Ami igazán számít!

II.

Másnap reggel összefutottam a lépcsőházban Conchitával. Éppen három nagy zsák szemetet próbált lecipelni a lépcsőn, így odaléptem hozzá, hogy felajánljam a segítségemet.
- Buenos Días Conchita, segítsek?
- Ó, Eva, téged az ég küldött, igen megköszönném, Ez a tegnapi nagytakarításom eredménye. – válaszolta, majd a kezembe nyomott két zsákot.
Miután kidobtuk a szemetet, mindketten a pékség irányába indultunk.
- És, tegnap randid volt? – kérdezte meg óvatoskodva.
- Igen. – válaszoltam mosolyogva. – Azzal a fiúval, akivel az este láttál.
- Igen, gondoltam… és, szimpatikusnak találod?
- Igen, ami azt illeti, valóban igazad volt. Spanyolországban úgy tűnik, még én sem maradok egyedül.
- Igen aranyom, csak azért óvatosan. Tudod, nem szabad beleugrani semmibe. Csak ismerd ki először. – válaszolta, és közben idegesen piszkálta a haját.
- Valamit tudnom kéne, Conchita? – kérdeztem tőle, mire csak a haját piszkálta tovább.
- Én csak nem akarom, hogy sérülj azzal, hogy esetleg elhamarkodott döntéseket hozol. Tudod, hogy kedvellek. Hallgass egy tapasztalt nőre, és ne dönts elhamarkodottan. Jól ismerd meg a partnered, én csak ennyit mondok. – válaszolta, majd miután mindketten megvettük a reggelinket, elváltunk, és én dolgozni mentem.



Este ismét találkoztam Miguellel. Kicsit elkésett, mert hét óra után tíz perccel kopogott a lakásom ajtaján.
- Ne haragudj, elakadtam a forgalomban. – mondta, majd köszönésképpen adott egy puszit a számra, aztán pedig egy keskeny fekete kendőt varázsolt elő a háta mögül. – Nos, készen állsz a meglepetésre?
- De milyen meglepetésre, Miguel? – néztem kissé kétkedve a kendőre.
- Azt majd meglátod. Megvan a táskád, készen vagy?
- Igen. – bólintottam.
- Akkor menjünk le a kocsimhoz.
Lementünk a ház előtt parkoló régi típusú Suzukihoz, majd ott a hátam mögé állt és bekötötte a szememet.
- Nem láthatod, hogy hová megyünk, mert akkor túl hamar rájönnél a meglepetésre. – mondta, majd odakísért az autóhoz, és segített óvatosan beülni az anyósülésre. Kisebb gombócot éreztem a torkomban az izgalomtól, mikor beült mellém és elindultunk. Körülbelül fél órát autóztunk, és bárhogy faggattam nem akarta elárulni, hogy hová megyünk. Mikor végre megálltunk, segített kiszállni a kocsiból.
- Jól van, még pár lépés. – mondta, és a csuklómat fogva vezetett még néhány métert. Aztán végre levette a kendőt a szememről, és fény derült a meglepetésre. Egy füves domb tetején voltunk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt Madrid esti fénybe burkolózó városára. Miguel a domb tetején, a földön terített meg, és szendvicseket, meg vörösbort hozott vacsorára.
- Nos, tetszik? – kérdezte, miközben hátulról átkarolta a derekamat.
- Szóhoz sem jutok. Ez nagyon szép. – válaszoltam neki, majd felé fordultam és megcsókoltam. Néhány másodpercig nem is szakadtunk el egymástól, de aztán végül leültünk és elkezdtük enni a szendvicseket…

