Ami igazán számít!

V.

Gonzalo önkéntelenül megragadta Eva kezét, amikor az orvos közölte a hírt, miszerint a lány gyermeket vár. Eva ránézett, és a tekintetéből visszatükröződött, hogy kétségbeesett a hír hallatán. Ezután kihúzta a kezét a férfi tenyeréből, és összeszedte magát.
- Mennyi időn belül lehet elvégezni az abortuszt? – tette fel a kérdést, mire Higuaín hirtelen teljesen feleslegesnek érezte az ottlétét. Diszkréten arrébb akart állni, de a lába nem akart engedelmeskedni, így csak leült a mellettük lévő egyik székre.
- Biztos, hogy ezt akarja, senorita? - kérdezte az orvos Evától.
- Igen, amilyen hamar csak lehet. Mi szükséges hozzá? – kérdezte a lány elcsukló hangon.
- Nos, amennyiben valóban ezt akarja, az új törvények lehetővé teszik, de előtte részt kell vennie egy tanácsadáson az egészségközpontban. – válaszolta a doktor.
- Tehát nem elég, ha aláírok egy nyilatkozatot és kész? – kérdezte Eva, és a hangsúlyából kivehető volt, hogy legszívesebben azonnal alávetné magát a beavatkozásnak.
- Nem senorita, ez a törvény. Ha tényleg az abortusz a szándéka, úgy szólok az egyik legjobb kollégámnak, aki ebben a kórházban nőgyógyász. Gondolom, hétfőre időpontot is tud adni Önnek. Aztán a tanácsadásra is ő fogja elküldeni önt.
- Értem. – bólintott a lány.
- Akkor a nővér átkíséri a nőgyógyászatra, én pedig átszólok telefonon doktor Garcíának.
- Köszönöm. – válaszolta Eva, majd bement a kórterembe…



Beléptem a kórterembe, Gonzalo pedig követett. Óvatosan felköltöttem Davidot, de vele egy időben Juanito is felébredt már.
- Ó, de sajnálom, elaludtunk. Na, beszéltél már az orvossal? Mi van? Mit mondott? – pattant fel David a fotelből.
- A vérképem rendben van. Viszont van valami…
- Mi az, mondd már! – faggatott most már Juanito is.
- Hát fiúk, az a helyzet, hogy terhes vagyok. – mondtam ki, és ismét majdnem elsírtam magam.
- Istenem, ez nem lehet igaz. – csapott a szájára Juanito. – Migueltől?
- Hát ki mástól, senkim nem volt, mióta itt vagyok, csak ő. Ráadásul három hete vagyok várandós.
- És most mit fogsz csinálni? – kérdezte David aggodalmas arcot vágva.
- Természetesen nem tartom meg. Most megyek a nőgyógyászhoz megbeszélni, amit kell. Aztán még valahogy be is kell érnem dolgozni kilencre és már fél nyolc van. – válaszoltam, majd a sporttáskámhoz mentem, hogy a kórházi pizsamát a Davidék által előző nap behozott utcai ruhára váltsam.
- Én majd beviszlek dolgozni. – mondta az eddig csak csöndben hallgató Higuaín.
- Ugyan, ne fáradj. Megoldom valahogy. Már eddig is túl sokkal tartozom neked. – válaszoltam neki, és nem bírtam visszafogni a csodálkozásomat, és nem tudtam rájönni, miért segít nekem ennyit ez a férfi.
- Nem fáradtság. És nem tartozol semmivel. – mosolygott Higuaín, mire Juanito olyan tekintettel mérte végig, mintha maga a Messiás állna vele szemben. – Gyorsan öltözz fel, aztán majd a nőgyógyász előtt megvárlak és beszaladok veled a hotelba. Az edzésem úgyis csak tizenegykor kezdődik. – tette hozzá az argentin, mire én csak bólintottam és bementem a fürdőszobába, hogy felöltözzek, és kicsit rendbe szedjem magam.



Miután végeztem a nőgyógyásznál, Higuaín a rendelő ajtaja előtt várt rám. Davidék már hazamentek, így ketten maradtunk. Lementünk a kórház parkolójába az argentin autójához, és máris indultunk, hogy ne késsek el a munkahelyemről.
- Nos, mit mondott a nőgyógyász? – kérdezte útközben.
- Hétfőn vissza kell jönnöm hozzá, aztán kedden arra a tanácsadásra. De őszintén szólva nem értem, hogy mi értelme van ennek.
