Ami igazán számít!

III.

Megálltam a vendég előtt, és ekkor láttam meg, hogy a Real Madrid csatár, Higuaín ül az asztalnál. A főnök utasítását betartva, igyekeztem nem a szemébe nézni.
- Buenos días senor, parancsol egy étlapot? – kérdeztem tőle. Ő rám nézett és láthatóan megakadt a szeme az arcomat díszítő lila folton, mert néhány másodpercig csak bámult rám. Aztán zavartan elmosolyodott és bólintott.
- Igen, kérnék egyet.
Átadtam neki a menüt, majd megkérdeztem, hozhatok-e neki inni valamit.
- Igen, egy szénsavmentes ásványvizet kérnék citrommal. – válaszolta.
- Még valamit?
- Köszönöm, egyelőre csak a vizet.
- Azonnal, senor. – bólintottam neki, majd sarkon fordultam és az italpult felé vettem az irányt.
Mikor visszatértem, az étlap már ki volt téve az asztal szélére.
- Parancsoljon, senor, az ásványvíz. Sikerült választania az étlapról? – kérdeztem, miközben igyekeztem minél inkább a jegyzetfüzetembe hajolni.
- Ööö, igen. Grillezett csirkemellet kérek rizskörettel.
- Még valamit? Esetleg salátát a csirke mellé?
- Nem köszönöm, most nem. – mosolygott, mire én bólintottam és hátra mentem a konyhába, hogy leadjam a rendelést. Közben úgy éreztem, hogy mindjárt elsüllyedek szégyenemben. Miért pont egy hírességet fogok ki? Szegénynek meg lehet a véleménye az étteremről, ahol monoklis, dagadt szemű pincérnők szolgálnak fel.

Gonzalo a csirkéjére várva belekortyolt az ásványvízbe, és közben az asztalok között repdeső pincérnőt bámulta, aki őt is kiszolgálta. Eltűnődött rajta, biológiailag vajon milyen állatfajba sorolható az az idióta, aki így megüt egy ilyen törékeny nőt. Szegény lányon látható, hogy legszívesebben zacskót húzna a fejére szégyenében. Hát igen, különbözőek vagyunk. Bár nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni mások életével kapcsolatban, de ez a lány nem olyannak látszik, mint aki okot ad egy pofonra. Persze arra egyébként sem lehet ok. Még a hűtlenség sem. De ez a pincérnő rendesnek tűnik. Szóval itt inkább a fickó lehet a ludas. Gonzalo számára sosem volt világos az, hogy ha valaki talál egy rendes lányt magának, aki nem pénzre, meg menő autókra hajt, és aki szereti az embert, azt miért kell megütni? Ez annál is inkább nem érthető, mert a közhiedelemmel ellentétben egy focistának nagyon nehéz igazi társra lelnie. Ott van az a sok lány, aki miniszoknyát húz, magára ken egy raklapnyi festéket, aztán megpróbál egy-egy bulin ráakaszkodni az emberre. Vagy ott a másik típus, aki bikiniben, alkalmanként a nélkül pózol valami újság címlapján, és úgy próbálja meg felhívni magára a figyelmet, hogy üzeni, neki „Gonzalo Higuaín a kedvenc focistája”. Pedig lehet, hogy még sose látott focimeccset. Na és itt van ez a pincérlány, aki nem sikítozik örömében, hogy egy híres csatárt szolgál ki, sőt, ebben a pillanatban valószínűleg a világ összes férfiját a pokolba kívánja. Vagy lehet, hogy még így is együtt van a fickóval? Lehet, hogy megbocsát neki, és ennek ellenére is vele marad, és szereti? Ha esetleg így van, akkor vagy a lány nagyon buta, vagy a férfi nagyon szerencsés, hogy valaki ennyire odavan érte, és sürgősen magába kéne fordulnia.
A gondolatmenet közben a pincérnő megállt Gonzalo előtt, és elétette a tányért a gőzölgő csirkemellel.
- Parancsoljon senor, a csirkemell és a rizsköret. Hozhatok még valamit? Esetleg még egy vizet?
- Köszönöm nem. Egyelőre elvagyok ezzel. – eresztett meg egy széles mosolyt a focista.
- Akkor jó étvágyat kívánok. – válaszolta a lány, és sarkon fordult, hogy a szomszédos asztalhoz menjen, ahol már bőszen integetett neki egy öltönyös úriember.
Gonzalo egy pillanatig még nézte a lányt, aztán nekiállt elfogyasztani az ebédjét.



Délután négy óra körül végre kimehettem szívni egy kis friss levegőt, és kivehettem az ebédszünetemet is, mert addig nagy volt a forgalom az étteremben és a betegek miatt kevesen voltunk. Éppen a főbejáraton mentem ki, amikor figyelmetlenségből belebotlottam valakibe, aki befelé akart jönni. Pont a monoklis fél arcommal ütköztem neki az illető vállának, az ütközés következtében pedig még az ebédemet tartalmazó kis ételes dobozt is leejtettem a földre.
- A francba. – káromkodtam el magam magyarul, és le akartam hajolni, hogy felvegyem a dobozt, de a férfi megelőzött. Ekkor néztem rá, és láttam meg, hogy a délben nálunk ebédelő Higuaín az.
- Ne haragudjon senorita. Jól van? – kérdezte, miközben felém nyújtotta az ételest.
- Igen, köszönöm. – válaszoltam, miközben az arcomat fogtam a fájdalomtól, és elvettem a kezéből az ételest. El akartam menni mellette, de ő finoman megfogta a csuklómat.
- Biztos, hogy jól érzi magát? Nem tudok segíteni? – kérdezte és halványan elmosolyodott.
Először nagyon kellemetlenül éreztem magam a szituációban, és láttam Higuaín arcán, hogy sajnál engem, ami dühített, mert sajnálatra volt a legkevésbé szükségem. Aztán rájöttem, hogy ez az egész jelenet nagyon hasonlít a Miguellel való első találkozásomra. Ettől még dühösebb lettem és kirántottam a karomat a kezéből. – Köszönöm, jól vagyok. És nem kell segítség, már így is eleget tett. – válaszoltam neki, majd kikerültem és kimentem az utcára. Már nem volt kedvem ebédelni…



