Maisah

I.

2008. Június 13-a, Róma, Olaszország.

Ray Hutcher felügyelő eszeveszett tempóban rohant át az olasz főváros repterén. Túlesett az ellenőrzésen, és máris taxit fogott a bejárat előtt. A bíróságon már várták. Amikor megérkezett, római összekötője, Silvio Romano már várta őt az épület előtt.
- Elnézést, késett a gépem. A szállítás simán ment?
- Sí, signor Hutcher. Rendben volt minden. Már a tárgyalóteremben van. - válaszolt a férfi erős akcentussal kiejtve az angol szavakat. Mindketten siettek felfelé a hosszú lépcsősoron egészen a régi épület bejáratáig, majd fel a második emeletre, mire végre megérkeztek a terembe.
Fárasztó tárgyalás várt rájuk, de ugyanakkor az ügy teljesen tiszta volt. A bíró ítéletet hirdetett.
- A vádlott bűnös 5 rendbeli előre kitervelt gyilkosság vádjában. A szakértői vélemény alapján a vádlott részére pszichiátriai gyógykezelést rendelek el, legkorábban 20 év múlva kerülhet újra felülvizsgálat alá. Az ítélet a Franco Basaglia Pszichiátriai Intézetben kerül végrehajtásra. A büntetés letöltését a vádlottnak azonnali hatállyal meg kell kezdenie. Az ítélet jogerős.
A bíró egy kalapácsütéssel lezárta a 3 éve tartó ügyet, Hutcher pedig nagyot sóhajtott. Átnézett a terem másik végébe, ahonnan egy mosolygó arc nézett vissza rá. A felügyelőt kirázta a hideg ettől a mosolytól. Az elítéltet elvezették. Hutcher is készülődött, a kíséretben akart lenni, amikor ezt a gyilkost átszállítják az intézetbe, amely Trieszt mellett egy erdőségben volt eldugva. Már éppen a menet után indult, amikor egy törvényszolga megkopogtatta a vállát.
- Signor, ez az öné. - nyújtott át neki egy összehajtogatott papírfecnit.
- Grazie. - bólintott Hutcher. Széthajtogatta az üzenetet, amelyen egy mondat állt.

„NEM ELÉG MEGÖLNI A GYILKOSOKAT, A LEHETŐSÉGET KELL KIÖLNI, HOGY GYILKOSOK SZÜLESSENEK.”

A felügyelő jól ismerte ezeket a betűket, és azonnal a menet után rohant. Odaállt az elítélt elé, akinek kezei és lábai is láncon voltak. Azonnal átkutatta, és megkönnyebbült, amikor megbizonyosodott róla, hogy már nincs nála toll.
- Soha többé ne adjanak neki íróeszközt. - utasította a rendőröket és a fegyőröket.
A gyilkos ránézett és újra megeresztett egy mosolyt.
- Megértette az üzenetemet felügyelő úr?
- Igen.
- Elhiszi, hogy még találkozunk ebben az életben?
- Elnézést, de remélem, hogy nem. - válaszolt Hutcher, majd kicsit hátrébb sorolt, és mindannyian elindultak a rabszállító autó felé...




5 évvel később, Nápoly villanegyede, Olaszország.



Marina Rosell modell-színésznő és nem mellesleg a Napoli csatárának, Gonzalo Higuaínnak a barátnője éppen lefekvéshez készülődött. Egyedül volt a házban, hiszen az argentin játékos elutazott egy idegenbeli mérkőzésre. Marina ilyenkor ha otthon volt, elment a barátnőivel szórakozni. Így történt ez ma este is. Hajnali kettő óra volt már, mire hazaérkezett. Semmi másra nem vágyott, csak egy kellemes meleg zuhanyra. Köntösben lépett ki a fürdőszobából, majd még gyorsan felhívta a barátját.
- Hogy vagy édes?Felébresztettelek?
- Igen, már aludtam, de semmi baj. Örülök, hogy hívtál. Így tudom, hogy rendben hazaérkeztél. Jól érezted magad? - hangzott a férfi válasza a vonal túlsó végén.
- Nagyon. Viszont hulla fáradt vagyok, szóval most már bedőlök az ágyba és elalvás előtt még rád fogok gondolni. Ügyes legyél holnap!
- Igyekszem. Te pedig zárd be rendesen az erkélyajtót.
- Gonzalito, nyugi. Ki se nyitottam egész nap. Na de most már leteszem. Pihenjél. Szeretlek!
- Én is téged. Holnap este látjuk egymást.
Marina letette a telefont, majd lesétált a földszintre a konyhába, hogy éjszakára még készítsen magának egy pohár vizet az éjjeli szekrényre. Ekkor valami neszre lett figyelmes az előszoba felől. Óvatosan lépkedett a bejárati ajtó irányába. Hallgatózott egy ideig, de síri csend volt, így egy vállrándítással elintézte a dolgot, hátrafordult és visszaindult a konyhába. Ekkor egy erős kar szorítását érezte a dereka körül, majd valaki az arcába nyomott egy darab anyagot. Sikítozott, kapálózott, de az illető nem engedett, Marina pedig néhány másodperc múlva ájultan omlott az ölébe.
Megkereste a kulcsot, kinyitotta a bejárati ajtót, kicipelte a lányt a kocsijához, és betette a csomagtartóba. Visszasétált az ajtóhoz, és szépen bezárta, majd a kulcsot belenyomta az ajtó mellett álló növény kaspójába. Néhány pillanat múlva eltűntek az éjszakában...