- Nem tudom. Gondolom, sokan elhamarkodottan döntenek erről a dologról. – válaszolta.
- Hát az én döntésem nem elhamarkodott. Semmi értelme megtartanom ezt a gyereket, mikor az apja egy rohadt szemét disznó. – válaszoltam dühösen, majd az ablaküvegnek támasztottam a homlokomat. Higuaín egy szót sem szólt, csak folyamatosan az utat nézte.
- Nekem nincs jogom ebbe beleszólni. – mondta kis idő múlva.
- És ha megkérlek rá, hogy mondd el a véleményed? – néztem rá fél szemmel, és magam sem értettem, hogy miért mondtam ezt neki.
Először Higuaín is meglepődött, majd egy mély levegőt vett.
- Ha tényleg a véleményemre vagy kíváncsi, szerintem nem árt az a tanácsadás. A gyerekvállalás nyilván komoly dolog, főleg a te helyzetedben, mert ezek szerint egyedül maradnál a babával. De ezt a dolgot akkor is át kell gondolni. A kérdés szerintem, hogy mi az, ami igazán számít. Mármint neked. Mi a fontosabb? Amit az eszed súg, vagy amit a szíved?
Ránéztem, és újra könnyek szöktek a szemembe, de most már nem bírtam visszatartani őket, és hagytam, hogy lassan csordogáljanak az arcomon.
- Hát ez a baj. Azt tudom, hogy az eszem mit súg, de a szívem össze-vissza beszél. Az eszem azt súgja, hogy nem kell ez a gyerek, mert egyedül nem tudom letartani, és nyilván nem akarhatok rossz életet a gyerekemnek. A szívem viszont egyrészt ugyanezt mondja, másrészt meg azt zakatolja, hogy ez mégiscsak egy kis élet. És azt, hogy egy része én vagyok. Az én vérem is. Istenem, most mit csináljak? – mutogattam hevesen az ég felé és továbbra is potyogtak a könnyeim. Higuaín mélyen hallgatott, és komor arccal nézte az utat, mint aki erősen gondolkodik valamin. Nagyot sóhajtottam, és kicsit megpróbáltam lenyugodni.
- Kérdezhetek valamit? – néztem rá az argentinra.
- Persze.
- Miért segítesz ennyit nekem? Hiszen alig ismersz.
- Nem tudom. – vonta meg a vállát. – Csak valami azt súgja, hogy kell.
- Értem. Vagyis nem mondanám, hogy értem, viszont hálás vagyok. – válaszoltam neki, mire rám mosolygott. – De tényleg. – néztem a szemébe.
Megérkeztünk a hotel elé, én pedig kikapcsoltam a biztonsági övemet és az argentin felé fordultam.
- Nos, még egyszer köszi. – nyújtottam felé a kezemet ő pedig megrázta. Ezután ki akartam szállni, de még utánam szólt.
- Várj egy percet, Eva.
- Tessék? – néztem rá kérdőn.
- Felírom a telefonszámom. Ha bármire szükséged van, hívj fel nyugodtan. – mondta, majd elővett egy papír cetlit és egy tollat a kesztyűtartóból és felírta rá a mobilja számát, majd átnyújtotta nekem.
- Köszönöm, de ez…
- Eva, vedd el, kérlek. – mondta határozottan, én pedig kivettem a kezéből a papírt.
- Köszönöm. – mondtam még egyszer, majd odahajoltam hozzá, és adtam egy puszit az arcára. Aztán kiszálltam a kocsiból, és igyekeztem beérni, nehogy elkéssek.



