Ami igazán számít!

I.

Amikor Spanyolországba jöttem, nem voltak nagy terveim. Az egyetlen dolog, amit igazán akartam, az egy normális állás, és hogy el tudjam tartani magam, és végre a saját lábamra álljak. A gazdasági válság kellős közepén, amikor a dél-európai országok a nagy nemzetközi hitelezők segítségére szorulnak, hogy fenntartsák magukat, mindenki hülyének nézett, hogy miért pont Spanyolországot választom. Azt mondták, elment az eszem, és csöbörből vödörbe fogok esni. Én viszont úgy gondoltam, ha már el kell hagynom a szülőhazámat, mert az nem tudja nekem biztosítani a feltételeket, amik segítségével normálisan élhetek, akkor legalább hadd költözzek egy olyan országba, amiről úgy gondoltam, hogy ott jól fogom érezni magam. Mert az igazság az, hogy Magyarországon már nem is éreztem jól magam. Elhatároztam, hogy nem hallgatok senkire, csak arra a bizonyos hangra a fejemben, ami azt súgta, hogy csomagoljam össze a holmimat, fogjam a kevéske megtakarított pénzemet, és üljek fel az első madridi gépre. Vesztenivalóm igazából nem volt, így bátran vágtam bele a dologba. Ami ezután történt, arra legfeljebb álmaimban gondoltam. Eva vagyok. És ez az én történetem…

Már egy hónapja laktam a spanyol fővárosban, és a károgókra rácáfolva minden egészen jól ment. Mivel volt vendéglátós gyakorlatom, és jól beszélek angolul, na meg persze spanyolul, elég hamar találtam állást egy hotel éttermében, pincérnőként. Egy kis lakást béreltem a külvárosban. Nem a legbiztonságosabb környék volt, de én szerettem. Sokféle ember lakott abban a negyedben. Arab és afrikai bevándorlók, bohém művészek, és még több vendégmunkás, olyanok, mint én. A bérház, ahol a lakásomat béreltem, régi építésű téglaház helyenként málló vakolattal és gyakori áramingadozásokkal. A szomszédjaim egy meleg pár, Juanito és David. Kedves srácok, és segítettek olcsón bútort szerezni, amikor beköltöztem. A házmester, senor Bernardo, aki mindig morgott, ha valaki a bejárati ajtónál hanyagul elmozdította a lábtörlőt, különben rendes ember, és veterán katona. Gyakran sakkozott a barátaival a ház előtt és olyankor nagyon bele tudtak merülni az anekdotázásba. Aki még említésre méltó a ház lakói között, az senorita Dolores, egy hatvanas vénlány, aki szemet vetett senor Bernardora és a szomszédok szerint már tíz éve ostromolta a házi készítésű tortillájával és a minden ízben fellelhető gyümölcsös pitéivel. Senor Bernardo persze igazi ravasz öregember, és élvezte a helyzetet. Na meg ott van még Concepción, azaz Conchita, a harmincas évei közepén járó masszőr hölgy, aki a lakásában fogadta az ügyfeleket, és akiről az egész lakóközösség tudta, hogy nemcsak masszíroz. A sors iróniája, hogy a neve fogantatást jelent. Egyébként rendes nő, és mióta egy házban laktunk, igyekezett kicsit anyáskodni felettem, bár a korkülönbség közöttünk mindössze tíz év lehet. Főleg szerelmi tanácsokat próbált adni nekem, mikor megtudta, hogy egyedül vagyok. Azt mondta, Spanyolországban egy nő egyszerűen nem maradhat egyedül, így én is meg fogom találni a hozzám illő párt. Erre mindig csak helyeslően bólogattam, bár szkeptikus voltam a témát illetően. 
Egy reggel azonban olyasmi történt, ami valóban az ő elméletét bizonyította. Szokás szerint minden reggel hat órakor indultam dolgozni, hogy metróval fél hétre beérjek a Mirrasierra Suites Hotel egyik exkluzív éttermébe, ami hét órakor nyitott. Minden reggel ugyanabban a tőlünk nem messze lévő sarki pékségben vásároltam magamnak reggelit. A forró csokoládé illata azon a kellemes nyár eleji reggelen is betöltötte a pékség közeli levegőt. Még kevés ember volt az utcán, de a közelben útjavítás volt, így a munkások már készítették az eszközeiket az aszfaltozáshoz. Amikor kezemben egy hatalmas sajtos pereccel kifordultam a pékség ajtaján, belebotlottam valakibe, aki épp bemenni készült az ajtón. A perecem zacskóstul kiesett a kezemből, és kis híján a földön landolt, de az illetőnek remek reflexei voltak, így elkapta és felém nyújtotta.
- Senorita, a reggelije. – mondta a férfi, én pedig csak ekkor néztem rá. Velem szemben egy nem túl magas, viszont annál izmosabb, barna hajú férfi állt, kantáros kék nadrágban és fehér pólóban. Rám mosolygott és még mindig a perecemet nyújtotta felém.
- Köszönöm. – válaszoltam, és elvettem a perecet. – És elnézést, hogy Önbe ütköztem.
- Semmi baj, viszont javaslom, álljunk el az ajtóból. – mondta, majd arrébb tessékelt, hogy a többi ember, akiket feltartottunk, be tudjanak lépni a pékségbe. Egymással szemben álltunk, és én kissé zavartan mosolyogtam. Ő viszont magabiztosan állt előttem, és hogy oldja a feszültséget, bemutatkozott.
- Miguel vagyok. – mosolygott.
- Eva. – válaszoltam neki, de aztán észbe kaptam, hogy indulnom kellene. – Nekem most mennem kell, mert elkések. Nagyon örültem, és még egyszer elnézést a kis balesetért.
Azzal sarkon fordultam és ott akartam hagyni, de ő megfogta a karomat.
- Várjon, nincs kedve esetleg találkozni velem? Vagy van barátja?
- Nem, nincs barátom. – válaszoltam kicsit megilletődve.
- Nos, akkor lenne kedve eljönni velem mondjuk vacsorázni?
Egy ideig haboztam, majd azt gondoltam, hogy miért is ne mondhatnék igent.
- Rendben, tulajdonképpen nincs programom estére.
- Remek, akkor mi lenne, ha itt találkoznánk, mondjuk hatkor. Persze ha ez önnek is megfelel. De azért elkérném a telefonszámát, hogy el tudjam érni.
Beírta a számomat a mobiljába, majd amikor ismételten el akartam köszönni, mondván, hogy most már tényleg el fogok késni a munkából közelebb lépett, és egy puszit nyomott az arcomra.
- Akkor este találkozunk. – mondta, majd bement a pékség ajtaján. Igazából, amikor elindultam a metróhoz, akkor tudatosult bennem, hogy mi is történt. Belebotlottam valakibe, aki kapásból vacsorázni hívott, én pedig isten tudja miért, igent mondtam. Lehet, hogy Conchitának igaza van, és Spanyolországban egy nő sem maradhat egyedül?

