Ami igazán számít!

VI.

- Tehát akkor,hogy döntöttél? - kérdezte Higuaín és biztatóan nézett rám. Vettem egy nagy levegőt, majd az irodaajtóhoz léptem és benyitottam. María az asztala mellett állt, úgy várt vissza minket és a válaszomat.

Nos, senorita Eva, sikerült átgondolnia a dolgokat? - kérdezte, mire bólintottam. María kíváncsian nézett rám, Gonzalo pedig megfogta a karomat. Már semmi kétségem nem volt.
- Szeretném megtartani és felnevelni a kisbabámat. - mondtam, és hirtelen olyan érzés volt, mintha egy hatalmas kő gurult volna le a mellkasomról, a légzés pedig könnyeddé vált.
- Amikor belépett a szobába, reméltem, hogy ezt fogja mondani, mert önről úgy gondolom, hogy akár egyedül is képes erre. - válaszolta María és megölelt. Ránéztem Higuaínra, aki rám mosolygott és a vállamra tette a kezét. Ezután mindhárman újra leültünk.
- Nos, akkor elmondanám, hogy milyen támogatásokra számíthat az állam és a munkáltatója részéről. - mondta María, majd fél órát még nála töltöttünk, amíg mindenről tájékoztatott.



A tanácsadás után Higuaín hazavitt engem. Szótlanul ültünk az autóban, én pedig újra csak az ablakon keresztül bámultam a mellettünk elhaladó házakat, de közben nem bírtam abbahagyni a mosolygást. A hasamra simítottam a tenyerem, majd ránéztem az argentinra.
- Te is úgy gondolod, hogy jól döntöttem? - kérdeztem tőle.
- Hát abból kiindulva, hogy egyfolytában vigyorogsz, mióta eljöttünk Maríától, igen. Szerintem jól döntöttél. - nevetett.
- Ne haragudj, nem bírom levakarni a mosolyt az arcomról.
- Én nagyon örülök neked. Boldognak látszol.
- Az vagyok. - bólintottam. - Nem is gondoltam volna, hogy ennyire boldoggá tesz majd ez a dolog. Tudod olyan, mintha minden kitisztult volna az agyamban. Úgy érzem, hogy most már tartok valahová. Valami fontos küldetést kell végrehajtanom. Hirtelen minden értelmet nyert, hiszen mindent érte fogok megtenni.
- Remek érzés lehet. - válaszolta Higuaín és valami komorság ült ki a homlokára, így jobbnak láttam, ha abbahagyom az áradozást. Megérkeztünk a lakásom elé, Gonzalo pedig leparkolt közel a bejárathoz, és leállította a motort. Kikapcsoltam a biztonsági övet, és felé fordultam.
- Gonzalo, nem is tudom, hogyan mondhatnék köszönetet neked.
- Ugyan, nincs miért. - legyintett mosolyogva.
- Dehogynem. Te segítettél nekem, amikor elájultam az utcán, végig mellettem voltál a kórházban, és aztán akkor is, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Most pedig első szóra elkísértél engem a tanácsadásra, és bevallom sok erőt adott, hogy nem voltam egyedül. Valójában nagyon fontos volt az a kérdés, amit feltettél nekem.
- Milyen kérdés?
- Hogy mi az, ami igazán számít. - válaszoltam. - Azzal a kérdéssel bírtál gondolkodásra engem. Szóval, ha úgy vesszük, ez a kicsi neked is köszönheti az életét.
- Tényleg? - mosolyodott el, majd óvatosan a hasamra tette a tenyerét, amitől libabőrös lettem és egy hatalmas gombócot éreztem a torkomban.
- Gonza, én nem tudom, hogy miért segítesz nekem ennyit, de nagyon hálás vagyok neked.
- Nem az a lényeg, hogy miért segítek, hanem, hogy továbbra is számíthatsz rám, ha szükséged van valamire. Én örömömet lelem benne, ha segíthetek.
- Nagyon köszönöm. - fogtam meg a kezét. - És bár tudom, hogy valószínűleg te nem szorulsz rá, de ha én tehetek érted bármit, akkor csak hívj nyugodtan. Most már tudod a mobilszámom, mert arról telefonáltam neked.
- Rendben, köszönöm. - mosolygott, majd néhány másodpercig csak néztünk egymás szemébe. - Tulajdonképpen szeretnék kérdezni valamit.
- Mondjad csak.
- Esetleg nincs kedved mondjuk holnap velem vacsorázni?
A kérdéstől annyira meglepődtem, hogy először meg sem bírtam szólalni.
- Te most randira hívsz? - nyögtem ki végül.
- Igen. - bólintott, mire zavarba jöttem.
- Gonzalo, figyelj. Te egy nagyon jóképű és kedves férfi vagy. De én még nem érzem készen magam egy randira azok után, ami Miguellel történt.
- Persze, megértem. - válaszolta, és elengedte a kezem.
- De ugye most nem haragudtál meg rám? - kérdeztem kicsit ijedten.
- Díos mío, dehogyis! Megértelek, hiszen zűrös kapcsolaton vagy túl, ráadásul most kisbabád is lesz. Világos, hogy nem akarsz randizni.
- Igen, de mit szólnál egy baráti vacsihoz? - kérdeztem meg hirtelen.
- Baráti vacsi?