A hétvége a rengeteg munka ellenére nagyon lassan telt el. A fejemben minden össze-vissza kuszálódott, és az, amit Higuaín mondott az autóban, még jobban fokozta ezt a zűrzavart. Éjszakánként aludni sem tudtam, csak egy kérdés járt a fejemben, amit ő is feltett nekem. Mi az, ami igazán számít? Mit akarok valójában? A kezdeti magabiztosságom, hogy nem akarom megtartani a gyereket, rettenetes bizonytalanságba fordult. Megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy hallgassak az eszemre, és mindenképpen döntsek az abortusz mellett, de a környezetemben mintha minden összeesküdött volna ellenem. Munkába menet a metrón, az étteremben napközben, reggel a pékségben bárhová néztem, mindenhol mosolygós arcú fiatal anyukákat láttam a gyerekeikkel. Conchita többször is elmondta, hogy ő nem akar beleszólni a dolgomba, de ő maga megbánta már, hogy nem szült gyereket, amikor alkalma nyílt volna rá. Még a tévében és az utcán is egy éppen folyó abortusz-ellenes kampányba botlottam, ahol azt hirdették, hogy minden gyermeknek joga van az élethez. Eljött a hétfő, és a megadott időpontra elmentem a nőgyógyászhoz, doktor Alejandro Garcíához. Ő megvizsgált, és elmondta, hogy az erőnlétemmel most már minden rendben van. Ezután a magzaton is elvégzett néhány vizsgálatot, és megállapította, hogy normálisan fejlődik, és a terhesség korai szakaszában még nem lát semmi rendellenességet. Ezután még egyszer megkérdezte, biztosan a művi vetélés mellett döntök-e. Én összeszedtem minden erőmet és határozott igennel válaszoltam, mire másnapra berendelt az egészségközpontba arra a bizonyos tanácsadásra, amin a törvény szerint részt kellett vennem a beavatkozás előtt.
- Akkor délután négy órára legyen szíves megjelenni. Egy kísérőt is hozhat magával, ha gondolja. – mondta, majd átadott nekem egy brosúrát a tanácsadással kapcsolatban.
- Nekem nincs senkim, akit vihetnék. – válaszoltam, majd elköszöntünk, én pedig hazaindultam.
Mikor a lakásom ajtaja elé értem, Juanito dugta ki a fejét a szomszéd ajtón.
- Hallottam, hogy jössz, már vártalak. Gyere be egy pillanatra. – mondta, én pedig beléptem hozzájuk. Leültünk, ő pedig átkarolta a vállamat.
- Nos, mi a helyzet, corazón?
- Holnap megyek erre az izére, aztán kiírják a műtét időpontját, és vége lesz. – válaszoltam.
- Tehát nem gondoltad meg magad?
- Nem. Semmi értelme. Így lesz a legjobb.
- Értem. Tehetek érted valamit? – kérdezte.
- Hát, ami azt illeti, lenne valami. – mondtam rövid gondolkodás után.
- És mi az?
- Erre a tanácsadásra vihetek egy kísérőt. Holnap délután négyre kell mennem. Nem érnél rá elkísérni engem?
- Ó, ha hamarabb tudtad volna. – tette a kezét a szája elé. – Annyira sajnálom, de holnap Daviddal kell mennem, mert ő az éves nagy kivizsgálásra megy.
- Semmi baj. – vontam meg a vállam. – Majd szólok Conchitának.
- Conchita reggel elutazott, szívem. Az édesanyja telefonált neki, mert az unokahúgának megszületett az első gyereke.
- Tényleg? – néztem rá és legszívesebben a falra másztam volna, hogy már megint ilyesmibe botlok.
- Igen. Bár neked most nem túl jó erről hírt kapni. – húzta el a száját.
- Mindegy. – válaszoltam. – Egyébként talán jobb is, ha egyedül megyek. Túlesek rajta és kész.
- De várjál már. Miért nem hívod fel Gonzalito Higuaínt? Azt mondta, hogy hívd fel, ha szükséged van valamire. Hátha ráérne.
- Higuaínt? Nem hiszem, hogy pont arra lenne ideje, hogy engem kísérgessen.
- Miért? A múltkor is megtette. – nézett rám értetlenkedve Juanito.
- Az egyedi eset volt. Talált egy ájult nőt az utcán. Na mindegy, hagyjuk ezt. Megye, mert tök fáradt vagyok. – válaszoltam, majd felálltam, a szomszédom pedig az ajtóhoz kísért. Elköszöntünk, én pedig hazaérve ledobtam a táskámat a kanapéra, kitöltöttem magamnak egy pohár ásványvizet, majd magam is lehuppantam a táska mellé. Egy ideig csak ültem mozdulatlanul és teljesen üresnek éreztem a fejemet. Aztán benyúltam a táskába, és elővettem a mobilom, hogy megnézzem, nem-e keresett valaki, amíg bent voltam az orvosnál. Ahogy a kezembe vettem a telefont, még néhány dolog kicsúszott a bőrtáskából, köztük egy összehajtogatott papírdarab. Megfogtam és széthajtogattam. Egy telefonszám és egy név állt rajta. Kis ideig tanácstalanul nézegettem a cetlit, majd nagy levegőt vettem és tárcsáztam a számot.
- Tessék, Gonzalo Higuaín. – szólt egy mély hang a vonal túlsó végén.
