenni. Már így is kellemetlenül érzem magam. Miguel pedig remélhetőleg már úgysem marad szabadlábon. De hálás vagyok, hogy felajánlotta.
- Azért gondold meg. Gonza biztos örülne neki. - pillantott rá az eseményeket kívülről figyelő focistára, akihez közben David lépett oda.
- Gonzalo, én is hibásnak érzem magam. Tudhattuk volna, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik.
- Tudtuk is mindannyian. De Eva felnőtt nő, aki hozott egy rossz döntést. Persze ettől még sajnálom, hogy megint át kellett élnie ezt a durvaságot.
- De ha nem ma megyünk el arra a hülye kiállításra...
- David, én voltam vele délelőtt. Ha meghívom délutánra a születésnapi partimra, akkor mellettem lett volna, és ez nem történik meg. De ez mind csak feltételezés. Nyugi, haver, lényeg, hogy túl vagyunk rajta, és a kisbaba egészséges. - mondta Gonzalo, majd Daviddal átölelték egymást.
Miután újra ketten maradtunk Higuaínnal a kórteremben, megint leült az ágyam szélére.
- Neked holnap délelőtt edzés lesz. Menj haza és pihend ki magad. Én rendben vagyok. - mondtam neki.
- Áh, nem hiszem, hogy tudnék most otthon nyugodtan aludni. Behozatok ide egy pótágyat, és veled maradok.
- Gonzalo, nem akarom, hogy holnap miattam legyél fáradt. Már így is legszívesebben a föld alá süllyednék szégyenemben, hogy mindig csak a terhedre vagyok.
- Te sosem vagy a terhemre. És hidd el, jobban tudok aludni, ha tudom, hogy a közelemben vagy.
- Miért csinálod mindezt? Én nem értem. - néztem rá hitetlenkedve Higuaínra.
- Azért Eva, mert szeretlek.
- De miért? Hiszen én nem tettem semmit, amiért szerethetnél.
- Nem azért szeretlek, mert tettél érte valamit, hanem azért, aki vagy.
- Egy hülye liba, aki állandóan a segítségedre szorul.
- Egy leendő anya, aki a gyereke érdekében mindent megtesz. És egy kedves lány, aki pulóvert köt a szülinapomra ahelyett, hogy valami hülye, drága karórát vásárolna.
- Akkor nem unod még a képemet? - kérdeztem tőle, és újra könnyezni kezdtem. Nem volt elég, hogy a hormonjaim a terhességtől egészen megzavarodtak, hanem még a stressz is rátett egy lapáttal.
- Dehogy unom, te pityergő. - mosolyodott el, és letörölt egy könnycseppet az arcomról. - Veled nem is lehet unalmas az élet.



Másnap Higuaín hazavitt kocsival és fel is kísért a lakásomba.
- biztos, hogy nem akarsz inkább hozzánk jönni? Anya szívesen látna. - kérdezte, mikor lepakoltunk az előszobában.
- Nem, köszönöm. Rendben leszek. Tényleg nem akarok már senkinek sem a nyakán lenni. Conchita egyébként is átjön délután.
- Na jó. De a mobilod legyen kéznél.
- Úgy lesz. - bólintottam.
- Akkor én megyek. Edzés után felhívlak.
- Jól van. Vigyázz magadra. - léptem oda hozzá, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve megcsókoltam. Először ő is viszonozta a közeledésem, de aztán eltolt magától.
- Ez így nem jó, Eva.
- De én azt hittem, hogy...
- Igen, és jól gondolod. - vágott bele a szavamba. - Én szeretlek, de te nem szeretsz engem. Hálát érzel irántam és baráti szeretetet. De nem szerelmet, ugye igazam van? - kérdezte, mire válaszképpen lehajtottam a fejem. - Ezt így nem akarom Eva, mert ennek semmi értelme. Azt akarom, hogy szeress. - mondta határozottan, majd egyedül hagyott a lakásban a gondolataimmal...



Conchita átjött hozzám délután, és miután elsoroltatta velem, ami előző nap történt, egy nagyot sóhajtott.
- Jaj, Eva. Ha belegondolok abba, hogy ezért én is hibás vagyok.
- Már miért lennél hibás? - néztem rá kérdőn.
- Gondolj bele. Ha már a legelső estén figyelmeztetlek, hogy milyen is ez a Miguel, akkor ez az egész nem történik meg.
- De ha már akkor figyelmeztetsz, úgy most nem várnék babát. Ennek így kellett történnie.
- Szóval te úgy érzed, hogy mindennel együtt megérte?
- Igen. - vágtam rá határozottan. - A terhességem a legjobb dolog, ami történhetett velem. Alig várom, hogy a kisbabám megszülessen és a karjaimban tarthassam őt. Már azt se bánom, ha egyedül maradok, hiszen ő itt lesz nekem.
- És mi van a focistával? - kérdezte Conchita óvatosan.
- Higuaínnal? Nem tudom, teljesen össze vagyok zavarodva. Ma próbáltam közeledni hozzá, de elutasított., mert nem érzi úgy, hogy szeretem őt.
- És igaza van?
- Fogalmam sincs, Conchita. Hogyan tudhatnám meg, hogy mit érzek valójában iránta?
- El fog jönni az a pillanat, amikor tisztán látod majd. Csak várj türelemmel. De neked kell átgondolnod mi az, ami igazán számít egy kapcsolatban. Nem akarlak befolyásolni, de ez az ember mindent megtesz érted. Ráadásul nem vár érte semmit. És hónapok óta szerelmes beléd úgy, hogy te nem viszonozod az érzéseit. Melyik férfi tenné ezt meg?
- Tudom, hogy Gonzalo egy szent. - sóhajtottam. - Meg sem érdemlem, hogy szeressen...