Aham. Mondjuk te, én és Davidék.
- Jó, rendben, benne vagyok. - mosolygott és hevesen bólogatott. - Kedvelem a srácokat.
- Oké, akkor holnap gyere fel hozzám, mondjuk este nyolcra. Megfelel neked?
- Ott leszek.
- Akkor várlak. - mondtam, és adtam egy puszit az arcára. Kinyitottam a kocsiajtót, de Gonza még utánam szólt.
- Várj egy percet Eva.
- Tessék?
- Gratulálok ahhoz, hogy édesanya leszel.
- Gracías Higuaín. - válaszoltam neki, majd kiszálltam a kocsiból, ő pedig elindult.
Felszaladtam az emeletre, és először Juanitoékhoz kopogtam be, hogy elmondjam nekik a jó hírt. David nyitott ajtót.
- Hola Eva.
- Hola David, reméltem, hogy már ti is hazaértetek.
- Igen, épp most estünk be az ajtón. Gyere be. - tárta ki előttem az ajtót. - Juanito szívem, Eva van itt.
- Máris jövök. - hangzott a másik fiú válasza a fürdőszoba irányából.
- Gyere, ülj le. Kérsz valamit inni? - invitált be David a nappaliba,én pedig leültem az egyik fotelba.
- Nem köszi, csak egy percre ugrottam be. - válaszoltam, a fiú pedig bólintott és leült velem szemben.

Itt is vagyok. - futott be Juanito, és lehuppant a kanapéra. - Na mi volt?
- Hát, van számotokra egy nagy hírem és egy meglepetésem. - mosolyogtam.
- Ne csigázz, mondd már. - sürgetett Juanito.
- Jól van, szóval a hírem az, hogy nem megyek abortuszra és megtartom a kisbabát.
- Ááá, hát ez remek. Fantasztikus. - pattantak fel mindketten a helyükről, hogy egy össznépi ölelés keretében gratuláljanak.
- Köszönöm, de még most jön nektek a meglepetés.
- És mi az? - ültek vissza a helyükre.
- Tehát, holnap este remélem, ráértek.
- Igen, nincs programunk. - néztek össze.
- Akkor jó, mert nálam vacsoráztok, és lesz ott még valaki. Ez amolyan baráti vacsora lesz.
- Baráti vacsora? És ki lesz ott még? - érdeklődött David.
- Gonzalo Higuaín. - vágtam rá, mire tátott szájjal bámultak rám.
- Ez most komoly? - kérdezte Juanito. - Együtt vacsorázunk Pipitával?
- Aham. - bólogattam.
- De hát ez meg hogy jött? - hüledezett David.
- Tulajdonképpen úgy, hogy először randira hívott. - válaszoltam.
- Mi? Pipita randira hívott téged? - kérdezték egyszerre.
- Igen, de nemet mondtam, mert elmagyaráztam neki, hogy még nem teljesen vagyok túl Miguelen.
- Tessék? Nemet mondtál Higuaínnak? - Juanito magán kívül volt és nem bírt ülve maradni.
- Értsétek meg, én erre még nem állok készen.
- Na jó, most hadd igyak egy pohár vizet. - mondta Juanito és kisétált a konyhába.
- Én megértelek. - bólogatott David. - De tudod milyen az én kicsikém. Olyan heves.
- Tudom. - mosolyogtam. Közben Juanito visszatért és újra leült.
- Szóval nemet mondtál a focistának. Na jó, mindegy. Így is eljön vacsorára, szóval még bármi lehet. - legyintett.
- Nem lehet bármi, mert nekem most a baba a legfontosabb. Nem akarok senkit, még akkor se, ha az egy híres focista, akiért minden nő odavan.
- Értem én. - bólogatott Juanito. - Szóval a lényeg, hogy holnap este nálad lesz. És mi is. Hát ez csodálatos, mert Pipita olyan jóképű, hogy meg kell őrülni.
- Juanito, ennyire ne vidd túlzásba az áradozást. Itt ülök melletted. - háborodott fel David.
- Jól van, abbahagyom. De ezt neked is el kell ismerned.
- De ha én ismerem el, akkor te rögtön kiakadsz.
- Ez nem igaz. Én nem szoktam féltékenykedni. - vágta rá Juanito.
- Persze, és a múltkor mit csináltál a mozipénztárnál?
- Hé srácok, hagyjátok abba. - nevettem. - Egyébként is, ki kell, hogy ábrándítsalak benneteket. Higuaín ugyanis engem hívott randira. - büszkélkedtem, mire mindketten felpattantak a helyükről, engem felhúztak a fotelből a kezemnél fogva és játékosan az ajtóig tessékeltek.
- Na mst már ideje hazamenned, és lepihenni, mert egy kismamának sok alvásra van szüksége. - nevettek.
- Jól van, megyek már, ha ennyire nem bírtok szembenézni a ténnyel, hogy én jövök be Pipitának. - hecceltem őket tovább, mire még az ajtót is kinyitották. - Megyek, megyek, de akkor holnap este nyolcra várlak titeket. És csak magatokat hozzátok.
- Ott leszünk. - bólintottak mindketten, majd kaptam egy-egy puszit és újabb gratulációt, aztán hazamentem a szomszéd lakásba.



