Ami igazán számít!

VIII.

A következő két hónapban Higuaínnak sűrű volt a programja a foci miatt, hiszen szerda-szombat ritmusban egymás után játszották a mérkőzéseket. Keveset találkoztunk, de gyakran felhívtuk egymást, és ő sokat aggodalmaskodott a baba miatt. Emellett Miguel is egyre többet próbált törődni velem és a közös gyerekünkkel, bár néha azt éreztem, ahogy a spanyol viselkedik, az túl szép, hogy igaz legyen. Ilyenkor mindig visszhangoztak a fülemben Higuaín szavai, amit a kocsiban mondott nekem. „Kutyából nem lesz szalonna.” Ez a mondás már sokszor beigazolódott, és én tisztában voltam ezzel, mégis hagytam, hogy Miguel közeledjen felénk, és megpróbálja jóvá tenni a pofont. Mindig úgy gondoltam, hogy mégiscsak ő a gyerek apja, és joga van a babához. Persze még mindig külön laktunk, és inkább csak a kicsi miatt engedtem közel magamhoz, a kapcsolatunk nem fordult komolyabbra, bár ő valami okból kifolyólag mindenáron hozzám akart költözni. Conchita nem nézte jó szemmel a dolgot, és igyekezett gondoskodni róla, hogy ritkán maradjak ketteseben Miguellel. David és Juanito támogatták ebben és rendszerint hármójuk közül valaki mindig ráért, hogy elkísérjen a soros vizsgálatra. Amit furcsálltam, hogy ezt Miguel nem bánta, és egyszer sem jelentkezett, hogy ő akar velem jönni. Conchita erre fel is hívta a figyelmemet, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.

Decemberben pont Gonzalo születésnapjára írták ki a következő ultrahangos vizsgálatot, és mivel a csapat vezetőedzőjétől kaptak egy szabadnapot, megegyeztünk, hogy ő kísér el. Miguel aznap dogozott, így nem beszéltük meg, hogy feljön hozzám. Örültem, hogy egy kicsit Higuaínnal lehetek, mert már nagyon vágytam rá, hogy kettesben beszélgessünk. Az elmúlt hetekben megtanultam kötni, így születésnapi ajándékként egy fekete pulóvert kötöttem neki, bal oldalra pedig kis betűkkel belevarrtam a monogramját és a Real Madridnál viselt mezszámát.

Délelőtt tíz órára meg is érkezett, én pedig nem vártam meg, amíg feljön, hanem lesiettem hozzá a bérház elé.
- Cariño, ez már a nagyobb méretű söröshordó stádiuma. - nevetett, mikor meglátott, majd átölelt és megpuszilt.
- Hát ez szép kis üdvözlés, miután öt hete nem láttuk egymást. - mondtam neki felháborodást színlelve, és megütögettem a mellkasát.
- Jól van, tudod, hogy csak hülyéskedek. Ahogy telnek a hetek, egyre szebb vagy. - válaszolta mosolyogva, majd újra megöleltük egymást.
- Nagyon hiányoztál már Gonza.
- Te is nekem, Eva.
- Hoztam neked valamit. - engedtem el, és átnyújtottam neki az ajándéktasakot, ami eddig a csuklómra volt akasztva, benne a pulóverrel. - Feliz Cumpleaños.
- Ó, gracías! - lepődött meg, és átvette a csomagot.
- Ezt én készítettem saját kezűleg. Na, nézd már meg, mert félek, hogy nem is fog tetszeni.

Gonzalo kivette a tasakból a pulóvert, széthajtogatta és meglátta a monogramját is. - GH20? Ez egy nagyon menő ruhamárka. - nevetett.
- Na, ne izélj már. A francba, éreztem, hogy nem fog tetszeni. - vágtam szomorú képet.
- Dehogynem tetszik, csak húzom az agyadat. Szóval tényleg te kötötted? Nagyon ügyes vagy. És még a méretet is eltaláltad. - próbálta maga elé a pulóvert.
- Igen, mert anyukádtól kölcsönkértem az egyik pulcsidat.
- Ja, hát így már világos. Akkor ezért nem találtam azt a kék pulóvert.
- Szóval tetszik akkor?
- Persze, köszönöm. - bólintott, majd újra megölelt és megpuszilta a nyakamat. - Ez egy nagyon szép szülinapi ajándék. - suttogta, engem pedig valami furcsa békés érzés kerített hatalmába, és nem akartam őt elengedni.
Aztán mégis beültünk az autójába és elindultunk a vizsgálatra.

