Ami igazán számít!

IV.

Négy nap elteltével már szépen javult az arcom, és a lila folt lassan zöld, majd sárga lett, ami már kevésbé volt szemmel látható. Kezdtem túltenni magam Miguelen, de a történések annyira megviseltek, hogy étvágyam alig volt. Ennek következtében le is adtam pár kilót az egyébként sem éppen nagy súlyomból, bár Dolores néni mindent megtett, hogy ezt megakadályozza. Kivételesen nekem is készített tortillát, és egy rakás pitét, de nem igazán tudtam enni belőlük. Conchita szerint a legjobb gyógymód a kutyaharapást szőrével elven alapul, így megpróbált összeismertetni az egyik kuncsaftjának a fiával, de a dolog kudarcba fulladt, mert semmi porcikám nem kívánta, hogy bárkivel is kapcsolatot kezdjek, még úgy sem, ha csak futó kalandról van szó. Miguel az eset óta egyszer felhívott telefonon, de nem vettem fel, így feljött a lakásomra is. Hosszas bocsánatkérésekbe akart kezdeni, de én megakadályoztam ebben és rácsaptam az ajtót az orrára. Azóta nem keresett.
A hét vége előtt még egy szabadnapot kaptam senor Rubentől, hogy aztán szombaton és vasárnap túlóráztatni tudjon, hiszen politikusok érkeztek a hotelbe, így nagy forgalomra lehetett számítani. Kihasználva a szabadidőmet, bementem a belvárosba, hogy kicsit bevásároljak, mert már teljesen kifogytam a háztartási tisztítószerekből. Úgy gondoltam, jót fog tenni egy kis séta, és talán néhány könyvesboltba is benézek. Indulás előtt kicsit éhesnek éreztem magam, tehát ideje volt ennem abból az almás pitéből, amit Dolores néni előző este hozott fel nekem. Beleharaptam a süteménybe, de néhány pillanat múlva rettenetes hányinger tört rám. A fürdőszobába rohantam, és azonnal kiadtam a pitét minden mással együtt, ami a gyomromban volt. Megmostam az arcomat hideg vízzel, majd vettem néhány nagy levegőt, hogy helyre jöjjek. Még inkább úgy éreztem, hogy jobb, ha sétálok egyet a friss levegőn.
Kellemes nyári délután volt. Metróval hamar beértem a városba, és elindultam az egyik üzletsoron, ahol több könyvesbolt is volt. Még alig fél órája sétálgattam és bámultam a kirakatokat, amikor szédülés fogott el. Megálltam és megkapaszkodtam az egyik villanyoszlopban. Próbáltam mélyeket lélegezni, de nem használt, és egyszerre minden erő kiszállt belőlem, a világ pedig elsötétült a szemem előtt…



Gonzalo kimerítő délelőttön volt túl. Az edzőmeccsen két gólt is rúgott, és a Míster külön megdicsérte, mert nagyon jól mozgott és a passzjátékból is remekül vette ki a részét. Edzés után lezuhanyozott, és úgy gondolta, mielőtt hazamenne, tesz egy kis kitérőt a belvárosba a kedvenc kávézójába. Kisebb forgalmi dugó volt, így csak lassú tempóban gurult a külső sávban. Az autóban szólt a rádió, és éppen Rihanna újabb dala, a Diamonds kezdődött. Mivel kedvelte az énekesnőt, felhangosította kicsit a zenét, a mutatóujjával pedig dobolni kezdte az ütemet a kormánykeréken, közben pedig az utcán sétáló, vagy éppen rohanó embereket figyelte. Ekkor észrevett valami furcsát tőle balra, az egyik villanyoszlopnál. Egy fiatal nő támasztotta az oszlopot és láthatóan nem érezte jól magát. Gonzalo felismerte a lányt. Gyorsan megállt az út mentén a parkoló autók között, majd kiszállt és a lányhoz sietett, aki közben már elájult és a betonra esett. Gonzalo letérdelt mellé és felemelte a fiatal lány fejét, majd finoman pofozgatni kezdte az állát
- Eva. Térj magadhoz. – szólítgatta, de nem érkezett válasz. Időközben még ketten álltak meg, és az egyiküknél, egy középkorú nőnél volt egy üveg ásványvíz, amit odanyújtott Gonzalonak.
- Próbálja meg ezzel. Hátha fel tudja locsolni.
Az argentin lassan visszatette a lány fejét a földre, majd elvette a palackot, és bevizezte a tenyerét, ezután pedig törölgetni kezdte Eva arcát a hideg vízzel. A lány lassan magához tért és kinyitotta a szemét.
