Ami igazán számít!

VIII.

A következő két hónapban Higuaínnak sűrű volt a programja a foci miatt, hiszen szerda-szombat ritmusban egymás után játszották a mérkőzéseket. Keveset találkoztunk, de gyakran felhívtuk egymást, és ő sokat aggodalmaskodott a baba miatt. Emellett Miguel is egyre többet próbált törődni velem és a közös gyerekünkkel, bár néha azt éreztem, ahogy a spanyol viselkedik, az túl szép, hogy igaz legyen. Ilyenkor mindig visszhangoztak a fülemben Higuaín szavai, amit a kocsiban mondott nekem. „Kutyából nem lesz szalonna.” Ez a mondás már sokszor beigazolódott, és én tisztában voltam ezzel, mégis hagytam, hogy Miguel közeledjen felénk, és megpróbálja jóvá tenni a pofont. Mindig úgy gondoltam, hogy mégiscsak ő a gyerek apja, és joga van a babához. Persze még mindig külön laktunk, és inkább csak a kicsi miatt engedtem közel magamhoz, a kapcsolatunk nem fordult komolyabbra, bár ő valami okból kifolyólag mindenáron hozzám akart költözni. Conchita nem nézte jó szemmel a dolgot, és igyekezett gondoskodni róla, hogy ritkán maradjak ketteseben Miguellel. David és Juanito támogatták ebben és rendszerint hármójuk közül valaki mindig ráért, hogy elkísérjen a soros vizsgálatra. Amit furcsálltam, hogy ezt Miguel nem bánta, és egyszer sem jelentkezett, hogy ő akar velem jönni. Conchita erre fel is hívta a figyelmemet, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.

Decemberben pont Gonzalo születésnapjára írták ki a következő ultrahangos vizsgálatot, és mivel a csapat vezetőedzőjétől kaptak egy szabadnapot, megegyeztünk, hogy ő kísér el. Miguel aznap dogozott, így nem beszéltük meg, hogy feljön hozzám. Örültem, hogy egy kicsit Higuaínnal lehetek, mert már nagyon vágytam rá, hogy kettesben beszélgessünk. Az elmúlt hetekben megtanultam kötni, így születésnapi ajándékként egy fekete pulóvert kötöttem neki, bal oldalra pedig kis betűkkel belevarrtam a monogramját és a Real Madridnál viselt mezszámát.

Délelőtt tíz órára meg is érkezett, én pedig nem vártam meg, amíg feljön, hanem lesiettem hozzá a bérház elé.
- Cariño, ez már a nagyobb méretű söröshordó stádiuma. - nevetett, mikor meglátott, majd átölelt és megpuszilt.
- Hát ez szép kis üdvözlés, miután öt hete nem láttuk egymást. - mondtam neki felháborodást színlelve, és megütögettem a mellkasát.
- Jól van, tudod, hogy csak hülyéskedek. Ahogy telnek a hetek, egyre szebb vagy. - válaszolta mosolyogva, majd újra megöleltük egymást.
- Nagyon hiányoztál már Gonza.
- Te is nekem, Eva.
- Hoztam neked valamit. - engedtem el, és átnyújtottam neki az ajándéktasakot, ami eddig a csuklómra volt akasztva, benne a pulóverrel. - Feliz Cumpleaños.
- Ó, gracías! - lepődött meg, és átvette a csomagot.
- Ezt én készítettem saját kezűleg. Na, nézd már meg, mert félek, hogy nem is fog tetszeni.

Gonzalo kivette a tasakból a pulóvert, széthajtogatta és meglátta a monogramját is. - GH20? Ez egy nagyon menő ruhamárka. - nevetett.
- Na, ne izélj már. A francba, éreztem, hogy nem fog tetszeni. - vágtam szomorú képet.
- Dehogynem tetszik, csak húzom az agyadat. Szóval tényleg te kötötted? Nagyon ügyes vagy. És még a méretet is eltaláltad. - próbálta maga elé a pulóvert.
- Igen, mert anyukádtól kölcsönkértem az egyik pulcsidat.
- Ja, hát így már világos. Akkor ezért nem találtam azt a kék pulóvert.
- Szóval tetszik akkor?
- Persze, köszönöm. - bólintott, majd újra megölelt és megpuszilta a nyakamat. - Ez egy nagyon szép szülinapi ajándék. - suttogta, engem pedig valami furcsa békés érzés kerített hatalmába, és nem akartam őt elengedni.
Aztán mégis beültünk az autójába és elindultunk a vizsgálatra.

A folyosón ülve vártuk, hogy szólítsanak minket, és közben beszélgettünk.
- Fáradt vagy? - kérdeztem tőle, mert láttam a szemén, hogy ki van merülve.
- Igen, eléggé. Sinceramente alig várom a karácsonyi szünetet. Bár rövid lesz, mert harmincadikán már edzeni fogunk.
- Szegénykém, látszik is rajtad. És tényleg csak néhány napot kaptatok?
- Igen, sűrű lesz utána a program.
- De azért hazautazol Argentínába?
- Pont beesek a karácsonyi asadora. - nevetett. - És te?
- Hát én már nem ülhetek repülőre, anya meg nem kapott szabadságot, így csak a neten keresztül leszek a családommal. De Juanitoékkal azért lesz egy közös vacsora. Aztán majd átmegyek señorita Doloreshez, mert ő is egyedül lesz.
- Értem. És Miguel? - kérdezte gúnyos hangon.
- Gonzalo ne csináld ezt, kérlek. Miguel egyébként a szüleinél lesz vidéken, és még nem hívott meg, ha tudni akarod.
- De ha hív, vele mész?
- Valószínűleg.
- Világos.
- Gonzalo, én nem jöttem össze úgy Miguellel. Igazából néha azt hiszem, csak úgy tesz, mintha érdekelné ez az egész. Mármint a baba és én. - hajtottam le a fejemet.
- És ez elszomorít téged?
- Hát persze. De remélem, hogy csak tévedek.
- Ez azt jelenti, hogy még vágysz rá, hogy vele legyél?
- Igen. - bólintottam, amire Higuaín egy szemforgatással válaszolt, majd elkezdte bámulni a plafont. - Gonza, hidd el, hogy mostanában normális. Sokat dolgozik, de amikor tud, akkor mindig kérdezi, hogy jól vagyok-e, vagy, hogy mire van szükségem. És a baba felől is érdeklődik.
- Jaj, Eva. Ezt bármelyik szomszéd megteszi. Ez vajmi kevés egy lelendő apától.
- Gonzalo, én csak a gyereket nézem, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy normális családban kell felnőnie. Az apja pedig most foglalkozik velünk, és én örülök ennek. Ha te lennél az apja, akkor nyilván egy nagyon szerencsés nő lennék, mert tudom, hogy te még így is többet teszel értünk, de az apa Miguel, így neki kell esélyt adnom, hogy a gyerekével lehessen. - hadartam.
- Hát ha én lennék az apa, akkor biztos, hogy a tenyeremen hordoználak téged még száz kilósan is, és nem csak érdeklődnék a hogyléted felől. - emelte meg ő is a hangját.
- Gonzalo, én nem akarok veszekedni veled, főleg nem a születésnapodon. - fogtam meg a kezét, mire ő is megenyhült.
- Én sem akarok veszekedni. És nem akartalak felzaklatni. Ugye nem lettél rosszul? Kicsit sápadt vagy. A babának árt az idegesség.
- Semmi bajom, nyugi. - válaszoltam mosolyogva. Közben az ápolónő kilépett az ajtón, és szólt, hogy mi következünk. Bementünk a vizsgálóba, és miután az orvos feltett néhány általános kérdést, a súlyomat is megmérte.
- A kismamánk ötvennyolc kilót nyom. - mondta mosolyogva doktor García, mire Higuaín rögtön heccelni kezdett.
- Ötvennyolcat? Mennyi is a normális hízás egy terhesség alatt?
- Általában tíz-tizenkét kilogramm. - válaszolta az orvos.
- Na, akkor itt bajok lesznek, mert te már félidőben nyolc kilónál tartasz. Ez hamarosan igazi tölgyfahordó lesz. Biztos, hogy nem eszel túl sok csokis palacsintát?
- Fogd be, labdafej, különben száz kilósra hizlalom magam, és te leszel az első, akire rágurulok. - ütöttem vállba az argentint.
- Ezt a rágurulós dolgot még megbeszéljük. - kacsintott rám szemtelenül, mire az orvos és az ápolónő nevetni kezdtek.
- Na jöjjön Eva, lessük meg a babát. - mondta doktor García, én pedig felfeküdtem az ágyra. Az orvos előkészített az ultrahangra, Gonzalo pedig figyelte a mozdulatait. Ezután a képernyőn megjelent az ultrahangkép, az argentin pedig oldalra fordította a fejét és vizsgálni kezdte, amit lát.
- Az ott a lába? - kérdezte.
- Igen. - bólogattam, és közben az izgalomtól remegett a kezem.
- És az a kicsi ott a keze? - mutogatott.
- Igen. Most sokkal többet látni, mint legutóbb. - válaszoltam, és kitöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából. Ez a kis lény a hasamban az enyém. Bármi is legyen Miguellel, vagy mással, a legfontosabb, hogy neki mindene meglegyen. Azt akarom, hogy boldog gyerekkora legyen, biztonság és nyugalom vegye körül, bármit is kell tennem ezért. Gonzalo megfogta a kezem, és rám mosolygott.
- Nagyon szép. - mondta.
- Minden rendben van? - fordultam a dokihoz.
- Igen, a magzat egészségesen fejlődik.
- Köszönöm, doktor úr.
Miután végeztünk az orvosnál, Gonzalo hazavitt engem. Megállt a há előtt, és még beszéltünk néhány szót.
- Még egyszer boldog szülinapot Gonza.
- Köszönöm szépen. Látni a kisbabádat tényleg remek volt, különlegessé tette a szülinapomat.
- Örülök. Lesz nagy buli délután?
- Anya főz, és itt vannak páran a rokonaim közül.
- Értem. Akkor érezd jól magad.
- Köszi. Te lepihensz?
- Igen. Csak holnapután megyek dolgozni, szóval most van időm egy kicsit pihenni és olvasgatni. - bólintottam.
- Vigyázz magadra. És a mobilod legyen melletted. - figyelmeztetett felemelt mutatóujjal az argentin.
- Rendben apuci. - fogtam meg az ujját nevetve. Gonzalo a tenyerébe vette a kezemet és egészen közel hajolt az arcomhoz. Már majdnem összeért az ajkunk, amikor ő egy sóhaj kíséretében meggondolta magát és az arcomat puszilta meg. Elköszöntünk, és megvárta amíg belépek a kapun, csak utána hajtott el. Felmentem a lakásba és lepakoltam, majd készítettem egy gyümölcsteát és leültem, hogy pihenjek egy kicsit. Hamarosan az álom is elnyomott a kanapén s csak késő délután ébredtem fel, amikor valaki kopogott az ajtón. Felkeltem és kinéztem. Miguel volt az.
- Hát te? Azt hittem dolgozol. Hányóra van? - nyitottam neki ajtót, ő pedig belépett a lakásba, majd elfordította a kulcsot a zárban.
- Este hat óra. Hamarabb végeztem. Te mit csináltál?
- Miután hazaértem a vizsgálatról,elaludtam. Most keltem fel.
- Mi volt a vizsgálaton? - kérdezte, és átkarolta a derekamat, ami valamiért egyáltalán nem esett jól abban a pillanatban.
- Minden rendben volt. A baba egészséges. - válaszoltam, és megpróbáltam kihámozni magam a karjaiból, de nem engedte. - Miguel, így megnyomod a hasamat. - szóltam rá ingerülten.
- Baj, hogy megölellek? Elvégre a leendő gyermekem anyja vagy. Nincs jogon téged átkarolni? Az a baj, hogy nem vagyok gazdag focista? - kérdezte idegesen, és a kanapé felé lépkedett velem.
- Miguel állj le, fogalmam sincs miről beszélsz.
- Nincs? Az egyik haverom látott téged a kórházban Higuaínnal.
- Igen, mert ő kísért el.
- És előtte muszáj volt ölelgetned itt a kapuban a szomszédok szeme láttára?
- A haverod követett engem, vagy mi? - néztem rá felháborodva, miközben lehuppantam a kanapéra, és reflexszerűen felhúztam a térdeimet, hogy védjem a pocakomat. Miguel fölém hajolt és megragadta az államat.
- Mondd csak, mi a szarnak töröm én itt magam két hónapja? Hogy viselkedhetsz így a gyereked apjával? Hányszor kérjek még bocsánatot azért a hülye pofonért?
- Miguel hagyd abba, én nem ígértem neked semmit.
- Pedig most már kezdem elveszíteni a türelmem. Te vagy az első nő, akit így körbeugrálok, úgyhogy legalább egy csókot megérdemelnék érte, nem gondolod? - hajolt közelebb és erőszakosan a számra tapasztotta a száját. Megpróbáltam ellökni őt, mire abbahagyta és dühösen nézett rám.
- tudtam én, hogy megcsalsz azzal a focistával. - kiabálta, majd idegesen járkálni kezdett a nappaliban. Remegő lábakkal álltam fel, és az ajtóhoz akartam menni, de lefogott.
- Hová igyekszel kislány? Nem mész sehova.
- Miguel, engedj ki, vagy sikítani fogok. - ütögettem a mellkasát. Erre ő visszalökött a kanapéra, a következő pillanatban pedig lendült a karja, és nekem elöntötte a vér az orromat.
- Ha meg mersz nyikkanni, nagy baj lesz, megértetted? - suttogta, majd újra ellenőrizte az ajtót, hogy rendesen be van-e zárva. Miközben háttal állt nekem, eszembe jutott, hogy mielőtt elaludtam, a mobilomat a kanapéra tettem magam mellé. Végig Miguelt figyelve kitapogattam a készüléket. Tudtam, hogy a rendőrséget hiába hívnám, hiszen nem tudok beleszólni, vagy bármilyen támpontot adni neki anélkül, hogy Miguel ne kezdene gyanakodni. Ezért a kezem az 1-es gyorshívó gombot tapogatta ki, majd mikor láttam, hogy Higuaín fogadta a hívást, gyorsan a hátam mögé dugtam a készüléket és könyörögni kezdtem a spanyolnak.
- Miguel, kérlek ne bánts. Gondolj a babára, ő a tiéd is, kérlek szépen, ne bánts...

