XVII.

Reggel gyorsan összekaptuk magunkat és indultunk is. Higuaínt is be kellett vinnem a klubba az ott maradt kocsija miatt.
- Akkor most vasárnapig nem is leszünk kettesben? - karoltam át a nyakát a parkolóban, amikor már az autója mellett álltunk. A derekamra csúsztatta a kezét és tudtam, hogy nehezen fog eltelni ez a pár nap.
- Hétfőig. Akkor viszont lesz egy szabadnapom és csak veled fogok törődni.
- Na jó. Addig kibírom valahogy. Legfeljebb rácsörgök Miguelre, hogy fessen rólad is egy képet. - kacsintottam rá, erre megint elvörösödött.
- Miguelre? A művész srácra, aki nem kérdezősködik? Csak fest, mi? Hát rólam nem kell képet festeni! Hogy aztán felmenj a lakására a kész "műalkotásért" és...és... - pufogott, belőlem pedig kitört a nevetés.
- Higuaín, olyan vicces vagy ilyenkor! De ha ez megnyugtat, nekem nem tetszik Miguel. Túl vékony. Én az ilyen izmos magas argentinokat szeretem, mint te. - simogatni kezdtem a mellkasát, ő pedig szorosan magához húzott és megcsókolt.
- Akkor jó. Remélem, ez így is marad. Jut eszembe, festmények! Tudod, mondtam már, hogy anyám is fest. Meg, hogy szokott lenni kiállítása is.
- Igen. - bólogattam.
- Na, vasárnaphoz egy hétre, május kilencedikén is lesz egy ilyen kiállítása, és szeretném, ha eljönnél. Ő is szeretne megismerni téged. Az öcsém is ott lesz a barátnőjével.
- Tényleg? Anyukád szeretne találkozni velem?
- Persze. Már meséltem neki rólad, és kíváncsi rád. Meg az öcsém is. Eljössz?
- Szívesen mennék, de ott nem szoktak lenni valami újságtól?
- Majd kicselezzük őket!
- Ok, akkor elmegyek. Én is kíváncsi vagyok a családodra.
- Vale! Akkor a részleteket még megbeszéljük addig.
- Jól van, de most már mennem kell, mert elkések és Pablo kinyír, mielőtt összebarátkozhatnék anyukáddal. - adtam egy puszit az arcára és sarkon fordultam, ő pedig már nyitotta a kocsiajtót, de úgy éreztem, hogy muszáj visszafordulnom. Megfogtam a csuklóját és összepusziltam az arcát, az orrát, a homlokát.
- Utállak, te lökött! - mondtam neki, ő pedig nevetett, mikor otthagytam.