- Hála istennek. – sóhajtott fel Gonza, és segített Evának felülni…



- Mi történt? – kérdeztem, miközben valaki a hátamat tartotta, hogy ne dőljek el, a fejem pedig még mindig eléggé kóválygott.
- Nem tudom, egyszerűen elájultál. A kocsiból vettem észre, megálltam, de addigra már eldőltél, mint egy zsák krumpli. Úgy kellett fellocsolni téged. – hangzott a válasz, én pedig felnéztem, és ekkor láttam meg, hogy Higuaín beszél hozzám.
- Köszönöm a segítséget. – mondtam, majd megpróbáltam felállni. Gonzalo segített, de amikor talpra álltam és elengedett, hirtelen újra az oszlopba kellett kapaszkodnom. A focista átkarolta a derekamat, hogy ne essek el ismét.
- Le kellene ülnöd valahová. – nézett körül, de én nemet intettem a fejemmel.
- Már jól vagyok, köszönöm. – válaszoltam, majd éles nyilalló fájdalmat éreztem a tarkómon. Odanyúltam, és mikor elvettem a kezemet, láttam, hogy véres a tenyerem.
- Díos mío, neked vérzik a fejed. – mondta Higuaín, mikor ő is meglátta a tenyeremet.
- Hívjunk mentőt? – kérdezte az egyik járókelő.
- Nem szükséges, gyorsabb, ha én viszem be a kórházba. Köszönjük szépen. – válaszolta Higuaín, mire az emberek magunkra hagytak minket és folytatták az útjukat.
- Nem kell kórház, jól vagyok. – makacsoltam meg magam, de ő határozott volt.
- Hülyéskedsz? Vérzik a tarkód. Nyilván beütötted a fejedet, amikor elestél. Ne húzzuk az időt, beviszlek, gyere. – azzal karon fogott és megkerülte velem az autóját, beültetett az anyósülésre és bekapcsolta a biztonsági övemet. Miközben néhány zsebkendőt vettem elő a táskámból, hogy a tarkómra szorítsam, ő is beült a volán mögé és már indított is. Alig negyedóra alatt a legközelebbi kórházba értünk, és Higuaín a bejáratnál leszólított egy ápolónőt, aki rögtön kezelésbe vett, és egy vizsgálóba cipelt engem. Az orvos bekötözte a fejemet, és közben mindenféléről faggatott, hogy rájöjjön, mitől ájultam el.
- Influenzás, vagy megfázott? – kérdezte.
- Nem, doktor úr.
- Mi a helyzet az étvágyával? Eszik rendesen?
- Mostanában nem. Ami azt illeti, néhány napja már nem igazán van étvágyam. Elég stresszes időszakon megyek keresztül. – válaszoltam neki, és közben önkéntelenül is az arcomra tettem a kezem. Az orvos bólintott, majd levette a használt gumikesztyűt és a szemétbe dobta.
- A koponyája szerencsére nem sérült. Csak felületi sérülést szenvedett. Az ájulást azonban valószínűleg a stressz és az étvágytalanság okozta. Azért csinálok egy vérvizsgálatot, csak a biztonság kedvéért. És szeretném, ha ma éjszakára bent maradna megfigyelésen.
- Az lehetetlen doktor úr. Holnap reggel kilenckor kezdődik a műszakom. – válaszoltam sietve.
- Ha mindent rendben találok, akkor holnap reggel kilencre a munkahelyén lesz. – mondta az orvos ellentmondást nem tűrően, majd szólt a nővérnek, hogy készítse elő a vérvételhez szükséges eszközöket. Miután levették tőlem a vért, kimehettem leülni a folyosóra, és az orvos javasolta, hogy igyak meg legalább fél liter folyadékot és egyek egy kicsit. A vérvétel és a fejem miatt is szédültem még egy kicsit. Kitámolyogtam a vizsgálóból és megint Higuaínnal találtam szembe magam, aki az egyik műanyag széken ült. Amikor kiléptem az ajtón, felállt és elém jött, hogy segítsen leülni.
- Na, mi újság? Mit mondott a doki? – érdeklődött.
- Bekötözött, aztán azt mondta, hogy a stressz miatt ájultam el, meg amiatt, hogy mostanában keveset eszem. Vért vett tőlem és bent kell maradnom éjszakára.
- Értem. Van valaki, akit szeretnél felhívni telefonon? A szüleid, vagy a barátod, férjed?
- A szüleim nem itt élnek, férjem nincs, a barátommal pedig most szakítottunk.
