VI.

Aznap este fáradtan értem haza. Összedobtam egy paradicsomos spagettit, amikor kész lett, egy adagot átvittem az egyik szomszéd néninek, aki már 75 éves, és a családja messze lakik és csak ritkán látogatják meg. Amikor ideköltöztem, őt ismertem meg először, nagyon kedves volt velem, én pedig sajnáltam, hogy egyedül lakik, így alkalmanként vittem neki vacsorát, és beszélgettem vele egy órácskát. A néni most is örömmel fogadott.
Miután elköszöntem tőle, visszamentem a lakásomba és én is leültem enni. Vacsora után pedig letusoltam és rögtön lefeküdtem aludni. Álom azonban nem jött a szememre. csak bámultam a plafont, mint már annyiszor, amikor valami nyomasztott éjjelente. De ez most másfajta érzés volt, mint eddig. Nem kétségbeesettség, nem önutálat, nem bűntudat. Inkább valami ambivalens érzés. Egyfolytában azok a hatalmas barna szemek jártak az eszemben. Nem tudtam kitörölni az arcát a fejemből. Az agyam azt mondta, hogy nem szabad belebonyolódnom az ügybe, hiszen ő egy híresség, én pedig tulajdonképpen menekülök és nem akarom, hogy megtaláljanak. A szívem viszont mást súgott. Azt, hogy nem szabad félnem ettől, mert valami nagy pálfordulás fog bekövetkezni, ha hagyom magam sodorni az árral. Közben a résnyire nyitott ablakon át kicsit hűvös, de kellemes szellő suhant be a szobámba. Éreztem, hogy hamarosan valami meg fog változni. Először azt gondoltam, hogy valószínűleg én tulajdonítok túl nagy jelentőséget annak a pillantásnak és apró mozdulatnak. De aztán egyre inkább felerősödött bennem az érzés, hogy valami történni fog. Elhatároztam, hogy türelmes leszek, és majd kiderül, mit hoz a sors.

Hétfőn reggel valami furcsa izgalommal és gombóccal a torkomban értem be az edzőközpontba, bár nem tudtam, hogy miért érzek így. Olyan volt, mint mikor az ember először megy iskolába.
Az első csapat aznap korán kezdte az edzést. Szombaton nyertek hazai pályán a bajnokságban, és szerdán egy újabb meccs várt rájuk a Bernabéuban, ezúttal a BL-ben. Amikor megérkeztem, szinte az egész keret a folyosón állt, aztán szépen lassan beszivárogtak az öltözőbe. Próbáltam észrevétlenül elsuhanni mellettük. hogy ne zavarjam őket, és így jussak el az irodánkig, felvenni az aznapi munkát. Ahogy araszoltam előre, éppen csak egy pillanatra ránéztem az egyik virágládára, ami egy polcon volt, a polc pedig magasan a falra volt rögzítve. Valahogy olyan furcsán állt az a polc...Hirtelen odaugrottam és elrántottam az alatta álló embert, a polc - a virágládával együtt - pedig hatalmas csattanással ért földet. Ránéztem az emberre, akit félrerántottam. A falnak támaszkodott és a két karomba kapaszkodott. Elég rémült volt a tekintete.
- Jól van, senor Higuaín? - kérdeztem tőle a lehető legnyugodtabb hangon.
- Igen, azt hiszem. Köszönöm. Az az izé majdnem a fejemre esett. - mutatott a törött ládára.
Ekkorra már Pablo is odaért, aki a hangzavarra rohant ki az irodájából. Lenézett a földre, aztán mérgelődni kezdett.
- Éppen ma akartam kicserélni ezt a hülye polcot, mert már nem bírta el a virágot. Amúgy sem értem, minek a falra virág egy ilyen forgalmas folyosón. Az összeset kidobatom a francba! Nem sérült meg senki?Senor Higuaín?
- Minden rendben Pablo, senki sem sérült meg. Én is jól vagyok. Nyugodjon meg.
- A virágok tényleg nem veszélytelenek a falon, de szerencsére senkinek nem lett baja. - szólt közbe Casillas.
- Istenem, ha emiatt elbocsájtanak... - Pablo egy pillanatra kétségbeesett.
- Ettől ne féljen Pablo. Végül is nem lett semmi baj. Csak gondoskodjon róla, hogy a virágok inkább az ablakba kerüljenek. Miattam senkit sem fognak kirúgni az állásából. Aztán meg itt volt a megmentőm. - nézett rám Higuaín, most már mosolyogva, és még mindig a karomat fogta.
- Csak jókor voltam jó helyen. - válaszoltam, és finoman eltoltam magamtól. - senor Pablo! Szólok a takarítóknak és azonnal elkezdem leszerelni a polcokat. Elnézést. - Biccentettem az argentin 9-esnek, majd elsiettem.
- Köszönöm Nóra. - szólt utánam az öreg, én pedig visszafordulva még láttam, ahogy Higuaín befordul az öltözőbe.