Igen, tessék. - szólt bele Gonzalo a telefonba.
- Miguel, kérlek ne bánts. Gondolj a babára, ő a tiéd is, kérlek szépen, ne bánts... - hangzott a vonal túlsó végén, mire Higuaín ideges lett.
- Eva? Halló Eva, mi történt? Kérlek, Eva, mondj valamit.
- Miguel nagyon vérzik az orrom. Legalább hozz nekem egy zsebkendőt. A fürdőszobában tartom a felső polcon.
- Nyomorult zsebkendő kell, te lotyó? Hozom máris. - hangzott távolról Miguel válasza a könyörgésre. Aztán némi recsegés, majd egy sírástől remegő hang hallatszott.
- Gonzalo, hívd a zsarukat.
Ezután két sípoló hang következett, majd a hívás megszakadt.
- Eva, halló, Eva. - kiabált Gonza a telefonba, majd dühösen lecsapta a készüléket.
- Mi történt fiam? - kérdezte az édesapja, miközben már az egész család rémülten állta körbe.
- Az a rohadék elkapta Evát. Azt hiszem, megint megütötte. Oda kell mennem érte.
- Jézusom, de hát tudod, hogy hol van? - nézett rá az anyukája.
- Otthon. Jelezte nekem azzal, hogy zsebkendőt kért a fürdőszobából.
- Veled megyek, és útközben szólunk a rendőrségnek. - mondta az apukája.
- Én is segítek. - jelentkezett az egyik bátyja is, majd mindhárman kocsiba ültek. Míg az édesapja vezetett, Nico a rendőröket hívta, Gonza pedig Juanitoékat próbálta elérni telefonon, de éppen nem voltak otthon.
- De hát hol a fenében vagytok? - kérdezte Higuaín Davidtól.
- A belvárosban, de fél órán belül mi is ott leszünk.
- Addig agyonverem ezt a Miguelt. - válaszolta az argentin, majd lecsapta a telefont...

Ami igazán számít!

VII.

Néhány hét múlva sikerült jegyet szereznem a Real Madrid egyik hazai meccsére a Bernabéuba. Bár csak az egyik hátsó sorban voltam, de így is hatalmas volt a hangulat, és a mellettem ülőkkel közösen szidtuk a bírót egy meg nem adott büntető miatt, ahol Higuaínt buktatták a tizenhatoson belül. Mérkőzés után úgy gondoltam, hogy meglepem az argentint, aki nem tudott róla, hogy kint voltam a stadionban. A parkolóban vártam rá a kocsija mellett, amikor két csapattársa, Raúl Albiol és Iker Casillas társaságában megjelent.

Eva, hát te mit keresel itt? - lepődött meg, amikor észrevett.
- Neked is szia. Gondoltam megleplek. Rosszul tettem? - kérdeztem mosolyogva, majd bólintással köszöntem a másik két futballistának is.
- Nem, dehogyis. Örülök, hogy látlak. - odalépett hozzám és puszival üdvözöltük egymást, majd bemutatott a csapattársainak.
- Szóval te vagy Eva. Pipita állandóan rólad beszél. - mondta Albiol.
- Tényleg? És miket mond rólam?
- Hát azt, hogy milyen bátor vagy, hogy egyedül bevállaltad az anyaságot. Egyébként igaza van. - folytatta Iker.
- Igen, bár nincs teljesen egyedül. - tette hozzá Higuaín. - Itt vagyok én is. De várjunk csak! Hogy jutottál be a mélygarázsba? Csak az itt parkoló szurkolók és játékosok jöhetnek le ide.
- Ez így igaz, és én szurkoló vagyok. Igaz, hogy busszal jöttem, de ezt senki sem tudja.
- Azt akarod mondani, hogy megnézted a meccset? - csapta össze a tenyerét az argentin. - Eva, te terhes vagy, vigyáznod kell magadra. Mi van, ha a nagy tolongásban valaki ellök? És a hangzavar se tesz jót a gyereknek.
- Jaj Gonza, még csak nyolc hetes terhes vagyok, nem kell kétségbeesni. Semmi bajom, és ki akartam kapcsolódni a szabadnapomon.
- Na ez meg a másik. - mutogatott Higuaín egyre hevesebben, amit a spanyol csapatársai nevetve figyeltek.
- Micsoda? - kérdeztem.
- Hogy még mindig dolgozol az étteremben. Mondtam már, hogy a pincérkedés túl megerőltető egy állapotos nőnek. Miért nem mész már el betegszabadságra?
- Mert nem vagyok beteg, Gonzalo. - nevettem.
- Jaj, tudod, hogy értem. Szóval arra, amire ilyenkor a terhesek el szoktak menni.
- Dolgozom amíg bírok. A lakbért és a rezsit terhesen is fizetni kell.

Én mondtam, hogy fizetem a rezsidet, amíg nem tudsz újra dolgozni. - hadakozott továbbra is Higuaín.
- Nem, arról szó sem lehet. Én már mindent elterveztem. Ha már túl nagy lesz a hasam, a főnök áthelyez ültető hosstessnek, az nem olyan megerőltető.
- Hát ezzel nem nyugtattál meg. De majd meglátjuk, mi lesz. Remélem meggondolod magad.
- Aranyos vagy, mint mindig, de nem fogom meggondolni magam.
- Úgy veszekedtek, mint a házasok. - szólt közbe nevetve Albiol, Casillas pedig sűrű bólogatással jelezte, hogy a hátvédnek igaza van.
- Na jó, hagyjuk abba a vitát. Nem akarok veled veszekedni. - fogtam meg az argentin karját. - Van egy jobb ötletem. Mit szólnál hozzá, ha meghívnálak egy salátabárba? Vagy nagyon fáradt vagy?
- Nem, ilyenkor még képtelen vagyok aludni. Jót tenne, ha kikapcsolnám az agyamat. - válaszolta Higuaín, majd miután elköszöntünk a csapattársaitól, az autója felé vettük az irányt.
- Vezethetek én? Neked úgyis elfáradt a lábad a kilencven perc futás során.
- Hülyéskedsz? Be se férsz a kormány mögé. - röhögött, miközben kikapcsolta a kocsi riasztóját.
- Kapd be, labdafej. - ütöttem vállon.
- Hé, nem én tehetek róla, hogy kerekedsz. De ez már egyértelműen a boroskancsó stádium.
- Hogy te milyen egy szemtelen vagy. - háborodtam fel. - De nem baj. Majd én is ki foglak nevetni, ha a visszavonulásod után sörhasat növesztesz.
- Nekem nem lesz olyanom. - simogatta meg a hasát, miközben próbált beképzelt fejet vágni, de elröhögte.
- Na azt majd meglátjuk. Az én hasam egyébként is eltűnik hét hónap múlva. - mondtam sértődést színlelve, majd beültünk a kocsiba.
- Jól van már. Lehet, hogy még nem mondtam, de terhesen is szexi vagy, Eva. - mosolygott rám, én pedig fülig pirultam.
- Valamit mindig mondasz, amitől elszáll a haragom. - válaszoltam, majd kigurultunk a mélygarázsból.



Leparkoltunk egy csendes utcában lévő kis salátabár előtt. A késői órára való tekintettel a bárban kevés volt a vendég, és szerencsére nem nagyon támadták meg Higuaínt autogramért, így nyugodtan leülhettünk enni.
- Hogy van Pepé kslánya? - kérdeztem
- Jól van. Már meghívtak minket és megmutatták. Nagyon aranyos. És Pepé jól bírja az éjszakákat. Meg azt mondja, hogy nyugodt gyerek, ritkán sír fel.
- Az jó. Szerencsések. Kíváncsi vagyok, hogy az én kisbabám milyen lesz.
- Ha jól tudom a harmadik és negyedik hónap között már azt is meg lehet tudni, hogy fiú lesz-e vagy lány. Persze ez attól is függ, hogy hogyan fekszik az anyaméhben. - jegyezte meg Gonzalo, majd egy hatalmas adag majonézes krumplisalátát gyűrt be.
- Te meg honnan vagy ilyen tájékozott a terhesség témával kapcsolatban? - mosolyogtam rá.
- Keresztapa vagyok. Elfelejtetted?
- Nem, de akkor is meglepett. - válaszoltam, és egy szalvétával letöröltem a majonézt a szája széléről. Higuaín teljesen váratlanul megfogta a kezem, kivette belőle a szalvétát és megpuszilta a tenyerem. Zavaromban elkezdtem piszkálni a tarkómat és kerültem az argentin pillantását.
- Mi van kettőnkkel, Eva?

Hogy érted ezt? Megbeszéltük egy hónappal ezelőtt. Azután a...
- Azután a csók után nálad. Tudom. - bólintott. - De akkor azt is mondtam, hogy egyszer meggyógyulsz. Érdekelne, hogy most hogyan érzel. Mert én még szabad vagyok, tudod.
Belenéztem a szemébe, és ő továbbra is a kezemet simogatta a két tenyere között. Egy pillanatra úgy éreztem, talán valóban itt lenne az ideje változtatni a dolgokon, és bizalmat szavazni egy új kapcsolatnak. Higuaínnál rendesebb embert keresve sem találhatnék. Biztos voltam benne, hogy fontos vagyok neki, hiszen még úgyis elfogad, hogy más férfi gyerekét várom. Úgy éreztem, egy percre egyedül kell maradnom, hogy átgondoljam a válaszomat. Higuaín, mintha kitalálta volna a gondolatomat, elengedte a kezem, és felállt az asztaltól.
- Kimegyek a mosdóba. Mindjárt jövök. - mondta, majd lehajolt hozzám, és megpuszilta a homlokom. - El ne gurulj addig. - szólt még vissza nevetve. Miután eltűnt a mosdóajtó mögött, az arcomat a kezeim közé temettem. Végül is miért ne mondhatnék igent neki? Miért ne randizhatnék vele? Hiszen valamilyen szinten vonzódom hozzá.
Ekkor valaki belépett a bárba. Az illető a mi asztalunkhoz sétált oda, és mikor újra felnéztem, már előttem állt.
- Eva? Hát te? Vacsorázol?
- Miguel? - felálltam a helyemről, amikor megláttam a volt barátom.
- Ó, istenem, csak nem gyereket vársz? - lepődött meg, amikor észrevette a pocakomat.
- De igen. - bólintottam.
- Ezek szerint hamar túlléptél rajtam. Pedig még esélyt sem adtál a bocsánatkérésre.
- Nagyon fájt amit tettél, Miguel. - válaszoltam, és éreztem, hogy remegni kezdek, és könny szökik a szemembe.