Másnap este a két fiú már fél nyolctól nálam dekkolt, és izgatottan várták, hogy újra találkozzanak Higuaínnal.
- Azért kedves srác ez a Pipita. Ki gondolná, hogy ilyen. Hiszen tele van pénzzel és lenne mire felvágnia. - elmélkedett David a kanapén ülve.
- Igen, tényleg az. Nem is tudom, hogyan fogom neki meghálálni, amit az elmúlt napokban értem tett. - válaszoltam, miközben az utolsó simításokat végeztem a terítéken.
- Azt hiszem lesz rá alkalmad. Még ő is szorulhat segítségre, és például lelki támogatásra. - mondta Juanito.

Miközben beszélgettünk, csengettek az ajtón és az argentin is megérkezett.
- Gonzalo, örülök, hogy itt vagy. - tessékeltem be.
- Hola Eva. Hogy érzed magad? - lépett be az ajtón és a fiúkat is üdvözölte. - Ezt neked hoztam – varázsolt elő egy csokor virágot a háta mögül és felém nyújtotta.
- Ó, köszönöm. Aranyos vagy. - elvettem a virágot, és elindultam, hogy vázába tegyem.
- Ezt pedig a srácoknak. - mondta, és a másik kezében egy üveg vörösbort tartott.
- Gonzalito, ez nagyon kedves. - csapta össze a tenyerét Juanito. - igazán nem kellett volna. - tette hozzá, majd odalépett Higuaínhoz és megölelte.
- Köszönjük, Gonzalo. Akár fel is bonthatjuk a vacsora mellé. - mondta David mosolyogva, miközben fel-le vonta a szemöldökét. - Te ihatsz alkoholt? - kérdezte Gonzától.
- Alkalmanként egy pohár bor belefér.
- Attól függ, hogy milyen sűrű az az alkalom, ugye? - értem vissza én is, és finoman oldalba böktem az argentint.
- Annyira nem lehet sűrű, de egy kisbaba egészségére mindenképpen inni kell. - mondta nevetve, majd átkarolta a vállamat és nyomott egy puszit az arcomra, amit Davidék sokatmondó pillantásokkal követtek.
- Nos, fiúk, akkor üljünk asztalhoz. - mondtam, és közben éreztem, hogy fülig pirulok a puszi miatt.
Az este vidáman telt, Juanito pedig szokása szerint sziporkázott, és izomlázig röhögtetett mindenkit.
- Nem hiszem el, hogy képes voltál meztelenül körbefutni az Eiffel-tornyot. - rázta a fejét Gonza, miközben a nevetéstől kicsordult könnyeit törölgette.
- De pedig így volt. Hiszen ez volt a fogadás tétje, én pedig elbuktam. - bólogatott Juanito.
- aztán egy éjszakát dutyiban töltött közszemérem sértés miatt. Ráadásul elég nehéz volt elmagyarázni a csigazabáló zsernyákoknak, hogy mi is volt ez az egész. - tette hozzá David.
- Nézzétek, Eva meg sem bír szólalni, annyira nevet. - mutogatott rám Higuaín, én pedig azt asztalra borulva rázkódtam a röhögéstől.
- Ezt eddig sose meséltétek nekem. - nyögtem ki végül. - Mi lenne, ha Miguellel csinálná meg ezt valaki? Csak rajta körbetekernénk, egy hatalmas rózsaszínű boát.
- Hát az neki nagy megaláztatás lenne. Főleg ha néhány jelmezes pankrátor futna utána. - válaszolta Juanito, majd hárman tovább nevettünk, Higuaínon viszont észrevettem, hogy kicsit szomorú arccal néz rám.
Kis idő múlva a szomszédaim elköszöntek, persze egy-egy Pipita autogramal és közös képpel a zsebükben. Az argentin viszont még maradt egy kicsit.
- Jól érezted magad velünk? - kérdeztem tőle, miközben átültünk a kanapéra.
- Igen, a srácok nagyon szórakoztatóak.
- Valóban. Főleg Juanito szereti produkálni magát.
- Azt észrevettem. - mosolygott. - Kérdezni akarok valamit, de remélem nem haragszol meg rám. - fordult felém.
- Kérdezz csak nyugodtan.
- Ugye még nem vagy túl Miguelen?
- Még nem, de ezt mondtam is neked, hiszen megütött és...
- Nem így értettem. - vágott közbe. - Még mindig szereted valahol mélyen, igaz?
- Nem, dehogyis, én nem. - ráztam meg a fejem, de hirtelen magam sem voltam biztos a válaszban.
- Hiszen most vacsora közben is eszedbe jutott, pedig szó se volt róla.
- Gonzalo, mégiscsak ő a gyerekem apja.
- Nekem nem kell mentegetőznöd. De az a pasas nem érdemli meg, hogy szeresd őt.