Gonzalo elgondolkodva nézett a lány után. Végül is elég tolakodó volt, amikor megkérdezte, hogy segíthet-e. Miért kérne a lány egy idegen segítségéből, látszik, hogy valaki más már túl sokat segített. Elhúzta a száját, majd elindult a lift felé, de ekkor szembe jött vele két csapattársa, Raul Albiol és Sergio Ramos.
- Pipita, már mindenütt kerestünk. Gyere, a Míster még egy taktikai értekezletet tart a holnapi meccs előtt. Mindenkit vár a konferenciateremben.
- Igen, jövök. – bólintott az argentin.
- De mi van veled? Olyan méla vagy. Min töröd a fejedet? – kérdezte Albiol, miközben átkarolta a csapattársa vállát. – Látszik rajtad, hogy bánt valami, mert nem fárasztasz a dumáddal. – nevetett.
- Semmi, csak a pincérlány a monoklijával… Tulajdonképpen nem fontos. – válaszolta Higuaín.
- Pincérlány? Monokli? Pipita, mondtam, hogy ne egyél annyi Serenitot. Szerintem attól ilyen lököttek az argentinok. – mondta Ramos és jót nevetett a saját poénján.
- Kapd be. – bokszolta vállba őt Gonzalo, és egymást lökdösve mentek a konferenciaterem irányába.



Este hétkor hosszúra nyúlt műszakom a végéhez közeledett, de a főnök még magához hívatott.
- Eva, kérlek, vidd fel ezt a kosár gyümölcsöt a 801-esbe, mert José van műszakban azon a szinten, mint szobapincér, és nem merem rábízni, nehogy szétrázza, ahogy a múltkor. Óvatosan kell felvinni. Rendben? Aztán hazamehetsz és a holnapi napot kiveheted. Megoldom a helyettesítésed.
- Köszönöm, senor Ruben. – bólintottam, majd megfogtam a gyümölcskosarat és a lifthez mentem vele.
Felértem a nyolcadik emeletre, és bekopogtam a 801-es szoba ajtaján.
- Szabad. – kiabált ki valaki, mire én benyitottam.
Körülnéztem, de nem láttam senkit.
- A gyümölcskosarat hoztam meg, leteszem a komód tetejére. - mondtam kicsit hangosabban, majd éppen az ajtó felé fordultam volna, amikor előjött a fürdőszobából a lakosztály bérlője. Higuaínnak egy törölköző volt a derekára tekerve, egy másikkal pedig a nedves haját szárítgatta. Egy pillanatig zavartan néztem rá, de ő csak mosolygott.
- Óhajt még valamit, senor? – kérdeztem, miután észrevétlenül megráztam a fejem, hogy a gondolataim a helyükre kerüljenek.
- Köszönöm, nem. De várjon. – mondta, majd a táskájához lépett, elővette a tárcáját, és egy ötveneurós bankjegyet nyújtott felém. – Ez a magáé.
- Hagyja csak, senor. Nem kérek borravalót. Főleg nem ekkorát.
- Kérem, senorita, fogadja el. – nyújtotta felém még mindig a pénzt, majd mikor újra nemet intettem, csodálkozva tette vissza a tárcájába.
- Akkor Buenas noches, senor. Legyen nyugodt éjszakája minálunk. – hajoltam meg kicsit, majd megfordultam, és lenyomtam a kilincset.
- Várjon még egy percre.
Csodálkozva fordultam meg, hogy mit akarhat még mindig.
- Megtudhatom a keresztnevét? – kérdezte.
- Eva vagyok. – válaszoltam kis szünet után.
- Eva. Én pedig Gonzalo. – mondta, majd zsebre akarta tenni a kezét, de rájött, hogy nincs zsebe. A mozdulatát látva majdnem elnevettem magam, de igyekeztem visszafojtani.
- Igen, senor. Tudom. Nagyon örvendek.
- Én is Eva.
- Akkor, ha nincs szüksége semmire, engedelmével elmennék.
- Igen, persze. – bólogatott. – Buenas noches Eva.
- Buenas noches, senor Higuaín. – biccentettem neki, majd kiléptem a folyosóra. A liftben először kitört belőlem a röhögés, aztán csodálkoztam, hogy vajon miért viselkedett ilyen furcsán ez az ember velem. Lehet, hogy mindig ilyen furcsa? Sosem lehet tudni, hogy milyenek. Lehet, hogy csak nagymenőnek látszik, mert focista, és a valóságban meg ilyen szétszórt alak.
Miután hazaértem, lezuhanyoztam, és végre kinyújtóztattam a fáradt végtagjaimat az ágyon, a sötétben a plafont bámulva sem tudtam elterelni a gondolataimat Higuaínról.



Gonzalo háton feküdt a kényelmes franciaágyon és a feje alatt összekulcsolta a két kezét. Ki kellett volna aludnia magát holnapra, de nem jött álom a szemére, csak a plafont bámulta, és bárhogy próbálta elterelni a figyelmét másra, a fehér mennyezeten minduntalan Eva, a pincérlány arca jelent meg, amint kiröhögte őt…