- Tudom Eva és nagyon sajnálom. Ezerszer megbántam már, el kell hinned. De már mindegy. Gondolom most igazán boldognak érzed magad az új barátoddal, ha már gyereketek is lesz.
- Miguel – ránéztem, és úgy éreztem, joga van tudni, mi a helyzet. - nincs új barátom. Tőled várok gyereket.
- Tessék? Most viccelsz? - tette a szája elé a kezét.
- Nem viccelek.
- Akkor apa leszek?
- Úgy van Miguel.
- Hát ez hihetetlen. - válaszolta és simogatni kezdte az arcomat. - Eva ez egy második esély kettőnknek.
- Miguel én...
- Nem, ne is mondj semmit. Olyan boldog vagyok, hiszen gyerekünk lesz. A sors azt akarja, hogy velem legyél. - vágott a szavamba, majd megcsókolt. Én csak álltam egy helyben, és éreztem, hogy a térdem egyre jobban remeg. Nem értettem mi ütött belém, de viszonozni akartam a csókját. Egy pillanatig így is tettem, de aztán visszajött Higuaín is megállt mellettünk.
- Zavarok? - szólalt meg, én és Miguel pedig szétváltunk.
- Gonzalo, nem, dehogyis, én csak... - hebegtem, és borzasztóan szégyelltem magam.
- Te vagy Miguel? - kérdezte az argentin, és végigmérte az exemet.
- Igen. De te nem Gonzalo Higuaín vagy? Valamiről lemaradtam? - nézett rám Miguel csodálkozva.
- Igen, nyolc hétről. - vágta rá az argentin idegesen.
- Gonza, kérlek ne. - mondtam neki halkan, és megfogtam az ökölbe szorult kezét, ami kicsit engedett a szorításból. - Higuaín egy kedves barátom. Vele vacsorázom most. - fordultam Miguel felé.
- Értem. - bólintott az exem.
- De nekem már mennem kell. Holnap edzés. - mondta az argentin. - Akarod, hogy hazavigyelek, Eva? Vagy esetleg...
- Igen, ha nem gond. - vágtam közbe gyorsan.
- Akkor később beszélünk, Eva. - fordult hozzám Miguel. - Tisztáznunk kell a kettőnk ügyét. Gonzalo, nagyon örültem. - nyújtotta a kezét Higuaín felé, aki egy pillanatig nézte, majd úgy megszorította, hogy az exemnek elvörösödött az arca.
- Én is örültem, Miguel. - válaszolta, majd az arra járó pincér kezébe nyomott néhány összehajtogatott papírpénzt és kiléptünk a bárból. Beültünk az autóba és ő szó nélkül indított. Egészen a lakásomig csöndben voltunk, és Higuaín rám sem nézett, csak az utat bámulta. Amikor leparkoltunk a bérház előtt, végre meg mertem szólalni.
- Gonzalo, én nem tudtam, hogy ott lesz. Véletlen, hogy éppen most bukkant fel.

Tudom, de nem is ez számít. - válaszolta, és a hangja nyugodtan csengett.
- Nézd, meglátta, hogy terhes vagyok, én pedig nem akartam hazudni neki. Aztán hirtelen megcsókolt...
- Nem kell magyarázkodnod.
- De kell. - vágtam rá határozottan. - És akarok is. Mert fontos vagy nekem. Csak nem találok magyarázatot.
- Én sem. - bólogatott és láttam a csalódottságot a szemében. - Nem látom az okát, hogy miért szereted őt még mindig. Ahogy viszonoztad a csókját, abból látszott.
- Én igazából nem tudom, hogy mit érzek. Teljesen össze vagyok zavarodva. Fogalmam sincs, mit tegyek. Azt hittem, hogy már tudom, amikor ott ültünk ketten, de aztán megjelent Miguel, és...
- Kérlek, hagyd abba. - mondta Gonzalo.- A szívnek tényleg nem lehet parancsolni. Én nagyon kedvellek téged. De nem akarok semmit rád erőltetni.
- De én meg nem akarlak téged elveszíteni. Szükségem van a beszélgetéseinkre és a barátságodra. Tudom, hogy önző vagyok, de enélkül nem tudom végigcsinálni.
- Eva, én még mindig itt vagyok. Hiszen megígértem. De jól gondold meg ezt a dolgot Miguellel. Kutyából nem lesz szalonna. - válaszolta, majd megölelt és nyomott egy puszit a fejem búbjára.
- Köszönöm. - mondtam, és beletemettem az arcom a mellkasába. - Olyan szerencsés vagyok, hogy barátom vagy.
Miután elköszöntünk egymástól, felmentem a lakásomba. Lehuppantam a kanapéra, és zokogni kezdtem...


Gonzalo hazaért, felment az emeleti hálószobájába, ledobta a táskáját és végignyúlt az ágyon. A gondolatok eszeveszettül kavarogtak a fejében, és úgy érezte, csak egyetlen megoldása van a lazításnak. Elővette a mobilját a zsebéből, és kikereste egyik nőismerősének a telefonszámát.
- Angelica, itt Gonzalo. Remélem nem ébresztettelek fel, de gondoltam holnap este találkozhatnánk. Szeretném veled tölteni az éjszakát...

Díjat kaptam!

Jézusom, kaptam egy díjat, amit nem is érdemlek, mert elég amatőr vagyok!:) De nagyon köszönöm Tangolitának!

Szabályok:

1. Ha megkaptad a DÍJAT, készíts róla egy bejegyzést és tedd ki a fent látható KÉPET!
2. ŐSZINTÉN kell válaszolnod a kérdésekre!
3. Összesen 5 SZEMÉLYNEK kell tovább adnod.
4. Ezt egytől-egyig ÁT KELL MÁSOLNOD a lapodra, kivéve a válaszokat!
5. A díjat VISSZAFELÉ NEM LEHET adni! (Annak nem adhatod akitől kaptad, viszont többször is kaphatsz ilyen díjat!)

Kérdések:

1. Mi a keresztneved, hogyan becéznek?

Ibolya a keresztnevem, és nem igazán szeretem a beceneveket. Általában a keresztnevemen szólítanak az emberek.

2. Melyik dalon tudsz igazán sírni?

Blake Neely Believe című szerzeményén, ami a Mentalista egyik betétdala. Stone Sour Through glass című dalán, ami egy rock nóta de szerintem tiszta érzelem. Ezenkívül még Seether feat. Amy Lee Broken című dalán        az előző okból kifolyólag. 

3. Félsz a sötétben?

Egyáltalán nem.

4. Szerelmes vagy valakibe?

Nem. Még nem is voltam soha.

5. Mi volt az eddigi legcikibb dolog, ami életedben történt veled?

Otthon dobtam egy hátast a gurulós fotellel és égnek állt a lábam.:) Aztán bekötözött könyökkel mentem a fizika érettségire és egy kézzel szereltem össze a soros meg párhuzamos áramköröket. De négyes lett, szóval no para!:)

6. Gondolatban öltél már meg valakit?

Igen...

7. Szerinted péntek 13-a szerencsét vagy szerencsétlenséget jelent?

A babonák azokra hatnak, akik hisznek bennük. Én nem hiszek.

8. Van olyan dolog, amit még a szüleidnek se árultál el?

Hát minden pasiügyemről nem tudnak.

9. Hallgatsz olyan zenét, amit mások előtt cikinek érzel?

Nem érdekel, mit gondolnak mások.

10. Kiskorodban sírtál, ha szurit kaptál?

Nem, én nyugodtan tűrtem az ilyesmit.

11. Mi tennél, ha hirtelen híres lennél?

Először is jótékonykodnék. Másodszor ha a hírnevem sok pénzzel is járna, akkor minden hétvégén lemeztelenített fenékkel tüntetnék fejes politikusok házánál, és közben azt kiabálnám: Nézzetek tükörbe!

12. Szoktál álmodozni?

Ki nem szokott?

13. Járnál Chace Crawforddal?

Ki a tököm az a Chace Crawford?

14. Hány gyereket szeretnél? Fiú/lány/neveik?

Sok gyereket szeretnék, majd meglátjuk, mennyi lesz. Lánynevek közül tetszik a Szonja, fiúnevek közül az Ábel, és a Noel. 

15. Adni vagy kapni jobb?

Egyértelműen adni. Méghozzá önzetlenül!

16. Titkom:

Az is marad!:)

17. Bakancslista:

Minél több helyre eljutni a világon. Egyszer megérteni, mire jó a szinkronúszás. Még egy tetoválás. Tenni valamit, amivel kicsit jobb lehet a világ. Elvinni Dettit Buenos Airesbe. Real Madrid meccs megtekintése a Bernabéuban. 

A díjat továbbadom:

Elég nehéz, mert kevés blogot olvasok, de kettőt azért tudok, akiknek nagyon kevelem az írását. Dettin kívül, de neki nem adhatom, mert tőle kaptam:

Deveczke

Klausz

És Köszönöm Detti, jól esik, hogy nekem is adtad!Puszi!:)

Ami igazán számít!

VI.

- Tehát akkor,hogy döntöttél? - kérdezte Higuaín és biztatóan nézett rám. Vettem egy nagy levegőt, majd az irodaajtóhoz léptem és benyitottam. María az asztala mellett állt, úgy várt vissza minket és a válaszomat.

Nos, senorita Eva, sikerült átgondolnia a dolgokat? - kérdezte, mire bólintottam. María kíváncsian nézett rám, Gonzalo pedig megfogta a karomat. Már semmi kétségem nem volt.
- Szeretném megtartani és felnevelni a kisbabámat. - mondtam, és hirtelen olyan érzés volt, mintha egy hatalmas kő gurult volna le a mellkasomról, a légzés pedig könnyeddé vált.
- Amikor belépett a szobába, reméltem, hogy ezt fogja mondani, mert önről úgy gondolom, hogy akár egyedül is képes erre. - válaszolta María és megölelt. Ránéztem Higuaínra, aki rám mosolygott és a vállamra tette a kezét. Ezután mindhárman újra leültünk.
- Nos, akkor elmondanám, hogy milyen támogatásokra számíthat az állam és a munkáltatója részéről. - mondta María, majd fél órát még nála töltöttünk, amíg mindenről tájékoztatott.