Dél körül végeztem az utolsó polccal, mert a csavarok által hagyott lyukakat is be kellett glettelni. Éppen készültem visszavinni a raktárba az eszközöket, amikor éreztem, hogy valaki megállt mögöttem. Riadtan fordultam hátra, mert már a legrosszabbra gondoltam, de ekkor egy Real címeres pólóval találtam szembe magam. Felnéztem a tulajdonos arcára, és megnyugodtam.
- Senor Higuaín! Segíthetek valamiben?
- Csak meg akartam köszönni, hogy reggel jókor volt jó helyen. - válaszolt mosolyogva, majd megnyalta a szája szélét.
- Nincs mit megköszönnie uram - próbáltam kedves arcot vágni, de módfelett zavarban voltam.
- Én még a nevét sem tudom.
- A nevem? - istenem, most be kéne neki mutatkoznom, de valahogy nem csúszik ki a számon a hazugság. Ő közben kérdőn nézett rám. - A nevem? A nevem Nóra. Nóra Kovács. - valahogy csak kinyögtem.
- Tehát Nóra. Én Gonzalo vagyok, és először is szeretném, ha elhagynánk a magázást. Rendben?
- Jól van. Persze. Tegeződjünk. - bólogattam.
Remek. Szóval Nóra. Köszönetképpen, hogy nem hagytad, hogy betörjön a fejem, szeretnélek meghívni ebédelni. Tudok egy jó helyet a belvárosban. Lenne kedved hozzá?
- A belvárosban? - magamban végigpörgettem, miért is lehetetlen ez. Hiszen ő híres, lefotózza egy paparazzi, én is a képen leszek, Igor kezébe kerül az újság és nekem annyi. Hiszen már nyilván rájöttek, hogy nem a rioi tengerparton süttetem magam, és most keresnek. De nem bírok nemet mondani neki. Valamit ki kell találnom. - A belvárosban? Nem elég az ebédidőm, hogy kimenjek. De mit szólnál hozzá, ha én hívnálak meg téged a személyzeti kantinba? - szegeztem neki a kérdést. Ő meglepett arcot vágott, aztán rábólintott a dologra.
- Rendben, elfogadom. - ellenállhatatlanul mosolygott.
- Akkor beviszem a cuccokat a raktárba, és máris jövök.
- Itt várlak.
Megérkeztem a raktárhoz, gyorsan bepakoltam a szerszámokat, aztán beszóltam a főnöknek, hogy kész vagyok a polcokkal és kiveszem az ebédszünetem. Visszatértem és Higuaín valóban ott állt.
- Mehetünk? - kérdezte.
- Persze.
Elindultunk az alagsorban lévő kantin felé.
- Még sosem ebédeltem a kantinban- jegyezte meg útközben.
- Azt gondoltam. Nos, Michelin-csillagot még nem kapott, de én Lucía főztjére simán odaítélném. Azt hiszem igazi meglepetés leszel a takarító néniknek. - mondtam neki mosolyogva.
Beléptünk az étkezőbe, erre mindenki ránk nézett és elég meglepett arcot vágott. Beálltunk a sorba, és ezen még inkább meglepődtek, de senki sem akarta, vagy nem merte Higuaínt megzavarni. Miközben kikértük az ételt, Lucía, a mindig vidám konyhás néni elégedetten mosolygott rám, majd megszólította az argentint.
- Hogyhogy itt, senor?
- Kaptam egy kedves meghívást a megmentőmtől.
- Ó igen. A reggeli incidens. Szegény Pablo nagyon megijedt, pedig nem az ő hibája volt. De a mi Nóránk vagány kislány. Aki fekete Harley-val jár...Ajajaj - intett Lucía a kezével.
- Fekete Harley-val? Ez egyre érdekesebb. - már megint az a szép mosoly.
- Jó étvágyat az ebédhez. - mondta Lucía.
- Köszönjük. - válaszoltuk egyszerre.
Leültünk egy asztalhoz, és ekkor már senki sem foglalkozott azzal, hogy Higuaín ott van.
- Szóval Nóra Kovács. Ez nem spanyol név...Honnan jöttél? - kérdezte.
- Magyar vagyok.
- Ó, mint Puskás!
- Igen, mint Puskás... - Madridban mindenki ezt a nevet említette először, mikor meghallotta, hogy honnan származom.
- De még nem rég dolgozol itt, ugye?
- Holnap lesz egy hete.
- Értem. Érdekelne, hogy jött ez a karbantartói dolog!
- Semmi különös, csak meg tudok bütykölni ezt-azt...
- Lányoknál nem olyan gyakori. És egyébként tetszik Madrid? - kérdezte két falat sült csirke között.
- Igen. Madrid nagyon szép, és kellően nyugodt város számomra.
- Nyugodt? Milyen érdekes, hogy ezt emeled ki... - aranyos volt, ahogy teli szájjal beszélt.
- Az az igazság, hogy eddig sokat utazgattam, most viszont már szeretnék megragadni egy helyen.
- Értem. Mivel foglalkoztál eddig? - folytatta a faggatózást, és közben magamban nevettem rajta, hogy mennyit bír beszélni.
- Ezzel-azzal. Életművész vagyok. - válaszoltam nevetve és közben ránéztem az órámra. Már csak öt perc volt hátra az ebédidőmből. - Nekem lassan vissza kell mennem.
- Értem. Akkor köszönöm az ebédet. Valamikor viszonozhatnám, amikor több időd van. Mit szólsz hozzá?
Istenem, most mit mondjak neki...Teljesen pánikba estem, aztán eszembe jutott valami.
- Tudod mit? Ma este játszanak egy filmet a moziban, amire kíváncsi vagyok.
- A mozi remek ötlet. Mikor adják?
- Este kilenctől. Az nem túl késő neked?
- Nem. Az még belefér. Akkor mondjuk negyed kilencre érted megyek. Megfelel?
- Rendben! - felírtam a címemet egy kis papírra, amit a zsebemben találtam és átnyújtottam neki. - Most már tényleg sietnem kell.
- Persze, menj csak.- odahajolt és adott egy puszit a jobb arcomra. Kicsit meglepődtem, de aztán eszembe jutott, hogy egy argentin áll velem szemben. - További jó munkát Nóra.
- Neked meg szép napot. - intettem neki és megfordultam. Nem mertem visszanézni, de éreztem a tekintetét a hátamon. Még sosem történt velem ilyen. Nem bírtam Neki ellenállni, ugyanakkor fogalmam sem volt, mi fog kisülni ebből.