- Sajnálom.
- Én nem. – vágtam rá, és újra az összes vér a fejembe tódult a dühtől.
- Akkor senki nem lesz itt veled éjszakára?
- Esetleg a szomszédjaim. Juanito és David. Mindjárt telefonálok nekik. Merre van a mobilom? – néztem körül, mire ő felém nyújtotta a táskámat.
- Vigyáztam rá, amíg bent voltál. – mosolygott.
- Köszönöm. – bólintottam, majd elővettem a telefonomat és kikerestem belőle Juanito számát. A szomszédom először megijedt majd rávágta, hogy Daviddal máris indulnak, és hoznak nekem egy váltás ruhát is.
- A pótkulcsot majd elkérjük Bernardotól. – hangzott a vonal másik végén. – Máris indulunk. – azzal megszakadt a vonal.
- Nemsoká itt lesznek. – mondtam, miután visszatettem a mobilt a táskámba. – Köszönöm a segítségét senor Higuaín. Most már nyugodtan elmehet. Nem akarom itt feltartani.
- Nem tartasz fel. Megvárom, amíg a szomszédjaid ideérnek.
- Köszönöm, de tényleg nem szükséges. Nagyon hálás vagyok azért, hogy idehozott, de ön nyilván elfoglalt ember, várja otthon a barátnője, én pedig tényleg nem akarom az idejét rabolni.
- Nekem nincs barátnőm. Anyámnak meg már szóltam a történtekről nagy vonalakban. Szóval semmi gond. Megvárom, amíg ideérnek a barátaid. – válaszolta, majd nevetni kezdett.
- Mi olyan vicces? – kérdeztem tőle száj húzogatva.
- Csak a turbánod. – válaszolta, miközben a fejemen lévő kötést nézegette. – Tudod nyáron egy ilyennel a fejemen játszottam az egyik válogatott mérkőzésen.
- Igen, azt a meccset láttam. – mondtam én is nevetve.
- Tényleg? Szoktál focimeccset nézni? – kérdezte csodálkozva.
- Hétvégenként megnézem a Real Madrid meccseit, és általában követem a nagyobb válogatott tornákat. Meg az argentin válogatott meccseit is meg szoktam nézni.
- Hát ez jó. És drukkolsz nekünk? Mármint az Albicelestének.
- Igen senor. És a Real Madridnak is.
- Hagyd már ezt a senorozást. Miért nem tegezel? Ha jól gondolom, nagyjából egyidősek vagyunk.
- Igen, nagyjából. – bólintottam.
- Akkor szólíts nyugodtan Gonzának, jó? – mosolygott.
- Jól van. Rendben. – mondtam, majd kedélyesen csevegtünk, amíg Juanitoék meg nem érkeztek.
Körülbelül egy óra múlva a két szomszédom megjelent a folyosó végén. Mikor észrevettek, odasiettek hozzám. David már messziről magyarázott.
- Lo siento Eva, már régen itt lehetnénk, de Juanito tanácstalan volt a szekrényed előtt. Nem tudta, hogy melyik felsőt hozza el a világoskék farmerodhoz.
- Persze, mert az ízlésficammal küszködő barátom képtelen volt tanácsot adni nekem. – magyarázott két kézzel Juanito.
- Semmi gond. – nevettem. – köszi, hogy bejöttetek.
Mindketten átöleltek, majd ekkor vették észre, hogy ki van még velem. Gonzalo széles mosollyal az arcán állt fel a helyéről. Juanito végigmérte, majd a szája elé kapta a kezét.
- Díos mío, ez itt Gonzalito Higuaín. – kiáltott fel, és elkezdte rángatni David karját.
- Gonzalo Higuaín? Ez hihetetlen! – csodálkozott David is. – Hát te mit keresel itt?
- Én találtam meg Evát ájultan az utcán és behoztam kocsival. – válaszolta a focista.
- Ők itt a szomszédjaim, Juanito és David. – mutattam be őket Gonzának, aki Daviddal lekezelt, majd a másik srácnak is kezet nyújtott, de Juanito megölelte őt.
- Nagyon örvendek Gonzalito, nagy rajongód vagyok. – mondta, majd legyintve még hozzátette. – Én mondom neked, sokkal jobb vagy, mint az a kopasz francia. Ne is törődj az újságokkal.
- Ez kedves, köszönöm. – mosolygott Higuaín, és Juanito továbbra sem bírt magával.