Gonzalo Higuaín, a Real Madrid argentin válogatott csatára a Madridba tartó repülőgépen ült. Véget ért a nyári szünet, így vissza kellett repülnie a spanyol fővárosba, hogy csapatával megkezdje a felkészülést a szezonra. Tegnap reggel még egy dögös szőke modell mellett ébredt, ma reggel pedig már egy repülőgépen ül és a következő hetekben sok utazás vár rá az amerikai túra miatt. Higuaín kinézett az ablakon, de csak a felhőket látta, amelyek felett a gépe szállt. El sem köszönt attól a modelltől, akivel ezt a néhány hetes szabadságát töltötte. Csak egy üzenetet hagyott neki. Szép volt, és mindenért köszönet. Hiszen így egyeztek meg, amikor elkezdték a kapcsolatot. És ez így is volt jó. Gonzalo semmit nem érzett a lány iránt szexuális vonzalmon kívül. Ahogy az elmúlt években egyik lány iránt sem. Mind ugyanolyan. De meddig lehet ezt még folytatni? Nyilván senki nem szabja ezt meg neki. Sőt, itt inkább az a kérdés, hogy meddig érdemes ezt a fajta életet élni. Amíg nem jön valaki, akiért érdemes feladni.
Gonzalo elbóbiskolt, és a kapitány hangjára ébredt, aki közölte, hogy hamarosan megkezdik a leszállást a Barajasra. Az argentin bekötötte a biztonsági övét és elhelyezkedett az ülésben.
A landolás zökkenőmentes volt, és bár néhány rajongón és a csomagellenőrzésen még át kellett verekednie magát, Gonzalo így is hamar kijutott a parkolóba, ahol az édesanyja várta őt, hogy hazavigye madridi házukba. Üdvözölték egymást, és bepakolták a focista csomagjait az Audi hátsó részébe, majd elindultak. Út közben Gonzalo az ablaküvegnek támasztotta a fejét, és elmélázva bámult ki a spanyol főváros utcáin jövő-menő emberekre. Az édesanyja észrevette, hogy valami nem stimmel a fiúval.
- Valami baj van, Gonzalito? Olyan mélabús vagy kisfiam.
- Nem anya – mosolygott rá az argentin. – minden rendben van. Csak kifárasztott a repülőút.
- Mi újság azzal a szőke lánnyal? Hogy is hívják? Ana? Szomorú volt, hogy vissza kellett jönnöd Madridba?
- Nem anya. Nem volt szomorú. Nem igazán érdekelte. És engem sem.
- Értem. Jól van fiam, ahogy érzed. – bólintott az anyukája, és úgy gondolta, hogy nem faggatja tovább Gonzalot a témáról, mert tudta, hogy ha a fia nem akarja elmondani, hogy mi nyomja a lelkét, akkor felesleges kérdezni tőle, hiszen csak még inkább magába burkolózik a faggatózás hatására.
Végre megérkeztek a moralejai házhoz, és felhajtottak a kocsi feljárón. Gonzalo felvitte a csomagjait a szobájába, majd végigdőlt az ágyon. Új idény kezdődik, ahol száztíz százalékot kell nyújtania. Meg kell mutatnia, hogy a furkálódók szavai ellenére ő igenis a Real Madridba tartozik, itt a helye, és méghozzá fontos tagja a csapatnak. Csak a focira fog koncentrálni. Nem érdekli semmi más…

Néhány nap múlva Valdebebasban elkezdődött az élet, és a csapat tagjai sorra érkeztek meg az első edzésre. Gonzalo az elsők között volt, mint mindig. Még csak néhányan voltak az öltözőben. Az argentin csatár, a csapat kapitány Iker Casillas, a spanyol válogatott védő Sergio Ramos, akik a nyáron újra Európa bajnokok lettek, illetve a másik belső védő, a portugál Pepe, aki majd kiugrott a bőréből a boldogságtól.
- Hamarosan megszületik a kislányom. – jelentette ki. – Újabb vizsgálaton voltunk, és kiderült végre, hogy lány lesz, és továbbra is minden rendben, teljesen egészségesen fejlődik.
- Ez remek hír, gratulálok. – ölelte meg Iker, majd mindenki egyenként követte a példáját, köztük Gonzalo is.
Miután mindenki megérkezett, kimentek egy bemelegítő edzésre, a gyepre. Mindenki vidáman beszélgetett nyári élményekről, Gonzalo viszont szokásával ellentétben elég hallgatag volt, és valahogy mindig Pepe nevető arcára tévedt a tekintete…