A tanácsadás után Higuaín hazavitt engem. Szótlanul ültünk az autóban, én pedig újra csak az ablakon keresztül bámultam a mellettünk elhaladó házakat, de közben nem bírtam abbahagyni a mosolygást. A hasamra simítottam a tenyerem, majd ránéztem az argentinra.
- Te is úgy gondolod, hogy jól döntöttem? - kérdeztem tőle.
- Hát abból kiindulva, hogy egyfolytában vigyorogsz, mióta eljöttünk Maríától, igen. Szerintem jól döntöttél. - nevetett.
- Ne haragudj, nem bírom levakarni a mosolyt az arcomról.
- Én nagyon örülök neked. Boldognak látszol.
- Az vagyok. - bólintottam. - Nem is gondoltam volna, hogy ennyire boldoggá tesz majd ez a dolog. Tudod olyan, mintha minden kitisztult volna az agyamban. Úgy érzem, hogy most már tartok valahová. Valami fontos küldetést kell végrehajtanom. Hirtelen minden értelmet nyert, hiszen mindent érte fogok megtenni.
- Remek érzés lehet. - válaszolta Higuaín és valami komorság ült ki a homlokára, így jobbnak láttam, ha abbahagyom az áradozást. Megérkeztünk a lakásom elé, Gonzalo pedig leparkolt közel a bejárathoz, és leállította a motort. Kikapcsoltam a biztonsági övet, és felé fordultam.
- Gonzalo, nem is tudom, hogyan mondhatnék köszönetet neked.
- Ugyan, nincs miért. - legyintett mosolyogva.
- Dehogynem. Te segítettél nekem, amikor elájultam az utcán, végig mellettem voltál a kórházban, és aztán akkor is, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Most pedig első szóra elkísértél engem a tanácsadásra, és bevallom sok erőt adott, hogy nem voltam egyedül. Valójában nagyon fontos volt az a kérdés, amit feltettél nekem.
- Milyen kérdés?
- Hogy mi az, ami igazán számít. - válaszoltam. - Azzal a kérdéssel bírtál gondolkodásra engem. Szóval, ha úgy vesszük, ez a kicsi neked is köszönheti az életét.
- Tényleg? - mosolyodott el, majd óvatosan a hasamra tette a tenyerét, amitől libabőrös lettem és egy hatalmas gombócot éreztem a torkomban.
- Gonza, én nem tudom, hogy miért segítesz nekem ennyit, de nagyon hálás vagyok neked.
- Nem az a lényeg, hogy miért segítek, hanem, hogy továbbra is számíthatsz rám, ha szükséged van valamire. Én örömömet lelem benne, ha segíthetek.
- Nagyon köszönöm. - fogtam meg a kezét. - És bár tudom, hogy valószínűleg te nem szorulsz rá, de ha én tehetek érted bármit, akkor csak hívj nyugodtan. Most már tudod a mobilszámom, mert arról telefonáltam neked.
- Rendben, köszönöm. - mosolygott, majd néhány másodpercig csak néztünk egymás szemébe. - Tulajdonképpen szeretnék kérdezni valamit.
- Mondjad csak.
- Esetleg nincs kedved mondjuk holnap velem vacsorázni?
A kérdéstől annyira meglepődtem, hogy először meg sem bírtam szólalni.
- Te most randira hívsz? - nyögtem ki végül.
- Igen. - bólintott, mire zavarba jöttem.
- Gonzalo, figyelj. Te egy nagyon jóképű és kedves férfi vagy. De én még nem érzem készen magam egy randira azok után, ami Miguellel történt.
- Persze, megértem. - válaszolta, és elengedte a kezem.
- De ugye most nem haragudtál meg rám? - kérdeztem kicsit ijedten.
- Díos mío, dehogyis! Megértelek, hiszen zűrös kapcsolaton vagy túl, ráadásul most kisbabád is lesz. Világos, hogy nem akarsz randizni.
- Igen, de mit szólnál egy baráti vacsihoz? - kérdeztem meg hirtelen.
- Baráti vacsi?

Aham. Mondjuk te, én és Davidék.
- Jó, rendben, benne vagyok. - mosolygott és hevesen bólogatott. - Kedvelem a srácokat.
- Oké, akkor holnap gyere fel hozzám, mondjuk este nyolcra. Megfelel neked?
- Ott leszek.
- Akkor várlak. - mondtam, és adtam egy puszit az arcára. Kinyitottam a kocsiajtót, de Gonza még utánam szólt.
- Várj egy percet Eva.
- Tessék?
- Gratulálok ahhoz, hogy édesanya leszel.
- Gracías Higuaín. - válaszoltam neki, majd kiszálltam a kocsiból, ő pedig elindult.
Felszaladtam az emeletre, és először Juanitoékhoz kopogtam be, hogy elmondjam nekik a jó hírt. David nyitott ajtót.
- Hola Eva.
- Hola David, reméltem, hogy már ti is hazaértetek.
- Igen, épp most estünk be az ajtón. Gyere be. - tárta ki előttem az ajtót. - Juanito szívem, Eva van itt.
- Máris jövök. - hangzott a másik fiú válasza a fürdőszoba irányából.
- Gyere, ülj le. Kérsz valamit inni? - invitált be David a nappaliba,én pedig leültem az egyik fotelba.
- Nem köszi, csak egy percre ugrottam be. - válaszoltam, a fiú pedig bólintott és leült velem szemben.

Itt is vagyok. - futott be Juanito, és lehuppant a kanapéra. - Na mi volt?
- Hát, van számotokra egy nagy hírem és egy meglepetésem. - mosolyogtam.
- Ne csigázz, mondd már. - sürgetett Juanito.
- Jól van, szóval a hírem az, hogy nem megyek abortuszra és megtartom a kisbabát.
- Ááá, hát ez remek. Fantasztikus. - pattantak fel mindketten a helyükről, hogy egy össznépi ölelés keretében gratuláljanak.
- Köszönöm, de még most jön nektek a meglepetés.
- És mi az? - ültek vissza a helyükre.
- Tehát, holnap este remélem, ráértek.
- Igen, nincs programunk. - néztek össze.
- Akkor jó, mert nálam vacsoráztok, és lesz ott még valaki. Ez amolyan baráti vacsora lesz.
- Baráti vacsora? És ki lesz ott még? - érdeklődött David.
- Gonzalo Higuaín. - vágtam rá, mire tátott szájjal bámultak rám.
- Ez most komoly? - kérdezte Juanito. - Együtt vacsorázunk Pipitával?
- Aham. - bólogattam.
- De hát ez meg hogy jött? - hüledezett David.
- Tulajdonképpen úgy, hogy először randira hívott. - válaszoltam.
- Mi? Pipita randira hívott téged? - kérdezték egyszerre.
- Igen, de nemet mondtam, mert elmagyaráztam neki, hogy még nem teljesen vagyok túl Miguelen.
- Tessék? Nemet mondtál Higuaínnak? - Juanito magán kívül volt és nem bírt ülve maradni.
- Értsétek meg, én erre még nem állok készen.
- Na jó, most hadd igyak egy pohár vizet. - mondta Juanito és kisétált a konyhába.
- Én megértelek. - bólogatott David. - De tudod milyen az én kicsikém. Olyan heves.
- Tudom. - mosolyogtam. Közben Juanito visszatért és újra leült.
- Szóval nemet mondtál a focistának. Na jó, mindegy. Így is eljön vacsorára, szóval még bármi lehet. - legyintett.
- Nem lehet bármi, mert nekem most a baba a legfontosabb. Nem akarok senkit, még akkor se, ha az egy híres focista, akiért minden nő odavan.
- Értem én. - bólogatott Juanito. - Szóval a lényeg, hogy holnap este nálad lesz. És mi is. Hát ez csodálatos, mert Pipita olyan jóképű, hogy meg kell őrülni.
- Juanito, ennyire ne vidd túlzásba az áradozást. Itt ülök melletted. - háborodott fel David.
- Jól van, abbahagyom. De ezt neked is el kell ismerned.
- De ha én ismerem el, akkor te rögtön kiakadsz.
- Ez nem igaz. Én nem szoktam féltékenykedni. - vágta rá Juanito.
- Persze, és a múltkor mit csináltál a mozipénztárnál?
- Hé srácok, hagyjátok abba. - nevettem. - Egyébként is, ki kell, hogy ábrándítsalak benneteket. Higuaín ugyanis engem hívott randira. - büszkélkedtem, mire mindketten felpattantak a helyükről, engem felhúztak a fotelből a kezemnél fogva és játékosan az ajtóig tessékeltek.
- Na mst már ideje hazamenned, és lepihenni, mert egy kismamának sok alvásra van szüksége. - nevettek.
- Jól van, megyek már, ha ennyire nem bírtok szembenézni a ténnyel, hogy én jövök be Pipitának. - hecceltem őket tovább, mire még az ajtót is kinyitották. - Megyek, megyek, de akkor holnap este nyolcra várlak titeket. És csak magatokat hozzátok.
- Ott leszünk. - bólintottak mindketten, majd kaptam egy-egy puszit és újabb gratulációt, aztán hazamentem a szomszéd lakásba.



Másnap este a két fiú már fél nyolctól nálam dekkolt, és izgatottan várták, hogy újra találkozzanak Higuaínnal.
- Azért kedves srác ez a Pipita. Ki gondolná, hogy ilyen. Hiszen tele van pénzzel és lenne mire felvágnia. - elmélkedett David a kanapén ülve.
- Igen, tényleg az. Nem is tudom, hogyan fogom neki meghálálni, amit az elmúlt napokban értem tett. - válaszoltam, miközben az utolsó simításokat végeztem a terítéken.
- Azt hiszem lesz rá alkalmad. Még ő is szorulhat segítségre, és például lelki támogatásra. - mondta Juanito.

Miközben beszélgettünk, csengettek az ajtón és az argentin is megérkezett.
- Gonzalo, örülök, hogy itt vagy. - tessékeltem be.
- Hola Eva. Hogy érzed magad? - lépett be az ajtón és a fiúkat is üdvözölte. - Ezt neked hoztam – varázsolt elő egy csokor virágot a háta mögül és felém nyújtotta.
- Ó, köszönöm. Aranyos vagy. - elvettem a virágot, és elindultam, hogy vázába tegyem.
- Ezt pedig a srácoknak. - mondta, és a másik kezében egy üveg vörösbort tartott.
- Gonzalito, ez nagyon kedves. - csapta össze a tenyerét Juanito. - igazán nem kellett volna. - tette hozzá, majd odalépett Higuaínhoz és megölelte.
- Köszönjük, Gonzalo. Akár fel is bonthatjuk a vacsora mellé. - mondta David mosolyogva, miközben fel-le vonta a szemöldökét. - Te ihatsz alkoholt? - kérdezte Gonzától.
- Alkalmanként egy pohár bor belefér.
- Attól függ, hogy milyen sűrű az az alkalom, ugye? - értem vissza én is, és finoman oldalba böktem az argentint.
- Annyira nem lehet sűrű, de egy kisbaba egészségére mindenképpen inni kell. - mondta nevetve, majd átkarolta a vállamat és nyomott egy puszit az arcomra, amit Davidék sokatmondó pillantásokkal követtek.
- Nos, fiúk, akkor üljünk asztalhoz. - mondtam, és közben éreztem, hogy fülig pirulok a puszi miatt.
Az este vidáman telt, Juanito pedig szokása szerint sziporkázott, és izomlázig röhögtetett mindenkit.
- Nem hiszem el, hogy képes voltál meztelenül körbefutni az Eiffel-tornyot. - rázta a fejét Gonza, miközben a nevetéstől kicsordult könnyeit törölgette.
- De pedig így volt. Hiszen ez volt a fogadás tétje, én pedig elbuktam. - bólogatott Juanito.
- aztán egy éjszakát dutyiban töltött közszemérem sértés miatt. Ráadásul elég nehéz volt elmagyarázni a csigazabáló zsernyákoknak, hogy mi is volt ez az egész. - tette hozzá David.
- Nézzétek, Eva meg sem bír szólalni, annyira nevet. - mutogatott rám Higuaín, én pedig azt asztalra borulva rázkódtam a röhögéstől.
- Ezt eddig sose meséltétek nekem. - nyögtem ki végül. - Mi lenne, ha Miguellel csinálná meg ezt valaki? Csak rajta körbetekernénk, egy hatalmas rózsaszínű boát.
- Hát az neki nagy megaláztatás lenne. Főleg ha néhány jelmezes pankrátor futna utána. - válaszolta Juanito, majd hárman tovább nevettünk, Higuaínon viszont észrevettem, hogy kicsit szomorú arccal néz rám.
Kis idő múlva a szomszédaim elköszöntek, persze egy-egy Pipita autogramal és közös képpel a zsebükben. Az argentin viszont még maradt egy kicsit.
- Jól érezted magad velünk? - kérdeztem tőle, miközben átültünk a kanapéra.
- Igen, a srácok nagyon szórakoztatóak.
- Valóban. Főleg Juanito szereti produkálni magát.
- Azt észrevettem. - mosolygott. - Kérdezni akarok valamit, de remélem nem haragszol meg rám. - fordult felém.
- Kérdezz csak nyugodtan.
- Ugye még nem vagy túl Miguelen?
- Még nem, de ezt mondtam is neked, hiszen megütött és...
- Nem így értettem. - vágott közbe. - Még mindig szereted valahol mélyen, igaz?
- Nem, dehogyis, én nem. - ráztam meg a fejem, de hirtelen magam sem voltam biztos a válaszban.
- Hiszen most vacsora közben is eszedbe jutott, pedig szó se volt róla.
- Gonzalo, mégiscsak ő a gyerekem apja.
- Nekem nem kell mentegetőznöd. De az a pasas nem érdemli meg, hogy szeresd őt.