A folyosón ülve vártuk, hogy szólítsanak minket, és közben beszélgettünk.
- Fáradt vagy? - kérdeztem tőle, mert láttam a szemén, hogy ki van merülve.
- Igen, eléggé. Sinceramente alig várom a karácsonyi szünetet. Bár rövid lesz, mert harmincadikán már edzeni fogunk.
- Szegénykém, látszik is rajtad. És tényleg csak néhány napot kaptatok?
- Igen, sűrű lesz utána a program.
- De azért hazautazol Argentínába?
- Pont beesek a karácsonyi asadora. - nevetett. - És te?
- Hát én már nem ülhetek repülőre, anya meg nem kapott szabadságot, így csak a neten keresztül leszek a családommal. De Juanitoékkal azért lesz egy közös vacsora. Aztán majd átmegyek señorita Doloreshez, mert ő is egyedül lesz.
- Értem. És Miguel? - kérdezte gúnyos hangon.
- Gonzalo ne csináld ezt, kérlek. Miguel egyébként a szüleinél lesz vidéken, és még nem hívott meg, ha tudni akarod.
- De ha hív, vele mész?
- Valószínűleg.
- Világos.
- Gonzalo, én nem jöttem össze úgy Miguellel. Igazából néha azt hiszem, csak úgy tesz, mintha érdekelné ez az egész. Mármint a baba és én. - hajtottam le a fejemet.
- És ez elszomorít téged?
- Hát persze. De remélem, hogy csak tévedek.
- Ez azt jelenti, hogy még vágysz rá, hogy vele legyél?
- Igen. - bólintottam, amire Higuaín egy szemforgatással válaszolt, majd elkezdte bámulni a plafont. - Gonza, hidd el, hogy mostanában normális. Sokat dolgozik, de amikor tud, akkor mindig kérdezi, hogy jól vagyok-e, vagy, hogy mire van szükségem. És a baba felől is érdeklődik.
- Jaj, Eva. Ezt bármelyik szomszéd megteszi. Ez vajmi kevés egy lelendő apától.
- Gonzalo, én csak a gyereket nézem, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy normális családban kell felnőnie. Az apja pedig most foglalkozik velünk, és én örülök ennek. Ha te lennél az apja, akkor nyilván egy nagyon szerencsés nő lennék, mert tudom, hogy te még így is többet teszel értünk, de az apa Miguel, így neki kell esélyt adnom, hogy a gyerekével lehessen. - hadartam.
- Hát ha én lennék az apa, akkor biztos, hogy a tenyeremen hordoználak téged még száz kilósan is, és nem csak érdeklődnék a hogyléted felől. - emelte meg ő is a hangját.
- Gonzalo, én nem akarok veszekedni veled, főleg nem a születésnapodon. - fogtam meg a kezét, mire ő is megenyhült.
- Én sem akarok veszekedni. És nem akartalak felzaklatni. Ugye nem lettél rosszul? Kicsit sápadt vagy. A babának árt az idegesség.
- Semmi bajom, nyugi. - válaszoltam mosolyogva. Közben az ápolónő kilépett az ajtón, és szólt, hogy mi következünk. Bementünk a vizsgálóba, és miután az orvos feltett néhány általános kérdést, a súlyomat is megmérte.
- A kismamánk ötvennyolc kilót nyom. - mondta mosolyogva doktor García, mire Higuaín rögtön heccelni kezdett.
- Ötvennyolcat? Mennyi is a normális hízás egy terhesség alatt?
- Általában tíz-tizenkét kilogramm. - válaszolta az orvos.
- Na, akkor itt bajok lesznek, mert te már félidőben nyolc kilónál tartasz. Ez hamarosan igazi tölgyfahordó lesz. Biztos, hogy nem eszel túl sok csokis palacsintát?
- Fogd be, labdafej, különben száz kilósra hizlalom magam, és te leszel az első, akire rágurulok. - ütöttem vállba az argentint.
- Ezt a rágurulós dolgot még megbeszéljük. - kacsintott rám szemtelenül, mire az orvos és az ápolónő nevetni kezdtek.
- Na jöjjön Eva, lessük meg a babát. - mondta doktor García, én pedig felfeküdtem az ágyra. Az orvos előkészített az ultrahangra, Gonzalo pedig figyelte a mozdulatait. Ezután a képernyőn megjelent az ultrahangkép, az argentin pedig oldalra fordította a fejét és vizsgálni kezdte, amit lát.
- Az ott a lába? - kérdezte.
- Igen. - bólogattam, és közben az izgalomtól remegett a kezem.
- És az a kicsi ott a keze? - mutogatott.
- Igen. Most sokkal többet látni, mint legutóbb. - válaszoltam, és kitöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából. Ez a kis lény a hasamban az enyém. Bármi is legyen Miguellel, vagy mással, a legfontosabb, hogy neki mindene meglegyen. Azt akarom, hogy boldog gyerekkora legyen, biztonság és nyugalom vegye körül, bármit is kell tennem ezért. Gonzalo megfogta a kezem, és rám mosolygott.