- Hola, én Eva vagyok. A pincérnő, akinek a múltkor segítettél. Nem tudom emlékszel-e még rám.
- Hola, Eva, hogyne emlékeznék. Hogy vagy?
- Köszönöm jól, és te? Nem zavarlak?
- Egyáltalán nem. Mondd csak nyugodtan. Valami baj történt?
- Nem semmi, csak… Én nem is tudom, talán nem is volt jó ötlet, hogy felhívtalak. Ne haragudj, hogy zavartalak. – mondtam és már le akartam tenni a telefont, de hallottam, hogy Higuaín a nevemet mondja.
- Eva, várj. Ne tedd le. Mi történt?
- Én igazából… Szóval azt mondtad, hogy ha szükségem van valamire, akkor felhívhatlak.
- Igen. Ez még mindig áll. Miben tudok segíteni?
- Hát, tudod, van ez a tanácsadás, és holnap kell mennem rá délután négyre. Szóval nem szeretnék egyedül menni, és meg akartam kérdezni, hogy ráérsz-e esetleg, mert senki más nem tud elkísérni engem. – nyögtem ki, majd mielőtt válaszolhatott volna, gyorsan hozzátettem – De ha nem érsz rá, az se baj, igazából nem akarom, hogy rám pazarold az idődet, szóval nyugodtan mondj nemet.
- Mondd a címed, fél négyre érted megyek. – válaszolta habozás nélkül…



Másnap együtt léptünk be az egészségközpont főbejáratán. A recepciós az egyik emeleti szobába irányított minket. Benyitottunk, és egy középkorú kosztümös hölgyet láttunk szemben ülni egy íróasztal mögött. A hölgy felállt, és először Higuaínt mérte végig, a meglepetés pedig azonnal kiült az arcára. Hirtelen borzasztóan kellemetlenül éreztem magam, hogy elrángattam őt magammal és ilyen helyzetbe hoztam. Ránéztem, de az argentin arca nyugodt volt, és a kezét nyújtotta a hölgy felé.
- Buenos días. Ő itt egy kedves barátom Eva, akinek ma délutánra van időpontja önhöz.
- Igen. Foglaljanak helyet.  A nevem María. – tessékelt be minket a tanácsadó.
- Köszönjük. – válaszolta Gonza, majd leültünk a hölggyel szemben.
- Nos, tehát ön az abortusz mellett döntött. – fordult felém María.
- Igen, azt hiszem. – bólintottam.
- Rendben. Nos, én most mindent el fogok mondani a beavatkozásról, ezenkívül más lehetőségekről, mint az örökbefogadás, vagy mi történik, ha mégis szeretné megtartani a babát.
- De nem szeretném. – vágtam közbe védekezőleg.
- Azért hallgasd végig. – szorította meg a kezemet Higuaín, és bíztatóan nézett rám.
María pedig részletes tájékoztatást adott mindenről, amit ilyenkor tudni kell. Miközben beszélt, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez az egész arra jó, hogy rávegyenek a baba megtartására még úgy is, ha örökbe adom őt. Az abortusz utáni képek a magzatokról sokkolóan hatottak rám. Azt viszont tudtam, hogy nem akarom, hogy más nevelje fel a gyerekemet, mert képtelen lennék rá, hogy később ne keressem meg őt. Amikor a végére értünk, újra sírva fakadtam. Gonzalo rendületlenül fogta a kezemet egész idő alatt.
- Nos, Eva, most az ön kezében van a döntés. – nézett rám María.
- Kimehetek egy pillanatra a folyosóra? – kérdeztem.
- Igen, hogyne. Van időnk. – bólintott a tanácsadó.
- Akarod, hogy veled menjek? – fordult felém Higuaín, mire csak bólintottam.
Mindketten kiléptünk a szobából. Gonzalo megállt egy helyben, én pedig fel-alá járkáltam idegességemben. Néhány percig nem szóltunk egy szót sem, majd kétségbeesett arccal fordultam az argentinhoz.
- Teljesen össze vagyok zavarodva. Most mondd meg, mi az istent csináljak?
Gonzalo fújt egy nagyot, majd komoly arccal nézett rám.
- A kérdés még mindig ugyanaz, Eva. Mi az, ami neked igazán számít?
Egy pillanatig csak bámultam rá, majd ránéztem a hasamra, és újra kibukott belőlem a sírás.
- Ez a kis izé, ami itt növekszik bennem…