Az lehet. - hajtottam le a fejem. - De igazából már ez sem biztos.
- Ő nem érdemel meg téged. - mondta határozottan, és az államnál fogva felemelte a fejemet.
- De a szívnek nem lehet parancsolni. - válaszoltam.
- Tényleg nem. - nézett mélyen a szemembe, majd lassan közelebb hajolt és az ajkait az enyémhez érintette. Először jóleső bizsergés futott végig rajtam, de aztán valami hang jelzett a fejemben, hogy ezt ne tegyem, így eltoltam magamtól.
- Ez nem biztos, hogy jó ötlet. - mondtam neki.
- Ne haragudj. - válaszolta és kicsit elfordult tőlem. - Nem akartam tolakodó lenni.
- Nem, te nagyon aranyos vagy. Én csak... - kezdtem bele az újabb magyarázkodásba, de nem fejeztem be, mert ahogy ott ült mellettem, úgy éreztem nem bírom ki, ha nem csókolhatom meg mégis. Megfogtam a kezét, magam felé fordítottam, és most én zártam le a száját az ajkaimmal. Ő átölelt és egyre inkább belebonyolódtunk a dologba, mikor a fejemben újra megkondult a harang. - Várj egy kicsit. - állítottam le. Ő sóhajtott egyet, majd lassan elengedett.
- Gonzalo, nekem most inkább egy nagyon jó barátra van szükségem, akiben megbízhatok.
- Értem. - bólintott.
- Én nagyon szeretném, ha te lennél az. Tudom, hogy hatalmas kérés, de megtennéd ezt értem?
- Persze. - simogatta meg az arcomat.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá.
- Ideje indulnom. - állt fel a kanapéról.
- Lekísérlek az autódig.
Lementünk az utcára, majd a kapu előtt még váltottunk néhány szót.
- Köszönöm a vacsorát. - mondta.
- Én köszönöm, hogy eljöttél Gonzalo.
- Akkor barátok vagyunk?

- Barátok. - bólintottam és megöleltük egymást.
- Aztán egyszer majd kigyógyulsz ebből a Miguel-dologból. - tette hozzá, majd arcon puszilt és beült az autójába. Miután elhajtott, néhány pillanatig még a kapuban álltam és a csókunkra gondoltam. Hirtelen valami neszt hallottam az egyik magas bokor mögül, és egy fekete alakot láttam beleszaladni az éjszakába...

Ami igazán számít!

V.

Gonzalo önkéntelenül megragadta Eva kezét, amikor az orvos közölte a hírt, miszerint a lány gyermeket vár. Eva ránézett, és a tekintetéből visszatükröződött, hogy kétségbeesett a hír hallatán. Ezután kihúzta a kezét a férfi tenyeréből, és összeszedte magát.
- Mennyi időn belül lehet elvégezni az abortuszt? – tette fel a kérdést, mire Higuaín hirtelen teljesen feleslegesnek érezte az ottlétét. Diszkréten arrébb akart állni, de a lába nem akart engedelmeskedni, így csak leült a mellettük lévő egyik székre.
- Biztos, hogy ezt akarja, senorita? - kérdezte az orvos Evától.
- Igen, amilyen hamar csak lehet. Mi szükséges hozzá? – kérdezte a lány elcsukló hangon.
- Nos, amennyiben valóban ezt akarja, az új törvények lehetővé teszik, de előtte részt kell vennie egy tanácsadáson az egészségközpontban. – válaszolta a doktor.
- Tehát nem elég, ha aláírok egy nyilatkozatot és kész? – kérdezte Eva, és a hangsúlyából kivehető volt, hogy legszívesebben azonnal alávetné magát a beavatkozásnak.
- Nem senorita, ez a törvény. Ha tényleg az abortusz a szándéka, úgy szólok az egyik legjobb kollégámnak, aki ebben a kórházban nőgyógyász. Gondolom, hétfőre időpontot is tud adni Önnek. Aztán a tanácsadásra is ő fogja elküldeni önt.
- Értem. – bólintott a lány.
- Akkor a nővér átkíséri a nőgyógyászatra, én pedig átszólok telefonon doktor Garcíának.
- Köszönöm. – válaszolta Eva, majd bement a kórterembe…



Beléptem a kórterembe, Gonzalo pedig követett. Óvatosan felköltöttem Davidot, de vele egy időben Juanito is felébredt már.
- Ó, de sajnálom, elaludtunk. Na, beszéltél már az orvossal? Mi van? Mit mondott? – pattant fel David a fotelből.
- A vérképem rendben van. Viszont van valami…
- Mi az, mondd már! – faggatott most már Juanito is.
- Hát fiúk, az a helyzet, hogy terhes vagyok. – mondtam ki, és ismét majdnem elsírtam magam.
- Istenem, ez nem lehet igaz. – csapott a szájára Juanito. – Migueltől?
- Hát ki mástól, senkim nem volt, mióta itt vagyok, csak ő. Ráadásul három hete vagyok várandós.
- És most mit fogsz csinálni? – kérdezte David aggodalmas arcot vágva.
- Természetesen nem tartom meg. Most megyek a nőgyógyászhoz megbeszélni, amit kell. Aztán még valahogy be is kell érnem dolgozni kilencre és már fél nyolc van. – válaszoltam, majd a sporttáskámhoz mentem, hogy a kórházi pizsamát a Davidék által előző nap behozott utcai ruhára váltsam.
- Én majd beviszlek dolgozni. – mondta az eddig csak csöndben hallgató Higuaín.
- Ugyan, ne fáradj. Megoldom valahogy. Már eddig is túl sokkal tartozom neked. – válaszoltam neki, és nem bírtam visszafogni a csodálkozásomat, és nem tudtam rájönni, miért segít nekem ennyit ez a férfi.
- Nem fáradtság. És nem tartozol semmivel. – mosolygott Higuaín, mire Juanito olyan tekintettel mérte végig, mintha maga a Messiás állna vele szemben. – Gyorsan öltözz fel, aztán majd a nőgyógyász előtt megvárlak és beszaladok veled a hotelba. Az edzésem úgyis csak tizenegykor kezdődik. – tette hozzá az argentin, mire én csak bólintottam és bementem a fürdőszobába, hogy felöltözzek, és kicsit rendbe szedjem magam.



Miután végeztem a nőgyógyásznál, Higuaín a rendelő ajtaja előtt várt rám. Davidék már hazamentek, így ketten maradtunk. Lementünk a kórház parkolójába az argentin autójához, és máris indultunk, hogy ne késsek el a munkahelyemről.
- Nos, mit mondott a nőgyógyász? – kérdezte útközben.
- Hétfőn vissza kell jönnöm hozzá, aztán kedden arra a tanácsadásra. De őszintén szólva nem értem, hogy mi értelme van ennek.
- Nem tudom. Gondolom, sokan elhamarkodottan döntenek erről a dologról. – válaszolta.
- Hát az én döntésem nem elhamarkodott. Semmi értelme megtartanom ezt a gyereket, mikor az apja egy rohadt szemét disznó. – válaszoltam dühösen, majd az ablaküvegnek támasztottam a homlokomat. Higuaín egy szót sem szólt, csak folyamatosan az utat nézte.
- Nekem nincs jogom ebbe beleszólni. – mondta kis idő múlva.
- És ha megkérlek rá, hogy mondd el a véleményed? – néztem rá fél szemmel, és magam sem értettem, hogy miért mondtam ezt neki.
Először Higuaín is meglepődött, majd egy mély levegőt vett.
- Ha tényleg a véleményemre vagy kíváncsi, szerintem nem árt az a tanácsadás. A gyerekvállalás nyilván komoly dolog, főleg a te helyzetedben, mert ezek szerint egyedül maradnál a babával. De ezt a dolgot akkor is át kell gondolni. A kérdés szerintem, hogy mi az, ami igazán számít. Mármint neked. Mi a fontosabb? Amit az eszed súg, vagy amit a szíved?
Ránéztem, és újra könnyek szöktek a szemembe, de most már nem bírtam visszatartani őket, és hagytam, hogy lassan csordogáljanak az arcomon.
- Hát ez a baj. Azt tudom, hogy az eszem mit súg, de a szívem össze-vissza beszél. Az eszem azt súgja, hogy nem kell ez a gyerek, mert egyedül nem tudom letartani, és nyilván nem akarhatok rossz életet a gyerekemnek. A szívem viszont egyrészt ugyanezt mondja, másrészt meg azt zakatolja, hogy ez mégiscsak egy kis élet. És azt, hogy egy része én vagyok. Az én vérem is. Istenem, most mit csináljak? – mutogattam hevesen az ég felé és továbbra is potyogtak a könnyeim. Higuaín mélyen hallgatott, és komor arccal nézte az utat, mint aki erősen gondolkodik valamin. Nagyot sóhajtottam, és kicsit megpróbáltam lenyugodni.
- Kérdezhetek valamit? – néztem rá az argentinra.
- Persze.
- Miért segítesz ennyit nekem? Hiszen alig ismersz.
- Nem tudom. – vonta meg a vállát. – Csak valami azt súgja, hogy kell.
- Értem. Vagyis nem mondanám, hogy értem, viszont hálás vagyok. – válaszoltam neki, mire rám mosolygott. – De tényleg. – néztem a szemébe.
Megérkeztünk a hotel elé, én pedig kikapcsoltam a biztonsági övemet és az argentin felé fordultam.
- Nos, még egyszer köszi. – nyújtottam felé a kezemet ő pedig megrázta. Ezután ki akartam szállni, de még utánam szólt.
- Várj egy percet, Eva.
- Tessék? – néztem rá kérdőn.
- Felírom a telefonszámom. Ha bármire szükséged van, hívj fel nyugodtan. – mondta, majd elővett egy papír cetlit és egy tollat a kesztyűtartóból és felírta rá a mobilja számát, majd átnyújtotta nekem.
- Köszönöm, de ez…
- Eva, vedd el, kérlek. – mondta határozottan, én pedig kivettem a kezéből a papírt.
- Köszönöm. – mondtam még egyszer, majd odahajoltam hozzá, és adtam egy puszit az arcára. Aztán kiszálltam a kocsiból, és igyekeztem beérni, nehogy elkéssek.



