I.

Megszólalt a telefon és ez visszarántott a valóságba. Gondolataimból arra eszméltem, hogy a kanapén ülök. Ránéztem az órára. Már este 10 volt.
- Tessék. - válaszoltam a hívásra kissé idegesen.
- Igor azt üzeni, 11-re legyél a megbeszélt helyen.- szólt bele oroszul egy jól ismert és kifejezetten utálatos hang.
- Da! Ott leszek Kolsky. - mondtam, és letettem a készüléket. Nem akartam felállni arról a kanapéról. De muszáj volt. Ezt ma még meg kell tennem. Végigcsinálom. Odasétáltam a lakosztály ablakához és kinéztem rajta. Már sötétedett. Egyre inkább az éjszaka fényei világították meg a Montmartre-ot. Párizs. A szerelmesek városa. Na persze. Rám is vár ma egy randevú.
Bementem a fürdőszobába, hogy felfrissítsem magam. Egy kevés hideg vízzel megmostam az arcomat, majd megszárítottam egy kis törülközővel. Belenéztem a tükörbe. Sötétbarna, vállig érő haj, hideg kék szem, magabiztos tekintet. Hány férfit vert már át ez az arc!Hány férfitól köszönt már el sajnálkozva különböző hazugságokkal, hogy aztán az éj leple alatt visszatérjen és... Hogy tudnék ennek véget vetni? Talán majd most. Most sikerülnie kell. Eltűnök a szemük elől. Viola Majtényi meghal és megszületik Nóra Kovács. Ez a név jellegtelen. Tökéletes álca. Holnap eltűnök! Csak érjük meg a holnapot. Kisétáltam az előszobába, felvettem a bőrdzsekim, és kézbe vettem a táskám és a bukósisakom. Egy pillanatra még az egész alakos tükörre tévedt a tekintetem. Fekete farmer, fekete garbó, fekete edzőcipő és fekete bőrkabát. Hiszen a fekete mindent elfed. Beleolvadsz az éjszakába. Kétségtelenül az én színem. Ma még dolgom van. Holnap láthatatlanná válhatok. De ezt ma még végigcsinálom.

A recepción gyorsan kijelentkeztem a hotelből.
- Au revoir Mademoiselle Schultz!
- Au revoir Pierre!
Mademoiselle Schultz...Hiszen nincs is német akcentusom...Ezek a recepciósok!
A Harley-m a parkolóban várt. Az egyetlen igazi barát. Felbőgettem a motort és indultam. Reméltem, hogy ez az utolsó munka. Út közben eszembe jutott, mi minden más lehetett volna belőlem. Remek családi háttér, mérnöki diploma, majd 1 év művészettörténeti képzés Bécsben. Talán már az megpecsételte a sorsom, hogy két ennyire különböző dolog érdekelt. Mindenesetre rájöttem, hogyan lehet egyeztetni őket. Sajnos. Na meg a sznob szüleim. Eleinte csak őket akartam idegesíteni. Először csak elcsavartam egy srác fejét, aztán észrevétlenül elloptam a tárcáját. Majd jöttek az órák, ékszerek. Anyámék mindenről tudtak, de nem tettek semmit, hiszen az rossz fényt vetett volna a családra. Jó móka volt. De aztán jött Igor. Az orosz, akivel nem kellett volna kikezdeni, aztán besurranni a házába azért a szoborért, de én botor módon megtettem. Ő viszont nem hívta a rendőröket. Több és nagyobb lehetőséget látott az úgynevezett "tehetségemben" és persze, ha nem dolgozom neki, akkor megöl. Túl fiatal voltam, hogy ellenkezzek, így viszont már 3 éve állok az "alkalmazásában". Fasza egy munkáltató, mondhatom. De ennek holnap vége...
Bekanyarodtam a sötét kis utcába. Kolsky meg a ragyás képű Jaroslav már ott vártak.
- Bagira! 11 óra lesz 3 perc múlva. Ez aztán a pontosság! - üdvözölt Jaro.
- Százszor mondtam már, hogy ne hívj így. Ezen a néven köröznek a zsaruk. Hangosbemondóba még nem kiabáltad bele véletlenül? Idióta. - válaszoltam cinikus mosollyal.
- Azért nem vagy semmi. Egy ilyen milliomos könyvmolynak, mint ez a szöszmöszmackós LeFair, mivel tudtad elcsavarni a fejét, hogy dalolt a Renoirról? - kérdezte.
- Miért édes, át akarod venni a helyem? Amúgy beleszerettünk egymás intelligenciájába. Nyugi, veled kapcsolatban ez nem fog megtörténni Mr. IQminusz. Inkább arról pofázz, hol van a biztonsági főkapcsoló.
- Úgy látom, a kiscicának rossz kedve van. A kapcsoló a hátsó bejáratnál egy kis szekrényben van. Mi itt várunk.
- Még szerencse, mert olyan nehéz elválni tőletek.