- És nagyon hálásak vagyunk, hogy vigyáztál Evára. – folytatta, és közben Higuaín vállait tapizta, amire az argentin csak zavart mosollyal tudott reagálni. – Tudod szegény lány egy csúnya szakításon van túl, a fickó megcsalta és még meg is ütötte, szóval egy szemét disznó.
- Juanito, mi amor, most már fogd vissza magad. Inkább hozzunk valamit enni Evának, mert biztos kell neki a vérvétel után. – fogta meg David a barátja vállát.
- Igen, az jó lenne. Hoznátok nekem egy ásványvizet? – kérdeztem.
- Igen persze. És egy finom szendvicset is veszünk. – bólogatott David. – Gonzalo, nagyon örültünk a találkozásnak. – rázott még egyszer kezet az argentinnal, majd Juanitot a büfé felé irányította.
- Ne haragudj, hogy Juanito így letámadott. Ő ilyen típus. De nagyon jó fej. – fordultam Higuaínhoz, miután a két srác eltűnt a folyosó végén.
- Semmi gond. Szimpatikus srácok. – nevetett Gonza.
Kis szünet állt be a beszélgetésben, majd én szólaltam meg először.
- Nos, még egyszer köszönet azért, amit értem tettél.
- Szívesen. Biztos, hogy ne maradjak? Igazán ráérek. – válaszolta, majd az alsó ajkát beharapva nézett rám.
- Köszönöm, de most már tényleg meg leszek. Nyugodtan menj haza. – mondtam neki, mire kicsit csalódott arcot vágott, aztán a kezébe vette a táskáját.
- Akkor megyek. Remélem, hogy hamarosan jobban leszel. – mondta, majd közelebb lépett és egy puszit nyomott az arcomra. – Szia.
Azzal sarkon fordult, és kis idő múlva eltűnt a kijáratnál…



Az éjszakát a kórházban töltöttem, és semmi rendellenességet nem tapasztaltak. Rendesen aludtam és este ettem is. Másnap korán reggel a kórtermi ágyon nyitottam ki a szememet. Mellettem az egyik fotelban David aludt, a másikban pedig Juanito. Hirtelen kipattantam az ágyból és azonnal a fürdőszoba felé vettem az irány, hogy újra kiadjam magamból, a még meg sem evett reggelimet. Nem tudtam mire vélni az újabb rosszullétet. Miközben az arcomat mostam a csap felett, hallottam, ahogy valaki lenyomja a kórterem ajtó kilincsét. Kiléptem a fürdőszobából, és legnagyobb meglepetésemre Gonzalo lopakodott be az ajtón.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem tőle csodálkozó arccal.
- Neked is buenos días. – suttogott és közben mosolygott rám.
- Ne haragudj. Csak meglepődtem, hogy itt vagy. – mondtam neki, mert hirtelen rájöttem, hogy illetlenül fogadtam őt. – Menjünk ki a folyosóra, ne ébresszük fel őket. – mutattam Davidékra, majd kiosontunk az ajtón. – Szóval bocs, hogy ilyen bunkó voltam.
- Semmi baj. Gondoltam benézek hozzád edzés előtt. Hoztam neked csokit is.
- Ez kedves, de az a helyzet, hogy éppen most jövök a mosdóból egy hányás után.
- Ó, szegény. És megvan már a vérvétel eredménye?
- A doki még nem volt, de ha jól sejtem, mindjárt itt lesz. – válaszoltam neki.
Végszóra az orvos jött felénk határozott léptekkel, majd megállt előttünk.
- Nos, minden rendben van? – kérdeztem tőle aggódó arccal.
- Az egészségével igen. A vérképével minden rendben volt, de valamit azért találtam.
- És mi az?
- Nos senorita, ön bizony állapotos.
- Tessék? – esett le az állam a megdöbbenéstől, és önkéntelenül is a mellettem álló Higuaínra néztem, aki megszorította a kezemet.
- Igen, ön terhes, méghozzá három hete. – bólintott az orvos.
Egy pillanat alatt óriási zavar támadt a fejemben. Gyereket várok Migueltől, akivel csak néhány hónapig voltam együtt, és akit most hagytam el. Ennél bonyolultabb már nem is lehetne a helyzet. Néhány percig meg sem tudtam szólalni, a doki pedig türelmesen nézett rám, miközben Higuaín még mindig a kezemet fogta.
Nagy levegőt vettem, és kihúztam a kezem az övéből, majd miközben igyekeztem visszafojtani a könnyeimet, és megszólalni a torkomban lévő gonbóctól, kinyögtem a kérdést:
- Mennyi időn belül lehet elvégezni az abortuszt?...