A hétvége a rengeteg munka ellenére nagyon lassan telt el. A fejemben minden össze-vissza kuszálódott, és az, amit Higuaín mondott az autóban, még jobban fokozta ezt a zűrzavart. Éjszakánként aludni sem tudtam, csak egy kérdés járt a fejemben, amit ő is feltett nekem. Mi az, ami igazán számít? Mit akarok valójában? A kezdeti magabiztosságom, hogy nem akarom megtartani a gyereket, rettenetes bizonytalanságba fordult. Megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy hallgassak az eszemre, és mindenképpen döntsek az abortusz mellett, de a környezetemben mintha minden összeesküdött volna ellenem. Munkába menet a metrón, az étteremben napközben, reggel a pékségben bárhová néztem, mindenhol mosolygós arcú fiatal anyukákat láttam a gyerekeikkel. Conchita többször is elmondta, hogy ő nem akar beleszólni a dolgomba, de ő maga megbánta már, hogy nem szült gyereket, amikor alkalma nyílt volna rá. Még a tévében és az utcán is egy éppen folyó abortusz-ellenes kampányba botlottam, ahol azt hirdették, hogy minden gyermeknek joga van az élethez. Eljött a hétfő, és a megadott időpontra elmentem a nőgyógyászhoz, doktor Alejandro Garcíához. Ő megvizsgált, és elmondta, hogy az erőnlétemmel most már minden rendben van. Ezután a magzaton is elvégzett néhány vizsgálatot, és megállapította, hogy normálisan fejlődik, és a terhesség korai szakaszában még nem lát semmi rendellenességet. Ezután még egyszer megkérdezte, biztosan a művi vetélés mellett döntök-e. Én összeszedtem minden erőmet és határozott igennel válaszoltam, mire másnapra berendelt az egészségközpontba arra a bizonyos tanácsadásra, amin a törvény szerint részt kellett vennem a beavatkozás előtt.
- Akkor délután négy órára legyen szíves megjelenni. Egy kísérőt is hozhat magával, ha gondolja. – mondta, majd átadott nekem egy brosúrát a tanácsadással kapcsolatban.
- Nekem nincs senkim, akit vihetnék. – válaszoltam, majd elköszöntünk, én pedig hazaindultam.
Mikor a lakásom ajtaja elé értem, Juanito dugta ki a fejét a szomszéd ajtón.
- Hallottam, hogy jössz, már vártalak. Gyere be egy pillanatra. – mondta, én pedig beléptem hozzájuk. Leültünk, ő pedig átkarolta a vállamat.
- Nos, mi a helyzet, corazón?
- Holnap megyek erre az izére, aztán kiírják a műtét időpontját, és vége lesz. – válaszoltam.
- Tehát nem gondoltad meg magad?
- Nem. Semmi értelme. Így lesz a legjobb.
- Értem. Tehetek érted valamit? – kérdezte.
- Hát, ami azt illeti, lenne valami. – mondtam rövid gondolkodás után.
- És mi az?
- Erre a tanácsadásra vihetek egy kísérőt. Holnap délután négyre kell mennem. Nem érnél rá elkísérni engem?
- Ó, ha hamarabb tudtad volna. – tette a kezét a szája elé. – Annyira sajnálom, de holnap Daviddal kell mennem, mert ő az éves nagy kivizsgálásra megy.
- Semmi baj. – vontam meg a vállam. – Majd szólok Conchitának.
- Conchita reggel elutazott, szívem. Az édesanyja telefonált neki, mert az unokahúgának megszületett az első gyereke.
- Tényleg? – néztem rá és legszívesebben a falra másztam volna, hogy már megint ilyesmibe botlok.
- Igen. Bár neked most nem túl jó erről hírt kapni. – húzta el a száját.
- Mindegy. – válaszoltam. – Egyébként talán jobb is, ha egyedül megyek. Túlesek rajta és kész.
- De várjál már. Miért nem hívod fel Gonzalito Higuaínt? Azt mondta, hogy hívd fel, ha szükséged van valamire. Hátha ráérne.
- Higuaínt? Nem hiszem, hogy pont arra lenne ideje, hogy engem kísérgessen.
- Miért? A múltkor is megtette. – nézett rám értetlenkedve Juanito.
- Az egyedi eset volt. Talált egy ájult nőt az utcán. Na mindegy, hagyjuk ezt. Megye, mert tök fáradt vagyok. – válaszoltam, majd felálltam, a szomszédom pedig az ajtóhoz kísért. Elköszöntünk, én pedig hazaérve ledobtam a táskámat a kanapéra, kitöltöttem magamnak egy pohár ásványvizet, majd magam is lehuppantam a táska mellé. Egy ideig csak ültem mozdulatlanul és teljesen üresnek éreztem a fejemet. Aztán benyúltam a táskába, és elővettem a mobilom, hogy megnézzem, nem-e keresett valaki, amíg bent voltam az orvosnál. Ahogy a kezembe vettem a telefont, még néhány dolog kicsúszott a bőrtáskából, köztük egy összehajtogatott papírdarab. Megfogtam és széthajtogattam. Egy telefonszám és egy név állt rajta. Kis ideig tanácstalanul nézegettem a cetlit, majd nagy levegőt vettem és tárcsáztam a számot.
- Tessék, Gonzalo Higuaín. – szólt egy mély hang a vonal túlsó végén.
- Hola, én Eva vagyok. A pincérnő, akinek a múltkor segítettél. Nem tudom emlékszel-e még rám.
- Hola, Eva, hogyne emlékeznék. Hogy vagy?
- Köszönöm jól, és te? Nem zavarlak?
- Egyáltalán nem. Mondd csak nyugodtan. Valami baj történt?
- Nem semmi, csak… Én nem is tudom, talán nem is volt jó ötlet, hogy felhívtalak. Ne haragudj, hogy zavartalak. – mondtam és már le akartam tenni a telefont, de hallottam, hogy Higuaín a nevemet mondja.
- Eva, várj. Ne tedd le. Mi történt?
- Én igazából… Szóval azt mondtad, hogy ha szükségem van valamire, akkor felhívhatlak.
- Igen. Ez még mindig áll. Miben tudok segíteni?
- Hát, tudod, van ez a tanácsadás, és holnap kell mennem rá délután négyre. Szóval nem szeretnék egyedül menni, és meg akartam kérdezni, hogy ráérsz-e esetleg, mert senki más nem tud elkísérni engem. – nyögtem ki, majd mielőtt válaszolhatott volna, gyorsan hozzátettem – De ha nem érsz rá, az se baj, igazából nem akarom, hogy rám pazarold az idődet, szóval nyugodtan mondj nemet.
- Mondd a címed, fél négyre érted megyek. – válaszolta habozás nélkül…



Másnap együtt léptünk be az egészségközpont főbejáratán. A recepciós az egyik emeleti szobába irányított minket. Benyitottunk, és egy középkorú kosztümös hölgyet láttunk szemben ülni egy íróasztal mögött. A hölgy felállt, és először Higuaínt mérte végig, a meglepetés pedig azonnal kiült az arcára. Hirtelen borzasztóan kellemetlenül éreztem magam, hogy elrángattam őt magammal és ilyen helyzetbe hoztam. Ránéztem, de az argentin arca nyugodt volt, és a kezét nyújtotta a hölgy felé.
- Buenos días. Ő itt egy kedves barátom Eva, akinek ma délutánra van időpontja önhöz.
- Igen. Foglaljanak helyet.  A nevem María. – tessékelt be minket a tanácsadó.
- Köszönjük. – válaszolta Gonza, majd leültünk a hölggyel szemben.
- Nos, tehát ön az abortusz mellett döntött. – fordult felém María.
- Igen, azt hiszem. – bólintottam.
- Rendben. Nos, én most mindent el fogok mondani a beavatkozásról, ezenkívül más lehetőségekről, mint az örökbefogadás, vagy mi történik, ha mégis szeretné megtartani a babát.
- De nem szeretném. – vágtam közbe védekezőleg.
- Azért hallgasd végig. – szorította meg a kezemet Higuaín, és bíztatóan nézett rám.
María pedig részletes tájékoztatást adott mindenről, amit ilyenkor tudni kell. Miközben beszélt, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez az egész arra jó, hogy rávegyenek a baba megtartására még úgy is, ha örökbe adom őt. Az abortusz utáni képek a magzatokról sokkolóan hatottak rám. Azt viszont tudtam, hogy nem akarom, hogy más nevelje fel a gyerekemet, mert képtelen lennék rá, hogy később ne keressem meg őt. Amikor a végére értünk, újra sírva fakadtam. Gonzalo rendületlenül fogta a kezemet egész idő alatt.
- Nos, Eva, most az ön kezében van a döntés. – nézett rám María.
- Kimehetek egy pillanatra a folyosóra? – kérdeztem.
- Igen, hogyne. Van időnk. – bólintott a tanácsadó.
- Akarod, hogy veled menjek? – fordult felém Higuaín, mire csak bólintottam.
Mindketten kiléptünk a szobából. Gonzalo megállt egy helyben, én pedig fel-alá járkáltam idegességemben. Néhány percig nem szóltunk egy szót sem, majd kétségbeesett arccal fordultam az argentinhoz.
- Teljesen össze vagyok zavarodva. Most mondd meg, mi az istent csináljak?
Gonzalo fújt egy nagyot, majd komoly arccal nézett rám.
- A kérdés még mindig ugyanaz, Eva. Mi az, ami neked igazán számít?
Egy pillanatig csak bámultam rá, majd ránéztem a hasamra, és újra kibukott belőlem a sírás.
- Ez a kis izé, ami itt növekszik bennem…

Ami igazán számít!

IV.

Négy nap elteltével már szépen javult az arcom, és a lila folt lassan zöld, majd sárga lett, ami már kevésbé volt szemmel látható. Kezdtem túltenni magam Miguelen, de a történések annyira megviseltek, hogy étvágyam alig volt. Ennek következtében le is adtam pár kilót az egyébként sem éppen nagy súlyomból, bár Dolores néni mindent megtett, hogy ezt megakadályozza. Kivételesen nekem is készített tortillát, és egy rakás pitét, de nem igazán tudtam enni belőlük. Conchita szerint a legjobb gyógymód a kutyaharapást szőrével elven alapul, így megpróbált összeismertetni az egyik kuncsaftjának a fiával, de a dolog kudarcba fulladt, mert semmi porcikám nem kívánta, hogy bárkivel is kapcsolatot kezdjek, még úgy sem, ha csak futó kalandról van szó. Miguel az eset óta egyszer felhívott telefonon, de nem vettem fel, így feljött a lakásomra is. Hosszas bocsánatkérésekbe akart kezdeni, de én megakadályoztam ebben és rácsaptam az ajtót az orrára. Azóta nem keresett.
A hét vége előtt még egy szabadnapot kaptam senor Rubentől, hogy aztán szombaton és vasárnap túlóráztatni tudjon, hiszen politikusok érkeztek a hotelbe, így nagy forgalomra lehetett számítani. Kihasználva a szabadidőmet, bementem a belvárosba, hogy kicsit bevásároljak, mert már teljesen kifogytam a háztartási tisztítószerekből. Úgy gondoltam, jót fog tenni egy kis séta, és talán néhány könyvesboltba is benézek. Indulás előtt kicsit éhesnek éreztem magam, tehát ideje volt ennem abból az almás pitéből, amit Dolores néni előző este hozott fel nekem. Beleharaptam a süteménybe, de néhány pillanat múlva rettenetes hányinger tört rám. A fürdőszobába rohantam, és azonnal kiadtam a pitét minden mással együtt, ami a gyomromban volt. Megmostam az arcomat hideg vízzel, majd vettem néhány nagy levegőt, hogy helyre jöjjek. Még inkább úgy éreztem, hogy jobb, ha sétálok egyet a friss levegőn.
Kellemes nyári délután volt. Metróval hamar beértem a városba, és elindultam az egyik üzletsoron, ahol több könyvesbolt is volt. Még alig fél órája sétálgattam és bámultam a kirakatokat, amikor szédülés fogott el. Megálltam és megkapaszkodtam az egyik villanyoszlopban. Próbáltam mélyeket lélegezni, de nem használt, és egyszerre minden erő kiszállt belőlem, a világ pedig elsötétült a szemem előtt…



Gonzalo kimerítő délelőttön volt túl. Az edzőmeccsen két gólt is rúgott, és a Míster külön megdicsérte, mert nagyon jól mozgott és a passzjátékból is remekül vette ki a részét. Edzés után lezuhanyozott, és úgy gondolta, mielőtt hazamenne, tesz egy kis kitérőt a belvárosba a kedvenc kávézójába. Kisebb forgalmi dugó volt, így csak lassú tempóban gurult a külső sávban. Az autóban szólt a rádió, és éppen Rihanna újabb dala, a Diamonds kezdődött. Mivel kedvelte az énekesnőt, felhangosította kicsit a zenét, a mutatóujjával pedig dobolni kezdte az ütemet a kormánykeréken, közben pedig az utcán sétáló, vagy éppen rohanó embereket figyelte. Ekkor észrevett valami furcsát tőle balra, az egyik villanyoszlopnál. Egy fiatal nő támasztotta az oszlopot és láthatóan nem érezte jól magát. Gonzalo felismerte a lányt. Gyorsan megállt az út mentén a parkoló autók között, majd kiszállt és a lányhoz sietett, aki közben már elájult és a betonra esett. Gonzalo letérdelt mellé és felemelte a fiatal lány fejét, majd finoman pofozgatni kezdte az állát
- Eva. Térj magadhoz. – szólítgatta, de nem érkezett válasz. Időközben még ketten álltak meg, és az egyiküknél, egy középkorú nőnél volt egy üveg ásványvíz, amit odanyújtott Gonzalonak.
- Próbálja meg ezzel. Hátha fel tudja locsolni.
Az argentin lassan visszatette a lány fejét a földre, majd elvette a palackot, és bevizezte a tenyerét, ezután pedig törölgetni kezdte Eva arcát a hideg vízzel. A lány lassan magához tért és kinyitotta a szemét.
- Hála istennek. – sóhajtott fel Gonza, és segített Evának felülni…