A villa az utca végén volt. A házat úgy 3 méter magas kőkerítés vette körbe. Az emberek túl sokat várnak egy kőkerítéstől...Elővettem a táskámból a nyílpuskámat és egy kerítésen belül álló fára céloztam vele. Telitalálat. Így már könnyedén másztam fel a falon. Tudtam, hogy nincs kutya. Szegény srác allergiás az állatszőrre. A biztonsági rendszer primitív volt, ahogy azt már korábban megfigyeltem, mikor meghívott. Olyan naív ez a Lucas LeFair. Nyissz a zöld drótnak, a rendszer lenullázva. A hallon át besurrantam a nappaliba. A Renoir a kandalló felett díszelgett. Rég volt már ilyen könnyű dolgom, de hát ez nem a Tate Gallery és nem is a Guggenheim. Kicseréltem a festményt a másolatra és már kifelé tartottam a hallon át, amikor zajt hallottam. A konyhából jött. Elbújtam az egyik díszes oszlop mögé. Láttam, ahogy Lucas szobapapucsban, kockás köntösben, egy pohár tejjel a kezében csoszog vissza az emeletre. Önkéntelenül elmosolyodtam. Sajnos Őt is itt kell hagynom...

5 perc múlva már újra Kolsky-ékkal voltam.
- Itt a szajré, kérem a pénzt. - sürgettem Jarot.
- Da, da! Adom már. Csak nem randid van?- kezdett artikulátlan röhögésbe a nagy darab, de annál butább Kolsky-val együtt.
- De, vár rám Antonio Banderas, úgyhogy nem pazarlom az időmet Stan és Pan-ra.
- Itt van, tessék. Mind a 250 rugó.
- Spasibo - számoltam meg sietve a pénzt. - Na szevasztok.
Felültem a mocira és elhajtottam, otthagyva egymásnak a két barmot. Út közben a nyílpuska és a fogó még elvált tőlem a Saint Martin csatornánál. Egy fél óra múlva már a Charles De Gaulle repülőtéren voltam. Épp becsekkolni készültem, amikor megszólalt a telefon. Tudtam ki az.
- Da?
- Szépségem, itt Igor. - ettől a hangtól mindig kirázott a hideg.
- A szajré a fiúknál van. - mondtam.
- Ok, tudtam, hogy jó kislány vagy. És most? - kérdezte nyugodt hangon.
- Megígérted, hogy felszívódhatok egy időre.
- Igazad van, és az ígéret szép szó! Akkor majd keresnek az embereim.
- Rendben! - ezzel bontottam a vonalat, majd körülnéztem, és megláttam egy barna hajú nőt fekete farmerban és bőrkabátban, amint a csomagfelvételnél állt sorba.
- Elnézést. - mondtam neki mosolyogva, amikor nekiütköztem. - Nagy itt a tömeg!
- Semmi gond! - mosolygott vissza.
Ezek után sorba álltam a 23-as kapunál.
- Minden rendben. Jó utat, Miss Graham!
- Merci!- válaszoltam.

Aznap éjjel egy GPS-el ellátott mobiltelefon megkezdte hosszú repülőútját Rio de Janeiro felé...
Egy magányos, kék szemű fiatal nő pedig elfoglalta helyét a Madridba tartó járat turista osztályán, és talán, sok év óta először némi őszinte fény költözött abba a kék szempárba...


(Zene: Placebo-Running Up That Hill)