Silvio Romano felügyelő idegesen toporgott a nápolyi reptéren, ahol a város első számú és legkedveltebb klubjának játékosait várta, köztük is leginkább Gonzalo Higuaínt. A focista egyik csapattársát, Dries Mertenst átkarolva, mosolyogva érkezett meg, amikor a rendőr odalépett mellé és diszkréten a füléhez hajolt.
- Elnézést Signor Higuaín, Silvio Romano vagyok, a rendőrségtől, sürgősen beszélnem kell Önnel. - súgta, miközben a jelvényét is észrevétlenül megmutatta az argentinnak.
- Persze, rendben. Hová kell mennem? - kérdezte a srác meglepett arcot vágva.
- Kérem kövessen engem és a munkatársamat.
Mertens aggódó tekintettel nézett a csapattársára. Higuaín megveregette a vállát, majd követte Romanot és a fiatal tisztet aki vele volt. Egy félreeső irodába mentek, ahol másik két férfi várta már őket. Az egyik szintén rendőregyenruhát viselt, a másik viszont egy kopottas zakót, bársonynadrágot és fehér inget. Utóbbi férfin látszott, hogy nagyon melege van, a tekintete zavarodott és kicsit idegenül mozog a többiek között.
- Megtudhatom, miről van szó? - kérdezte Higuaín, és egy mosolyt erőltetett az arcára, bár egyre feszültebb volt.
- Signor Gonzalo, engedje meg, hogy bemutassam Ray Hutcher felűgyelőt, a san francisco-i rendőrségtől. - mutatott Romano a zakós fickó felé, majd a másik rendőrtisztet is bemutatta. - Ő pedig itt Massimo Conti kadét.
- Nagyon örülök. - bólintott Gonza.
- Signor Higuaín. - fordult felé Hutcher. - Attól tartok rossz hírt kell közölnöm önnel. A barátnőjét, Marina Rosellt az éjjel elvitték az önök otthonából.
- Hogy mi? - ült le Higuaín. - Ezt hogy érti? Elrabolták? De ki? Hogyan? Honnan tudják? Mi történt?
- Kérem, próbáljon egy pillanatra megnyugodni, én...
- Dehogy próbálok, mondják el mi történt! - az argentinon a totális kétségbeesés lett úrrá.
- Az egyik szomszédjuk jelentette a dolgot. Éjjel kettő óra körül kiment az utcára, mert azt hitte, hogy elfelejtette betolni a kukát. Egy fekete alakot látott kijönni a maguk házából, a karján egy másik embert cipelt. Azonnal hívta a rendőrséget. A helyszínelés még folyik, de nagyon valószínű, hogy aki elvitte az ön barátnőjét az egy...
- Kicsoda? - kiabált Higuaín.
- Egy sorozatgyilkos, akit egy éve körözünk. San Franciscoban kezdett nőket rabolni. Én azért vagyok itt, mert én dolgoztam az ottani ügyeken. Ott majdnem elkaptuk, így átjött Olaszországba. - próbált még mindig nyugodt hangon beszélni Hutcher.
- Úristen. Ezt nem tudom elhinni. - Higuaín felállt, majd megszédült és inkább újra leült. Romano intett a kadétnak, hogy hozzon egy pohár vizet. - És tudnak már valamit? Hová vihette, vagy ilyesmi? Miért vitte el? Váltságdíjat akar? Bármennyit akar, én kifizetem!
- Attól tartok Signor Gonzalo, hogy ez az ember nem akar váltságdíjat. - válaszolta Romano.
- De hát akkor mit akar?
- Nehéz ezt elmagyarázni Signor, de az ő motivációja nem a pénz. - folytatta Hutcher. - Olyan típusú hölgyeket rabol el, mint az ön barátnője. Szőke hajú, csinos fiatal nők. Még nem tudjuk miért ezt a típust választja, de a szakértőink már dolgoznak az ügyön. Viszont erősnek kell lennie signor, mert az a helyzet, hogy sajnos még senkit sem sikerült... - Hutchner szünetet tartott, mielőtt folytatta. - élve megtalálnunk.
Higuaín kezéből kifordult a pohár víz. Ránézett az amerikai felügyelőre, majd lassan felállt és a szemébe nézett. A felügyelő jól ismerte ezt a tekintetet. Nem a focista volt az első, aki ilyen könyörgően nézett rá.
- Kérem, Hutcher felügyelő, találja meg Marinát. Bármit megteszek, amit akar, csak találja meg őt.
- Én mindent megteszek Signor, ezt megígérhetem Önnek. Higgye el, minden vágyam, hogy rács mögé juttassam az illetőt. De Öntől azt kérem, hogy ne kövessen el semmi ostobaságot, és bármi történik, előbb mindig konzultáljon velem vagy Romano felügyelővel. Ez nagyon fontos.
- Igen, felügyelő úr. Bármit megteszek, csak kérem, hozza vissza nekem Marinát.
Romano Higuaín mellé állt és óvatosan megérintette a vállát.
- Két rendőr hazaviszi önt, és keresni fogjuk, amint megtudunk valamit.
- Köszönöm- bólintott a focista, majd a kadéttal és a másik rendőrrel tartott.
Hutcher lehuppant egy székbe.
- A hírzárlatot elrendelték?
- Igen Ray. A sajtó még nem tud semmit. Reméljük nem is szivárog ki semmi.
- Ez a legnehezebb, amikor hírességet rabolnak el. Ajjj, remélem a helyszínelők találtak valami használható nyomot. A fickónak ez az első ügye Olaszországban, ki tudja, nem e vett fel valami új szokást.
- Valaki segíthet nekünk... - Romano óvatosan pillantott rá Hutcherre. Az amerikai rögtön levette, miről is van szó.
- Nem Silvio. Ne tedd ezt velem.
- Nagyon jól tudod, hogy már a milánóiak is kikérték a tanácsát.
- Igen, és cserébe kinyírta az egyik ügyészt.
- Ne felejtsd el, hogy az az ügyész volt a tettes.
- Tudom, de ő akkor is egy pszichopata.
- Ugyanakkor egy zseni.
- Silvio, ne csináld már, hiszen ez...
- Ray! 3 nőt veszítettél el Friscoban. Én nem akarok ennyit itt Nápolyban. Ha az kell, hogy a siker érdekében lepaktáljak magával az ördöggel, hát megteszem! - emelte meg a hangját Romano és a tekintetében elszántság tükröződött.
Hutcher tudta jól, hogy az olasz rendkívül konok és kitartó ember. Amit elhatároz, azt véghez is viszi. Nemtetszését kifejezendő elhúzta a száját, de aztán lassan bólintott...