Munka után hazasiettem és magamat is meglepve izgatottan készültem az estére. A megbeszélt időpontban Miguel ott várt rám a pékség előtt egy szál rózsával a kezében. A vacsorát egy tapasbárban költöttük el. Miguel nagyon érdeklődő volt, és mindent tudni akart rólam.
- Szóval magyar vagy? És tetszik Spanyolország?
- Igen. Az egyik kedvenc országom. Ezért jöttem ide. – válaszoltam. – És te madridi vagy?
- Igen. Itt születtem és itt is nőttem fel.
- Értem. Akkor gondolom neked fontos, hogy melyik madridi focicsapatnak szurkolsz. – mosolyogtam.
- Igen, és bizony Atleti szurkoló vagyok. – válaszolta.
- Hát az baj, mert az én szívem a királyi gárdáé. – nevettem, mire ő sértődést színlelve kihúzta magát. 
- Akkor mi ősellenségek vagyunk. – válaszolta, majd ő is nevetni kezdett. 
- És mivel foglalkozol. Úgy értem, mit dolgozol? – kérdeztem két falat között.
- Egyszerű munkás vagyok. Most pont ott a pékségnél javítjuk az utat. És te?
- Én pincérnő vagyok a Mirrasierra Suites Hotelben.
- Azt tudod, hogy ott szállnak meg a kedvenc csapatod tagjai a hazai meccsek előtt?
- Igen, de mivel még nem kezdődött el az idény, így nem volt szerencsém találkozni velük. De majd ősszel! – vontam fel-le a szemöldökömet.
Az este kellemesen telt, továbbra is faggattuk egymást. Elmesélte, hogy sok alkalmi kapcsolata volt már, de ezekre ráunt, és most már valami komolyabbat szeretne.
- De remélem, emiatt nem futsz el előlem Eva. Nem akarlak megijeszteni. – tette hozzá.
- Nem, nem ijesztesz meg. – válaszoltam, majd néhány pillanat hallgatás következett, amit ő kihasznált, közelebb hajolt hozzám az asztal felett, és megcsókolt. Először viszonoztam a közeledést, aztán viszont zavarba jöttem, ő pedig ezt észrevette és abbahagyta.
- Nem akartalak letámadni. – mondta.
- Nem, semmi gond. Csak azt hiszem, most már ideje indulni. Holnap korán kell kelnem és…
- Igen, persze, akkor menjünk. Hazakísérlek. – bólintott, majd a számlát kérte a pincértől.

Megálltunk egymással szemben a bérház kapuja előtt. Miguel újra közeledni próbált és átkarolta a derekamat.
- Nagyon jól éreztem magam. Megismételhetnénk valamikor, ha neked is van kedved hozzá. – mondta.
- Rendben, én benne vagyok. Mikor?
- Mondjuk holnap.
- Már holnap? – néztem rá mosolyogva.
- Hát persze. Nem akarom vesztegetni az időt. Megint találkozni akarok veled.
- Jó, rendben. - válaszoltam tétován.
- Remek, akkor holnap este hétkor eljövök érted, és elviszlek egy meglepetés helyre.
- Milyen meglepetés? – kérdeztem kíváncsian.
- Hát, ha elmondanám, már nem lenne az. És ne is kérdezd még egyszer, mert makacs vagyok és nem árulom el.
- Na jó, akkor nem próbálkozom.
- Szóval akkor holnap este.
- Holnap este. – bólintottam, mire ő újra megcsókolt. Amikor szétváltunk, és elköszöntem tőle, éppen kilépett a házból Conchita, és csodálkozó tekintettel mérte végig Miguelt, amit nem tudtam mire vélni.
- Hola Eva. Most jössz haza? Érdeklődött kedvesen. 
- Hola, Conchita. Igen, és te?
- Éppen csak elszaladok valami vacsoráért. 
- Értem. – bólintottam, majd még egyszer elköszöntem Migueltől, és a masszőr nőnek is odaszóltam. – Buenas noches Conchita, holnap látjuk egymást.
- Buenas noches, aranyom. – válaszolta, majd én beléptem a kapun, és kettesben hagytam őket az utcán…