- Nagyon szép. - mondta.
- Minden rendben van? - fordultam a dokihoz.
- Igen, a magzat egészségesen fejlődik.
- Köszönöm, doktor úr.
Miután végeztünk az orvosnál, Gonzalo hazavitt engem. Megállt a há előtt, és még beszéltünk néhány szót.
- Még egyszer boldog szülinapot Gonza.
- Köszönöm szépen. Látni a kisbabádat tényleg remek volt, különlegessé tette a szülinapomat.
- Örülök. Lesz nagy buli délután?
- Anya főz, és itt vannak páran a rokonaim közül.
- Értem. Akkor érezd jól magad.
- Köszi. Te lepihensz?
- Igen. Csak holnapután megyek dolgozni, szóval most van időm egy kicsit pihenni és olvasgatni. - bólintottam.
- Vigyázz magadra. És a mobilod legyen melletted. - figyelmeztetett felemelt mutatóujjal az argentin.
- Rendben apuci. - fogtam meg az ujját nevetve. Gonzalo a tenyerébe vette a kezemet és egészen közel hajolt az arcomhoz. Már majdnem összeért az ajkunk, amikor ő egy sóhaj kíséretében meggondolta magát és az arcomat puszilta meg. Elköszöntünk, és megvárta amíg belépek a kapun, csak utána hajtott el. Felmentem a lakásba és lepakoltam, majd készítettem egy gyümölcsteát és leültem, hogy pihenjek egy kicsit. Hamarosan az álom is elnyomott a kanapén s csak késő délután ébredtem fel, amikor valaki kopogott az ajtón. Felkeltem és kinéztem. Miguel volt az.
- Hát te? Azt hittem dolgozol. Hányóra van? - nyitottam neki ajtót, ő pedig belépett a lakásba, majd elfordította a kulcsot a zárban.
- Este hat óra. Hamarabb végeztem. Te mit csináltál?
- Miután hazaértem a vizsgálatról,elaludtam. Most keltem fel.
- Mi volt a vizsgálaton? - kérdezte, és átkarolta a derekamat, ami valamiért egyáltalán nem esett jól abban a pillanatban.
- Minden rendben volt. A baba egészséges. - válaszoltam, és megpróbáltam kihámozni magam a karjaiból, de nem engedte. - Miguel, így megnyomod a hasamat. - szóltam rá ingerülten.
- Baj, hogy megölellek? Elvégre a leendő gyermekem anyja vagy. Nincs jogon téged átkarolni? Az a baj, hogy nem vagyok gazdag focista? - kérdezte idegesen, és a kanapé felé lépkedett velem.
- Miguel állj le, fogalmam sincs miről beszélsz.
- Nincs? Az egyik haverom látott téged a kórházban Higuaínnal.
- Igen, mert ő kísért el.
- És előtte muszáj volt ölelgetned itt a kapuban a szomszédok szeme láttára?
- A haverod követett engem, vagy mi? - néztem rá felháborodva, miközben lehuppantam a kanapéra, és reflexszerűen felhúztam a térdeimet, hogy védjem a pocakomat. Miguel fölém hajolt és megragadta az államat.
- Mondd csak, mi a szarnak töröm én itt magam két hónapja? Hogy viselkedhetsz így a gyereked apjával? Hányszor kérjek még bocsánatot azért a hülye pofonért?
- Miguel hagyd abba, én nem ígértem neked semmit.
- Pedig most már kezdem elveszíteni a türelmem. Te vagy az első nő, akit így körbeugrálok, úgyhogy legalább egy csókot megérdemelnék érte, nem gondolod? - hajolt közelebb és erőszakosan a számra tapasztotta a száját. Megpróbáltam ellökni őt, mire abbahagyta és dühösen nézett rám.
- tudtam én, hogy megcsalsz azzal a focistával. - kiabálta, majd idegesen járkálni kezdett a nappaliban. Remegő lábakkal álltam fel, és az ajtóhoz akartam menni, de lefogott.
- Hová igyekszel kislány? Nem mész sehova.
- Miguel, engedj ki, vagy sikítani fogok. - ütögettem a mellkasát. Erre ő visszalökött a kanapéra, a következő pillanatban pedig lendült a karja, és nekem elöntötte a vér az orromat.
- Ha meg mersz nyikkanni, nagy baj lesz, megértetted? - suttogta, majd újra ellenőrizte az ajtót, hogy rendesen be van-e zárva. Miközben háttal állt nekem, eszembe jutott, hogy mielőtt elaludtam, a mobilomat a kanapéra tettem magam mellé. Végig Miguelt figyelve kitapogattam a készüléket. Tudtam, hogy a rendőrséget hiába hívnám, hiszen nem tudok beleszólni, vagy bármilyen támpontot adni neki anélkül, hogy Miguel ne kezdene gyanakodni. Ezért a kezem az 1-es gyorshívó gombot tapogatta ki, majd mikor láttam, hogy Higuaín fogadta a hívást, gyorsan a hátam mögé dugtam a készüléket és könyörögni kezdtem a spanyolnak.
- Miguel, kérlek ne bánts. Gondolj a babára, ő a tiéd is, kérlek szépen, ne bánts...