Higuaín aludni sem tudott. Már két napja semmi hír nem volt a barátnője felől. A családtagjai mind Nápolyba utaztak, hogy vele legyenek. Az argentin a nappaliban ült és egyfolytában az asztalon heverő mobiltelefonját figyelte. Eddig eredménytelen volt a megbabonázásra tett kísérlete, de most a készülék végre megszólalt.
- Tessék, Gonzalo Higuaín. - szólt bele gyorsan.
- Itt Romano. Jöjjön a rendőrkapitányságra. Van valaki, aki segíthet nekünk.
- Azonnal ott leszek.
Higuaín fél órán belül a nápolyi rendőrségen volt. Sietve kopogott be Romano irodájába. Hutcher is ott volt, üdvözölték egymást, majd hellyel kínálták az izgatott argentint.
- Gyorsan, mondják el mi történt!Ki az, aki segíthet nekünk?
A két felügyelő beszámolt neki a tervről. Higuaín tátott szájjal bámult rájuk, mire a mondandójuk végére értek. Nagy levegőt vett, és bár nehezen találta a szavakat, végül mégis kinyögött egy kérdést.
- És gondolják, hogy ez jó ötlet?Elég bizarrnak hangzik.
- Igen Signor, ezzel tisztában vagyunk. De jobb, ha több módszert vetünk be egyszerre. Amíg az egyik nyomozói csoport a tárgyi bizonyítékokra koncentrál, addig mi foglalkozhatunk a tettes pszichológiájával.
- Jó rendben. Én bármilyen segítséget elfogadok, ha ez segít, hogy visszakapjam Marinát. Beszéljenek ezzel az illetővel. - vágta rá az argentin.
- Remek, Csak van egy kis bökkenő. - habozott Romano.
- És mi lenne az?
- Mi már beszéltünk vele. De csak akkor hajlandó segíteni, ha Önnel beszélhet. Látni akarja magát. Ez az egyik feltétele.
Higuaín felállt, körbejárt a szobában, majd nagy levegőt vett és bólintott.
- Rendben. Benne vagyok.
- Signor Higuaín el kell, hogy mondjam, én dolgoztam az ő ügyén, öt évvel ezelőtt én tettem hűvösre, nagyon veszélyes emberről van szó, és... - magyarázta Hutcher, de Higuaín a szavába vágott.
- Nem érdekes. Találkozom vele.
A két felügyelő ismét egymásra néztek, majd Romano bólintott és kiment a szobából.

Két óra múlva Hutcher és Higuaín már a reptér felé mentek, hogy elérjék a Triesztbe tartó repülőgépet...