- Mi történt? – kérdeztem, miközben valaki a hátamat tartotta, hogy ne dőljek el, a fejem pedig még mindig eléggé kóválygott.
- Nem tudom, egyszerűen elájultál. A kocsiból vettem észre, megálltam, de addigra már eldőltél, mint egy zsák krumpli. Úgy kellett fellocsolni téged. – hangzott a válasz, én pedig felnéztem, és ekkor láttam meg, hogy Higuaín beszél hozzám.
- Köszönöm a segítséget. – mondtam, majd megpróbáltam felállni. Gonzalo segített, de amikor talpra álltam és elengedett, hirtelen újra az oszlopba kellett kapaszkodnom. A focista átkarolta a derekamat, hogy ne essek el ismét.
- Le kellene ülnöd valahová. – nézett körül, de én nemet intettem a fejemmel.
- Már jól vagyok, köszönöm. – válaszoltam, majd éles nyilalló fájdalmat éreztem a tarkómon. Odanyúltam, és mikor elvettem a kezemet, láttam, hogy véres a tenyerem.
- Díos mío, neked vérzik a fejed. – mondta Higuaín, mikor ő is meglátta a tenyeremet.
- Hívjunk mentőt? – kérdezte az egyik járókelő.
- Nem szükséges, gyorsabb, ha én viszem be a kórházba. Köszönjük szépen. – válaszolta Higuaín, mire az emberek magunkra hagytak minket és folytatták az útjukat.
- Nem kell kórház, jól vagyok. – makacsoltam meg magam, de ő határozott volt.
- Hülyéskedsz? Vérzik a tarkód. Nyilván beütötted a fejedet, amikor elestél. Ne húzzuk az időt, beviszlek, gyere. – azzal karon fogott és megkerülte velem az autóját, beültetett az anyósülésre és bekapcsolta a biztonsági övemet. Miközben néhány zsebkendőt vettem elő a táskámból, hogy a tarkómra szorítsam, ő is beült a volán mögé és már indított is. Alig negyedóra alatt a legközelebbi kórházba értünk, és Higuaín a bejáratnál leszólított egy ápolónőt, aki rögtön kezelésbe vett, és egy vizsgálóba cipelt engem. Az orvos bekötözte a fejemet, és közben mindenféléről faggatott, hogy rájöjjön, mitől ájultam el.
- Influenzás, vagy megfázott? – kérdezte.
- Nem, doktor úr.
- Mi a helyzet az étvágyával? Eszik rendesen?
- Mostanában nem. Ami azt illeti, néhány napja már nem igazán van étvágyam. Elég stresszes időszakon megyek keresztül. – válaszoltam neki, és közben önkéntelenül is az arcomra tettem a kezem. Az orvos bólintott, majd levette a használt gumikesztyűt és a szemétbe dobta.
- A koponyája szerencsére nem sérült. Csak felületi sérülést szenvedett. Az ájulást azonban valószínűleg a stressz és az étvágytalanság okozta. Azért csinálok egy vérvizsgálatot, csak a biztonság kedvéért. És szeretném, ha ma éjszakára bent maradna megfigyelésen.
- Az lehetetlen doktor úr. Holnap reggel kilenckor kezdődik a műszakom. – válaszoltam sietve.
- Ha mindent rendben találok, akkor holnap reggel kilencre a munkahelyén lesz. – mondta az orvos ellentmondást nem tűrően, majd szólt a nővérnek, hogy készítse elő a vérvételhez szükséges eszközöket. Miután levették tőlem a vért, kimehettem leülni a folyosóra, és az orvos javasolta, hogy igyak meg legalább fél liter folyadékot és egyek egy kicsit. A vérvétel és a fejem miatt is szédültem még egy kicsit. Kitámolyogtam a vizsgálóból és megint Higuaínnal találtam szembe magam, aki az egyik műanyag széken ült. Amikor kiléptem az ajtón, felállt és elém jött, hogy segítsen leülni.
- Na, mi újság? Mit mondott a doki? – érdeklődött.
- Bekötözött, aztán azt mondta, hogy a stressz miatt ájultam el, meg amiatt, hogy mostanában keveset eszem. Vért vett tőlem és bent kell maradnom éjszakára.
- Értem. Van valaki, akit szeretnél felhívni telefonon? A szüleid, vagy a barátod, férjed?
- A szüleim nem itt élnek, férjem nincs, a barátommal pedig most szakítottunk.
- Sajnálom.
- Én nem. – vágtam rá, és újra az összes vér a fejembe tódult a dühtől.
- Akkor senki nem lesz itt veled éjszakára?
- Esetleg a szomszédjaim. Juanito és David. Mindjárt telefonálok nekik. Merre van a mobilom? – néztem körül, mire ő felém nyújtotta a táskámat.
- Vigyáztam rá, amíg bent voltál. – mosolygott.
- Köszönöm. – bólintottam, majd elővettem a telefonomat és kikerestem belőle Juanito számát. A szomszédom először megijedt majd rávágta, hogy Daviddal máris indulnak, és hoznak nekem egy váltás ruhát is.
- A pótkulcsot majd elkérjük Bernardotól. – hangzott a vonal másik végén. – Máris indulunk. – azzal megszakadt a vonal.
- Nemsoká itt lesznek. – mondtam, miután visszatettem a mobilt a táskámba. – Köszönöm a segítségét senor Higuaín. Most már nyugodtan elmehet. Nem akarom itt feltartani.
- Nem tartasz fel. Megvárom, amíg a szomszédjaid ideérnek.
- Köszönöm, de tényleg nem szükséges. Nagyon hálás vagyok azért, hogy idehozott, de ön nyilván elfoglalt ember, várja otthon a barátnője, én pedig tényleg nem akarom az idejét rabolni.
- Nekem nincs barátnőm. Anyámnak meg már szóltam a történtekről nagy vonalakban. Szóval semmi gond. Megvárom, amíg ideérnek a barátaid. – válaszolta, majd nevetni kezdett.
- Mi olyan vicces? – kérdeztem tőle száj húzogatva.
- Csak a turbánod. – válaszolta, miközben a fejemen lévő kötést nézegette. – Tudod nyáron egy ilyennel a fejemen játszottam az egyik válogatott mérkőzésen.
- Igen, azt a meccset láttam. – mondtam én is nevetve.
- Tényleg? Szoktál focimeccset nézni? – kérdezte csodálkozva.
- Hétvégenként megnézem a Real Madrid meccseit, és általában követem a nagyobb válogatott tornákat. Meg az argentin válogatott meccseit is meg szoktam nézni.
- Hát ez jó. És drukkolsz nekünk? Mármint az Albicelestének.
- Igen senor. És a Real Madridnak is.
- Hagyd már ezt a senorozást. Miért nem tegezel? Ha jól gondolom, nagyjából egyidősek vagyunk.
- Igen, nagyjából. – bólintottam.
- Akkor szólíts nyugodtan Gonzának, jó? – mosolygott.
- Jól van. Rendben. – mondtam, majd kedélyesen csevegtünk, amíg Juanitoék meg nem érkeztek.
Körülbelül egy óra múlva a két szomszédom megjelent a folyosó végén. Mikor észrevettek, odasiettek hozzám. David már messziről magyarázott.
- Lo siento Eva, már régen itt lehetnénk, de Juanito tanácstalan volt a szekrényed előtt. Nem tudta, hogy melyik felsőt hozza el a világoskék farmerodhoz.
- Persze, mert az ízlésficammal küszködő barátom képtelen volt tanácsot adni nekem. – magyarázott két kézzel Juanito.
- Semmi gond. – nevettem. – köszi, hogy bejöttetek.
Mindketten átöleltek, majd ekkor vették észre, hogy ki van még velem. Gonzalo széles mosollyal az arcán állt fel a helyéről. Juanito végigmérte, majd a szája elé kapta a kezét.
- Díos mío, ez itt Gonzalito Higuaín. – kiáltott fel, és elkezdte rángatni David karját.
- Gonzalo Higuaín? Ez hihetetlen! – csodálkozott David is. – Hát te mit keresel itt?
- Én találtam meg Evát ájultan az utcán és behoztam kocsival. – válaszolta a focista.
- Ők itt a szomszédjaim, Juanito és David. – mutattam be őket Gonzának, aki Daviddal lekezelt, majd a másik srácnak is kezet nyújtott, de Juanito megölelte őt.
- Nagyon örvendek Gonzalito, nagy rajongód vagyok. – mondta, majd legyintve még hozzátette. – Én mondom neked, sokkal jobb vagy, mint az a kopasz francia. Ne is törődj az újságokkal.
- Ez kedves, köszönöm. – mosolygott Higuaín, és Juanito továbbra sem bírt magával.
- És nagyon hálásak vagyunk, hogy vigyáztál Evára. – folytatta, és közben Higuaín vállait tapizta, amire az argentin csak zavart mosollyal tudott reagálni. – Tudod szegény lány egy csúnya szakításon van túl, a fickó megcsalta és még meg is ütötte, szóval egy szemét disznó.
- Juanito, mi amor, most már fogd vissza magad. Inkább hozzunk valamit enni Evának, mert biztos kell neki a vérvétel után. – fogta meg David a barátja vállát.
- Igen, az jó lenne. Hoznátok nekem egy ásványvizet? – kérdeztem.
- Igen persze. És egy finom szendvicset is veszünk. – bólogatott David. – Gonzalo, nagyon örültünk a találkozásnak. – rázott még egyszer kezet az argentinnal, majd Juanitot a büfé felé irányította.
- Ne haragudj, hogy Juanito így letámadott. Ő ilyen típus. De nagyon jó fej. – fordultam Higuaínhoz, miután a két srác eltűnt a folyosó végén.
- Semmi gond. Szimpatikus srácok. – nevetett Gonza.
Kis szünet állt be a beszélgetésben, majd én szólaltam meg először.
- Nos, még egyszer köszönet azért, amit értem tettél.
- Szívesen. Biztos, hogy ne maradjak? Igazán ráérek. – válaszolta, majd az alsó ajkát beharapva nézett rám.
- Köszönöm, de most már tényleg meg leszek. Nyugodtan menj haza. – mondtam neki, mire kicsit csalódott arcot vágott, aztán a kezébe vette a táskáját.
- Akkor megyek. Remélem, hogy hamarosan jobban leszel. – mondta, majd közelebb lépett és egy puszit nyomott az arcomra. – Szia.
Azzal sarkon fordult, és kis idő múlva eltűnt a kijáratnál…



Az éjszakát a kórházban töltöttem, és semmi rendellenességet nem tapasztaltak. Rendesen aludtam és este ettem is. Másnap korán reggel a kórtermi ágyon nyitottam ki a szememet. Mellettem az egyik fotelban David aludt, a másikban pedig Juanito. Hirtelen kipattantam az ágyból és azonnal a fürdőszoba felé vettem az irány, hogy újra kiadjam magamból, a még meg sem evett reggelimet. Nem tudtam mire vélni az újabb rosszullétet. Miközben az arcomat mostam a csap felett, hallottam, ahogy valaki lenyomja a kórterem ajtó kilincsét. Kiléptem a fürdőszobából, és legnagyobb meglepetésemre Gonzalo lopakodott be az ajtón.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem tőle csodálkozó arccal.
- Neked is buenos días. – suttogott és közben mosolygott rám.
- Ne haragudj. Csak meglepődtem, hogy itt vagy. – mondtam neki, mert hirtelen rájöttem, hogy illetlenül fogadtam őt. – Menjünk ki a folyosóra, ne ébresszük fel őket. – mutattam Davidékra, majd kiosontunk az ajtón. – Szóval bocs, hogy ilyen bunkó voltam.
- Semmi baj. Gondoltam benézek hozzád edzés előtt. Hoztam neked csokit is.
- Ez kedves, de az a helyzet, hogy éppen most jövök a mosdóból egy hányás után.
- Ó, szegény. És megvan már a vérvétel eredménye?
- A doki még nem volt, de ha jól sejtem, mindjárt itt lesz. – válaszoltam neki.
Végszóra az orvos jött felénk határozott léptekkel, majd megállt előttünk.
- Nos, minden rendben van? – kérdeztem tőle aggódó arccal.
- Az egészségével igen. A vérképével minden rendben volt, de valamit azért találtam.
- És mi az?
- Nos senorita, ön bizony állapotos.
- Tessék? – esett le az állam a megdöbbenéstől, és önkéntelenül is a mellettem álló Higuaínra néztem, aki megszorította a kezemet.
- Igen, ön terhes, méghozzá három hete. – bólintott az orvos.
Egy pillanat alatt óriási zavar támadt a fejemben. Gyereket várok Migueltől, akivel csak néhány hónapig voltam együtt, és akit most hagytam el. Ennél bonyolultabb már nem is lehetne a helyzet. Néhány percig meg sem tudtam szólalni, a doki pedig türelmesen nézett rám, miközben Higuaín még mindig a kezemet fogta.
Nagy levegőt vettem, és kihúztam a kezem az övéből, majd miközben igyekeztem visszafojtani a könnyeimet, és megszólalni a torkomban lévő gonbóctól, kinyögtem a kérdést:
- Mennyi időn belül lehet elvégezni az abortuszt?...