Igen, tessék. - szólt bele Gonzalo a telefonba.
- Miguel, kérlek ne bánts. Gondolj a babára, ő a tiéd is, kérlek szépen, ne bánts... - hangzott a vonal túlsó végén, mire Higuaín ideges lett.
- Eva? Halló Eva, mi történt? Kérlek, Eva, mondj valamit.
- Miguel nagyon vérzik az orrom. Legalább hozz nekem egy zsebkendőt. A fürdőszobában tartom a felső polcon.
- Nyomorult zsebkendő kell, te lotyó? Hozom máris. - hangzott távolról Miguel válasza a könyörgésre. Aztán némi recsegés, majd egy sírástől remegő hang hallatszott.
- Gonzalo, hívd a zsarukat.
Ezután két sípoló hang következett, majd a hívás megszakadt.
- Eva, halló, Eva. - kiabált Gonza a telefonba, majd dühösen lecsapta a készüléket.
- Mi történt fiam? - kérdezte az édesapja, miközben már az egész család rémülten állta körbe.
- Az a rohadék elkapta Evát. Azt hiszem, megint megütötte. Oda kell mennem érte.
- Jézusom, de hát tudod, hogy hol van? - nézett rá az anyukája.
- Otthon. Jelezte nekem azzal, hogy zsebkendőt kért a fürdőszobából.
- Veled megyek, és útközben szólunk a rendőrségnek. - mondta az apukája.
- Én is segítek. - jelentkezett az egyik bátyja is, majd mindhárman kocsiba ültek. Míg az édesapja vezetett, Nico a rendőröket hívta, Gonza pedig Juanitoékat próbálta elérni telefonon, de éppen nem voltak otthon.
- De hát hol a fenében vagytok? - kérdezte Higuaín Davidtól.
- A belvárosban, de fél órán belül mi is ott leszünk.
- Addig agyonverem ezt a Miguelt. - válaszolta az argentin, majd lecsapta a telefont...