Az lehet. - hajtottam le a fejem. - De igazából már ez sem biztos.
- Ő nem érdemel meg téged. - mondta határozottan, és az államnál fogva felemelte a fejemet.
- De a szívnek nem lehet parancsolni. - válaszoltam.
- Tényleg nem. - nézett mélyen a szemembe, majd lassan közelebb hajolt és az ajkait az enyémhez érintette. Először jóleső bizsergés futott végig rajtam, de aztán valami hang jelzett a fejemben, hogy ezt ne tegyem, így eltoltam magamtól.
- Ez nem biztos, hogy jó ötlet. - mondtam neki.
- Ne haragudj. - válaszolta és kicsit elfordult tőlem. - Nem akartam tolakodó lenni.
- Nem, te nagyon aranyos vagy. Én csak... - kezdtem bele az újabb magyarázkodásba, de nem fejeztem be, mert ahogy ott ült mellettem, úgy éreztem nem bírom ki, ha nem csókolhatom meg mégis. Megfogtam a kezét, magam felé fordítottam, és most én zártam le a száját az ajkaimmal. Ő átölelt és egyre inkább belebonyolódtunk a dologba, mikor a fejemben újra megkondult a harang. - Várj egy kicsit. - állítottam le. Ő sóhajtott egyet, majd lassan elengedett.
- Gonzalo, nekem most inkább egy nagyon jó barátra van szükségem, akiben megbízhatok.
- Értem. - bólintott.
- Én nagyon szeretném, ha te lennél az. Tudom, hogy hatalmas kérés, de megtennéd ezt értem?
- Persze. - simogatta meg az arcomat.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá.
- Ideje indulnom. - állt fel a kanapéról.
- Lekísérlek az autódig.
Lementünk az utcára, majd a kapu előtt még váltottunk néhány szót.
- Köszönöm a vacsorát. - mondta.
- Én köszönöm, hogy eljöttél Gonzalo.
- Akkor barátok vagyunk?

- Barátok. - bólintottam és megöleltük egymást.
- Aztán egyszer majd kigyógyulsz ebből a Miguel-dologból. - tette hozzá, majd arcon puszilt és beült az autójába. Miután elhajtott, néhány pillanatig még a kapuban álltam és a csókunkra gondoltam. Hirtelen valami neszt hallottam az egyik magas bokor mögül, és egy fekete alakot láttam beleszaladni az éjszakába...