Augusztus közepén jártunk, és lassan már három hónapja voltam együtt Miguellel. Bár nem mindennap jutott időnk egymásra, mert én is sokat dolgoztam az étteremben, és ő is másodállást vállalt, ami sok éjszakai műszakkal járt, azért igyekeztünk mindig időt szakítani egymásra. Egyik este elhatároztam, hogy meglepem őt, és felmegyek hozzá vacsorát főzni. Tudtam, hogy késő estig dolgozik, és úgy gondoltam, jól fog esni neki, hogy ha hazaér, nem kell mirelitkajával a gyomrában lefeküdnie. Úgy volt, hogy én is késő estig dolgozom, de a főnök végül hamarabb elengedett, így egyenesen Miguel lakására mentem. Korábban megmutatta nekem, hogy hol tartja a pótkulcsot, így könnyen bejutottam a lakásba, és el is készítettem a vacsorát, aztán amíg meg nem érkezett, leültem a kanapéra, és olvasgatni kezdtem egy képes újságot. Az újságban egy cikkre tévedt a tekintetem, ami a Real Madrid első bajnoki mérkőzősét reklámozta. A cikkhez egy nagy kép volt mellékelve, amint az egyik csatár, az argentin Higuaín széles mosollyal az arcán nyújt az olvasó felé egy labdát. Átfutottam a cikket, majd meghallottam, ahogy a kulcs fordul a zárban és lassan kinyílik a bejárati ajtó. Letettem a magazint és felálltam a helyemről, de ekkor olyan látvány tárult elém, amitől a gyomrom összeszorult és forogni kezdett velem a világ. Miguel egy fekete hajú nő társaságában lépett be az ajtón, miközben úgy csókolóztak, hogy szinte falták egymást. Amikor ők is észrevettek engem, szétváltak, és a lány gyorsan eltűnt, mielőtt bármit is mondhattam volna. Dühösen léptem oda Miguelhez, hogy számon kérjem.
- Ez meg mi volt?
- Te mit keresel itt? Azt hittem dolgozol. – kérdezett vissza, de én nem vettem figyelembe, csak magyarázatra vártam.
- Én kérdeztem előbb, úgyhogy légy szíves válaszolj. Ki ez a nő? Két vasat tartasz egyszerre a tűzben?
- Eva, ez nem az, amire gondolsz, ez csak egy kis szórakozás.
- Szórakozás? Hát így már minden világos. Szóval te ilyen szórakozó típus vagy. – felkaptam a táskámat, majd mielőtt kiléptem az ajtón, dühömben felpofoztam, de legnagyobb meglepetésemre, visszaütött, én pedig megszédültem, és meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában. Ránéztem, és alig bírtam visszafojtani a könnyeimet.
- Ne haragudj, ezt nem akartam. – mondta hirtelen, és megfogta a karomat, de én úgy néztem fel rá, hogy a szemeim közben valószínűleg szikrákat szórtak.
- Vedd le rólam a mocskos kezed, - mondtam neki, mire ő elengedett. Ezután sarkon fordultam és dühösen hagytam ott.
A haza utat gyalog tettem meg, és végig sírtam. Amikor beléptem a kapun, senor Bernardo éppen a lépcsőház ablakait zárta be éjszakára. Meglátta, hogy sírok, és óvatosan érdeklődött.
- Senorita Eva, mi történt? Tudok segíteni?
- Nem, senor Bernardo, köszönöm. – válaszoltam neki, majd felsiettem a lakásomba. Lepakoltam, és tíz perc elteltével valaki kopogott az ajtómon. Először nem akartam kinyitni, mert azt hittem, hogy Miguel jött utánam, de aztán mégis kinéztem a kukucskálón, és láttam, hogy Conchita az. Kinyitottam az ajtót, mire ő belépett.
- Senor Bernardo becsengetett hozzám. Azt mondta jöjjek fel hozzád, mert valami történt veled. – mondta, majd felemelte az fejemet az államnál fogva, és meglátta a tűzpiros arcomat és szememet. – Díos mío, Miguel volt az, ugye?
- Te ezt honnan tudod? – kérdeztem.
- Ó kicsikém gyere, tegyünk rá jeget. – a hűtőhöz lépett, majd a fagyasztóból kivette a jégakkut és egy tiszta törlőruhába csomagolva az arcomra nyomta. Ezután leültünk a kanapéra.
- Megcsalt téged is, ugye? – kérdezte.
- Hogyhogy engem is? – néztem rá csodálkozva, mire ő egy hatalmasat sóhajtott
- Nagyon sajnálom, hogy nem szóltam neked erről már az elején. Régebbről ismerem Miguelt, és ő egy ilyen természet. Több nője is szokott lenni egyszerre, és szereti bolondítani a lányok szívét. De azt nem gondoltam volna, hogy még meg is üt.
- Szóval ismerted és nem szóltál nekem? – fakadtam ki.
- Én próbáltalak óvatosan figyelmeztetni, de úgy éreztem, hogy nem árthatom bele magam ennyire az ügyedbe. Most már látom, hogy mekkora hibát követtem el. Annyira sajnálom, ne haragudj rám, por favor. – mondta, majd átölelt és velem együtt ő is elsírt magát. – Túl leszel rajta. – tette még hozzá.

Másnap reggel hiába próbáltam szabadnapot kérni a főnökömtől, be kellett mennem dolgozni. A bal arcom és a szemem alja rendesen belilult, és még úgy is látszott, hogy Conchita egy raklapnyi alapozót és púdert kent rá nekem. Ráadásul még a szemeim is óriásira dagadtak a sírástól.
A főnököm az ajtóban fogadott.
- Sajnálom Eva, kiadtam volna neked ezt a napot, de ketten is influenzát jelentettek, így nem volt mit tennem.
- Megértem, senor Ruben. Természetesen itt vagyok. – bólintottam a főnökömnek, aki felületesen megvizsgálta az arcomat.
- Hát Eva, kerüld a szemkontaktust a vendégekkel. – ezzel bocsátott el, én pedig átöltöztem és felvettem a munkát.
A Real Madrid játékosai éppen aznap érkeztek meg a hotelbe, hiszen másnap hazai pályán már az első bajnoki meccsüket játszották. Szinte minden futballista a szobájába kérette az ebédjét, kivéve egyvalakit, aki lejött a mi éttermünkbe. ..

Higuaínt az ültető hostess egy üres asztalhoz vezette.
- Azonnal küldöm a pincért senor.
- Köszönöm. – bólintott az argentin, majd kisvártatva egy vékony, barna hajú fiatal lány közelített felé étlappal a kezében…