Hétfőig már csak tíz percekre találkoztunk, és én egy szót sem szóltam neki arról, hogy minden éjjel visszatért az a rémálom a pókkal. Engem viszont egyre inkább nyugtalanított a dolog. Éreztem, hogy valami van a levegőben. Minden nappal egyre feszültebb lettem, de igyekeztem ezt palástolni előtte. Granero előtt viszont nem tudtam leplezni. Egy kisebb húzódása volt, így az edzőteremben erősített, külön a csapattól. Amikor pénteken bementem oda, hogy meghúzzak néhány csavart az egyik fekve nyomó padon, megszólított.
- Nóra, van néhány perced?
- Persze, mondjad nyugodtan. - fordultam felé.
- Látom, hogy valami nagyon nyomaszt mostanában. Tudok segíteni valamit?
- Ahhh, nem! Semmi gond csak egy hülye rémálom egy pókkal.
- Értem. - válaszolta, de aztán toporgott előttem, mintha valamit még kérdezni akarna.
- Mondjad Esteban.
- Ok, tudom, hogy Higuaínnak nem beszélsz, de én nem bírom tovább. Mi a neved?
- A nevem...Nem tudom miről beszélsz. A nevem Nóra. - mondtam zavartan, de nem néztem rá.
- Na jó, akkor most nézz a szemembe és úgy válaszolj. Mi a neved? - kérdezte határozottan, én pedig a szemébe néztem és képtelen voltam tovább hazudni a jóbarátomnak. Még sosem fogott el ilyen érzés. Úgy éreztem, muszáj mindent kipakolnom. Ő várakozón nézett rám. - Hogy hívnak valójában?
- Esteban, ne csináld ezt velem, por favor!
- Figyelj.Olyan hálás vagyok neked, amit nem lehet szavakba önteni. Tudom, hogy rendes ember vagy. Tudom, hogy szereted Gonzalot. Tudom, hogy nem szórakozásból titkolózol. Ha úgy akarod megígérem, hogy ami itt most elhangzik, az nem jut Higuaín fülébe, csak amikor te akarod. De tudnom kell az igazat. És ha bajban vagy, segíteni akarok. Mert kedvellek. Mert jó barát vagy.
- Ó, Esteban! Az én bajomon te nem tudsz segíteni. Ezt csak én tudom megoldani, de valószínűleg nem úszom meg élve. - mondtam neki mosolyogva.
- Hallani akarom, aztán majd meglátjuk. - Leültünk a fekve nyomó padra és belőlem dőlt a szó.
- A valódi nevem Viola Majtényi. Azt tudod, hogy magyar vagyok, ebben nem hazudtam. A családom nagyon gazdag, ezt is tudod, mert már meséltem róla, ahogy arról is, hogy nem foglalkoztak velem igazán. Ez is közre játszott abban, hogy félresiklott az életem... - elmondtam neki mindent. A kezdeteket, aztán Igort, a lopásokat, mindent. Mindent kitálaltam, ő pedig figyelmesen hallgatott, először megdöbbent, de aztán fokozatosan változott az arckifejezése és a végén már megértőnek is tűnt.
- Ok. Most gondolom az első utad a rendőrségre vezet. - mondtam neki, amikor befejeztem a mesélést. Ő nagyot sóhajtott és néhány másodperc múlva megszólalt.
- Nem. Nem megyek a rendőrségre. Amit, mondtam, megmondtam. Ha rajtam múlik, ez a dolog nem lepleződik le sem a klub, sem Higuaín előtt. De, azt ugye tudod, hogy sokáig nem bujkálhatsz? Eddig is nagy mázlid volt. Az orosz maffia, dios mio! Mi lesz, ha megtalálnak?
- Én már tudom, hogy mit csinálok, ha megtalálnak.
- És mi lesz, ha Pipitát is belekeverik?
- Azt nem hagyom! - pattantam fel dühösen. - Érted? Nem hagyom! Ha Igor bántani meri Gonzalot, én megölöm! Kinyírom érted?
- Rendben, nyugodj meg. Egyenlőre még téged sem találtak meg, mert gondolom akkor már jelentkeztek volna. - mondta Granero, miközben ő is felállt. - De jól gondold meg, mit csinálsz.
- Nekem nem kell mondanod. Eleget néztem már a hátam mögé. De... - eléggé zavarban voltam attól, ahogy reagált az egészre. - De köszönöm, hogy nem jelentesz fel. Köszönöm, hogy a barátom vagy.
- Jaj, te lány! - lépett közelebb a spanyol és átölelt. - Mibe keveredtél Nóra! Vagyis, tulajdonképpen hogy szólítsalak ezután?
- Maradjunk a Nóránál, ok? Bár azok után, hogy nem juttatsz dutyiba, úgy hívsz, ahogy akarsz!
- Rendben. - mosolygott.
- Most már mennem kell, mert Pablo dührohamot kap, hogy hol vagyok. Még egyszer köszönöm! - megöleltem, majd az ajtó felé indultam.
- Nóra! - szólt utánam a spanyol. - Nem lesz semmi baj. Higuaín szeret téged. - bólintottam neki és kisiettem az ajtón. Mióta itt vagyok féltem attól, hogy mi lesz, ha valaki megtudja a titkomat, de most, hogy megtörtént kicsit megkönnyebbültem. Nagyon kedveltem Granerot, fokozatosan egyre jobban bíztam benne és tudtam, hogy senkinek nem fog szólni a dologról. És jó volt, hogy végre volt valaki, aki előtt nem kellett titkolóznom. Valaki, aki a barátom maradt annak ellenére, aki vagyok. Nagyon reméltem, hogy ez a szerelemben is így lesz. Hogy Gonzalo akkor is szeretni fog, ha megtudja az igazságot...

- Megvan már a lány? - kérdezte Igor és dühösen mászkált fel-alá a nappalijában és legszívesebben a földhöz vágta volna a telefont.
- Nem főnök, még nincs. De, de mindent megteszünk, hogy megtaláljuk. Az összes informátor riasztva lett. Mindenki azt a kis kurvát keresi. - válaszolt Jaroslav, miközben nagyokat nyelt és a nyakkendőjét próbálta meglazítani, hogy levegőt kapjon.
- Hogy nevezted, te kis patkány?
- Bocsánat főnök, nyelvbotlás volt. Szóval mindenki Bagirát keresi.
- Még egy ilyen és kivágom a nyelvedet. Inkább szedjétek össze magatokat. Megrendelésünk van. Egyébként is, hogyan tűnhetett így el? Másfél hónapja nem találjátok. Lehet, hogy új embereket kéne alkalmaznom. A selejtet pedig kiszórni, mert képtelenek vagytok végrehajtani egy ilyen egyszerű feladatot. - kiabált Igor és közben vadul gesztikulált, de aztán leült a foteljába és vett egy nagy levegőt. - Nagyon jószívű leszek. 1 hetet kaptok Jaroszlav. Ha nem kerítitek elő a lányt, betonba öntöm a lábadat és a Volgába dobatlak. Megértetted?
- Da, főnök. 1 héten belül szállítom Bagirát. - válaszolt Jaro, aztán hallotta, ahogy megszakad a vonal.
Igor hátradőlt a fotelben és rágyújtott egy kubai szivarra.
- Előlem nem tűnhetsz el. Elég volt a játszadozásból. Ideje, hogy félbeszakítsam a nyaralásodat, drágám.