Ami igazán számít!

I.

Amikor Spanyolországba jöttem, nem voltak nagy terveim. Az egyetlen dolog, amit igazán akartam, az egy normális állás, és hogy el tudjam tartani magam, és végre a saját lábamra álljak. A gazdasági válság kellős közepén, amikor a dél-európai országok a nagy nemzetközi hitelezők segítségére szorulnak, hogy fenntartsák magukat, mindenki hülyének nézett, hogy miért pont Spanyolországot választom. Azt mondták, elment az eszem, és csöbörből vödörbe fogok esni. Én viszont úgy gondoltam, ha már el kell hagynom a szülőhazámat, mert az nem tudja nekem biztosítani a feltételeket, amik segítségével normálisan élhetek, akkor legalább hadd költözzek egy olyan országba, amiről úgy gondoltam, hogy ott jól fogom érezni magam. Mert az igazság az, hogy Magyarországon már nem is éreztem jól magam. Elhatároztam, hogy nem hallgatok senkire, csak arra a bizonyos hangra a fejemben, ami azt súgta, hogy csomagoljam össze a holmimat, fogjam a kevéske megtakarított pénzemet, és üljek fel az első madridi gépre. Vesztenivalóm igazából nem volt, így bátran vágtam bele a dologba. Ami ezután történt, arra legfeljebb álmaimban gondoltam. Eva vagyok. És ez az én történetem…

Már egy hónapja laktam a spanyol fővárosban, és a károgókra rácáfolva minden egészen jól ment. Mivel volt vendéglátós gyakorlatom, és jól beszélek angolul, na meg persze spanyolul, elég hamar találtam állást egy hotel éttermében, pincérnőként. Egy kis lakást béreltem a külvárosban. Nem a legbiztonságosabb környék volt, de én szerettem. Sokféle ember lakott abban a negyedben. Arab és afrikai bevándorlók, bohém művészek, és még több vendégmunkás, olyanok, mint én. A bérház, ahol a lakásomat béreltem, régi építésű téglaház helyenként málló vakolattal és gyakori áramingadozásokkal. A szomszédjaim egy meleg pár, Juanito és David. Kedves srácok, és segítettek olcsón bútort szerezni, amikor beköltöztem. A házmester, senor Bernardo, aki mindig morgott, ha valaki a bejárati ajtónál hanyagul elmozdította a lábtörlőt, különben rendes ember, és veterán katona. Gyakran sakkozott a barátaival a ház előtt és olyankor nagyon bele tudtak merülni az anekdotázásba. Aki még említésre méltó a ház lakói között, az senorita Dolores, egy hatvanas vénlány, aki szemet vetett senor Bernardora és a szomszédok szerint már tíz éve ostromolta a házi készítésű tortillájával és a minden ízben fellelhető gyümölcsös pitéivel. Senor Bernardo persze igazi ravasz öregember, és élvezte a helyzetet. Na meg ott van még Concepción, azaz Conchita, a harmincas évei közepén járó masszőr hölgy, aki a lakásában fogadta az ügyfeleket, és akiről az egész lakóközösség tudta, hogy nemcsak masszíroz. A sors iróniája, hogy a neve fogantatást jelent. Egyébként rendes nő, és mióta egy házban laktunk, igyekezett kicsit anyáskodni felettem, bár a korkülönbség közöttünk mindössze tíz év lehet. Főleg szerelmi tanácsokat próbált adni nekem, mikor megtudta, hogy egyedül vagyok. Azt mondta, Spanyolországban egy nő egyszerűen nem maradhat egyedül, így én is meg fogom találni a hozzám illő párt. Erre mindig csak helyeslően bólogattam, bár szkeptikus voltam a témát illetően. 
Egy reggel azonban olyasmi történt, ami valóban az ő elméletét bizonyította. Szokás szerint minden reggel hat órakor indultam dolgozni, hogy metróval fél hétre beérjek a Mirrasierra Suites Hotel egyik exkluzív éttermébe, ami hét órakor nyitott. Minden reggel ugyanabban a tőlünk nem messze lévő sarki pékségben vásároltam magamnak reggelit. A forró csokoládé illata azon a kellemes nyár eleji reggelen is betöltötte a pékség közeli levegőt. Még kevés ember volt az utcán, de a közelben útjavítás volt, így a munkások már készítették az eszközeiket az aszfaltozáshoz. Amikor kezemben egy hatalmas sajtos pereccel kifordultam a pékség ajtaján, belebotlottam valakibe, aki épp bemenni készült az ajtón. A perecem zacskóstul kiesett a kezemből, és kis híján a földön landolt, de az illetőnek remek reflexei voltak, így elkapta és felém nyújtotta.
- Senorita, a reggelije. – mondta a férfi, én pedig csak ekkor néztem rá. Velem szemben egy nem túl magas, viszont annál izmosabb, barna hajú férfi állt, kantáros kék nadrágban és fehér pólóban. Rám mosolygott és még mindig a perecemet nyújtotta felém.
- Köszönöm. – válaszoltam, és elvettem a perecet. – És elnézést, hogy Önbe ütköztem.
- Semmi baj, viszont javaslom, álljunk el az ajtóból. – mondta, majd arrébb tessékelt, hogy a többi ember, akiket feltartottunk, be tudjanak lépni a pékségbe. Egymással szemben álltunk, és én kissé zavartan mosolyogtam. Ő viszont magabiztosan állt előttem, és hogy oldja a feszültséget, bemutatkozott.
- Miguel vagyok. – mosolygott.
- Eva. – válaszoltam neki, de aztán észbe kaptam, hogy indulnom kellene. – Nekem most mennem kell, mert elkések. Nagyon örültem, és még egyszer elnézést a kis balesetért.
Azzal sarkon fordultam és ott akartam hagyni, de ő megfogta a karomat.
- Várjon, nincs kedve esetleg találkozni velem? Vagy van barátja?
- Nem, nincs barátom. – válaszoltam kicsit megilletődve.
- Nos, akkor lenne kedve eljönni velem mondjuk vacsorázni?
Egy ideig haboztam, majd azt gondoltam, hogy miért is ne mondhatnék igent.
- Rendben, tulajdonképpen nincs programom estére.
- Remek, akkor mi lenne, ha itt találkoznánk, mondjuk hatkor. Persze ha ez önnek is megfelel. De azért elkérném a telefonszámát, hogy el tudjam érni.
Beírta a számomat a mobiljába, majd amikor ismételten el akartam köszönni, mondván, hogy most már tényleg el fogok késni a munkából közelebb lépett, és egy puszit nyomott az arcomra.
- Akkor este találkozunk. – mondta, majd bement a pékség ajtaján. Igazából, amikor elindultam a metróhoz, akkor tudatosult bennem, hogy mi is történt. Belebotlottam valakibe, aki kapásból vacsorázni hívott, én pedig isten tudja miért, igent mondtam. Lehet, hogy Conchitának igaza van, és Spanyolországban egy nő sem maradhat egyedül?

Munka után hazasiettem és magamat is meglepve izgatottan készültem az estére. A megbeszélt időpontban Miguel ott várt rám a pékség előtt egy szál rózsával a kezében. A vacsorát egy tapasbárban költöttük el. Miguel nagyon érdeklődő volt, és mindent tudni akart rólam.
- Szóval magyar vagy? És tetszik Spanyolország?
- Igen. Az egyik kedvenc országom. Ezért jöttem ide. – válaszoltam. – És te madridi vagy?
- Igen. Itt születtem és itt is nőttem fel.
- Értem. Akkor gondolom neked fontos, hogy melyik madridi focicsapatnak szurkolsz. – mosolyogtam.
- Igen, és bizony Atleti szurkoló vagyok. – válaszolta.
- Hát az baj, mert az én szívem a királyi gárdáé. – nevettem, mire ő sértődést színlelve kihúzta magát. 
- Akkor mi ősellenségek vagyunk. – válaszolta, majd ő is nevetni kezdett. 
- És mivel foglalkozol. Úgy értem, mit dolgozol? – kérdeztem két falat között.
- Egyszerű munkás vagyok. Most pont ott a pékségnél javítjuk az utat. És te?
- Én pincérnő vagyok a Mirrasierra Suites Hotelben.
- Azt tudod, hogy ott szállnak meg a kedvenc csapatod tagjai a hazai meccsek előtt?
- Igen, de mivel még nem kezdődött el az idény, így nem volt szerencsém találkozni velük. De majd ősszel! – vontam fel-le a szemöldökömet.
Az este kellemesen telt, továbbra is faggattuk egymást. Elmesélte, hogy sok alkalmi kapcsolata volt már, de ezekre ráunt, és most már valami komolyabbat szeretne.
- De remélem, emiatt nem futsz el előlem Eva. Nem akarlak megijeszteni. – tette hozzá.
- Nem, nem ijesztesz meg. – válaszoltam, majd néhány pillanat hallgatás következett, amit ő kihasznált, közelebb hajolt hozzám az asztal felett, és megcsókolt. Először viszonoztam a közeledést, aztán viszont zavarba jöttem, ő pedig ezt észrevette és abbahagyta.
- Nem akartalak letámadni. – mondta.
- Nem, semmi gond. Csak azt hiszem, most már ideje indulni. Holnap korán kell kelnem és…
- Igen, persze, akkor menjünk. Hazakísérlek. – bólintott, majd a számlát kérte a pincértől.

Megálltunk egymással szemben a bérház kapuja előtt. Miguel újra közeledni próbált és átkarolta a derekamat.
- Nagyon jól éreztem magam. Megismételhetnénk valamikor, ha neked is van kedved hozzá. – mondta.
- Rendben, én benne vagyok. Mikor?
- Mondjuk holnap.
- Már holnap? – néztem rá mosolyogva.
- Hát persze. Nem akarom vesztegetni az időt. Megint találkozni akarok veled.
- Jó, rendben. - válaszoltam tétován.
- Remek, akkor holnap este hétkor eljövök érted, és elviszlek egy meglepetés helyre.
- Milyen meglepetés? – kérdeztem kíváncsian.
- Hát, ha elmondanám, már nem lenne az. És ne is kérdezd még egyszer, mert makacs vagyok és nem árulom el.
- Na jó, akkor nem próbálkozom.
- Szóval akkor holnap este.
- Holnap este. – bólintottam, mire ő újra megcsókolt. Amikor szétváltunk, és elköszöntem tőle, éppen kilépett a házból Conchita, és csodálkozó tekintettel mérte végig Miguelt, amit nem tudtam mire vélni.
- Hola Eva. Most jössz haza? Érdeklődött kedvesen. 
- Hola, Conchita. Igen, és te?
- Éppen csak elszaladok valami vacsoráért. 
- Értem. – bólintottam, majd még egyszer elköszöntem Migueltől, és a masszőr nőnek is odaszóltam. – Buenas noches Conchita, holnap látjuk egymást.
- Buenas noches, aranyom. – válaszolta, majd én beléptem a kapun, és kettesben hagytam őket az utcán…