XX.

Vasárnap reggel eluralkodott rajtam az izgalom és a félelem, hogy vajon mit fog szólni hozzám Higuaín anyukája. Szombaton egész nap az üzleteket jártam, hogy valami normális ruhát és cipőt találjak a megnyitóra. Végül egy fekete térdig érő szoknyára és egy fehér, garbónyakú, rövid ujjú felsőre esett a választásom, mert visszafogottan akartam kinézni. Magassarkú cipőt is húztam, amiben egy kicsit gyakorolnom kellett, mert száz éve nem volt ilyen a lábamon. Már 1 órakor készen voltam és csak fel-alá járkáltam a lakásban az idegességtől. Mit fog szólni hozzám az anyukája? Lehet, hogy nem tetszem majd neki. Biztos kiszúrja majd, hogy valami nem stimmel velem. Lehet, hogy mégsem ezt a ruhát kellett volna felvenni? Talán inkább hosszúnadrágot és valami blúzt... Figyelnem kell az arcát, amikor végigmér! És a riporterek? Remélem nem lesz sok! Biztos csak ilyen művészeti magazinoktól lesznek. Majd elbújok, hogy véletlenül se fotózzanak le. Biztos, hogy jó kontyba tűzve a hajam? Úgy nézek ki, mint valami tanár néni. És ha kiengedem? Nem, az tanár néni, aki szexelni akar. Inkább maradjon a konty. Igen, az elég visszafogott. Istenem segíts! Ez nehezebb, mit betörni valahova. Ez most már kétségtelen, inkább kirámolom a Szépművészeti Múzeumot. Jaj, mikor jön már ez a lökött argentin?
Ebben a pillanatban csengettek. Sietve nyitottam ajtót.
- Hola, mi vida! Tyűha, ez igen! Anyám el lesz ájulva. - lépett be Higuaín, én pedig bezártam az ajtót mögötte.
- Miért? Nem jó így? Öltözzek át? Inkább hosszúnadrág kellett volna, igaz? Tudtam, hogy inkább hosszúnadrág kellett volna.
- Hé, tranquilo, mi vida! Ezzel azt akartam mondani, hogy csinos vagy. Mint egy tanár néni.
- Tanár néni?
- Igen - válaszolta és közben elkezdte simogatni a hátamat - Mint egy tanár néni. Szóval mi lenne, ha most kibontanád a hajadat, kilépnél a cipődből és megbüntetnél, mert nem csináltam matek leckét.
- Jaj, Higuaín, most ne bolondozz már! El se tudod képzelni, mekkora gombóc van a torkomban.
- Jó, akkor csak adj egy csókot, mert már három perc 16 másodperce itt vagyok, de még nem kaptam egyet sem. - mondta és idiótán csücsörített felém. Erre nevetni kezdtem és adtam egy puszit a szájára.
- Nyugodj meg. Anyám imádni fog, mert én is imádlak.
- Remélem, hogy igazad lesz! De most már induljunk, mert nem akarok elkésni.

Mikor megérkeztünk a galériához, furcsa mód egy riportert sem láttam. Erre rá is kérdeztem Gonzalonál.
- Anya akarta így. Csak holnapra hívta őket, mert nyugodtan szeretne foglalkozni az ügyfelekkel, akik esetleg képet vásárolnak tőle.
- Értem. Ennek örülök. - válaszoltam és egy kicsit megkönnyebbültem. Legalább ezzel nem kell szenvednem.
Beléptünk a galériába, ahol Gonza anyukája éppen beszélgetett a tulajdonossal, és az öccse is ott volt a barátnőjével.
- Hola mama! - köszönt Gonzalo az anyukájának, megpuszilta, aztán Lautaroékat is üdvözölte. - Nos mama, ő itt a barátnőm, Nóra Kovács.
Egy elegáns, mosolygós szőke hölgy nyújtotta felém a kezét.
- Nagyon örülök, Nóra. A fiam már sokat mesélt rólad. Nancy vagyok. Nyugodtan szólits így.
- Én is örülök. Remélem, csak jókat hallott rólam.
- Ó, hogyne. A fiam azt mondta isteni pitét sütsz. Elkérném a receptjét
- Ó, persze, szívesen leírom bármikor.
Miután úgy tűnt, sikerült jó benyomást tennem Nancyra, Lautaro bemutatta a barátnőjét, Jennifert, majd lelkendezve mondta, hogy a laptopja nagyon pengén működik.
Aztán elkezdtünk beszélgetni senora Higuaín festményeiről.
- Anya szépen fest, igaz? - kérdezte tőlem Gonza.
- Igen, valóban. Az egyik kedvenc stílusom a szürrealizmus. Nancy, az ön színhasználata leginkább Dalíéra emlékeztet. - válaszoltam, mire Gonzalo elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Értesz a művészettörténethez? - kérdezte az anyukája.
- Egy kicsit. Néhány hónapig éltem Firenzében.
- Mivel foglalkoztál? Ott is karbantartó voltál?
- Nem, én...ööö...takarítottam. Egy képtárban. Ott ragadt rám. - válaszoltam kissé zavartan.
- Értem. Jó, hogy ilyen érdeklődő vagy. Tényleg Dalí az egyik kedvencem. Kiváló spanyol művész. Zseniális. Köszönöm az elismerést. És a te kedvenc képed?
- Nos, talán az olasz hatás miatt Boticelli Vénusz születése című festménye. Kicsit emlékeztet valamiféle hippi plakátra a 70-es évekből.
- Most, hogy mondod, igazad van. Tényleg hasonlít.
- Hölgyeim. Azt kell mondjam, egy kukkot se értek abból, amiről beszélnek. - mondta Gonzalo nevetve.
- Elnézést asszonyom. Egy kedves érdeklődő volna az egyik képére. Csak van egy kis probléma. - érkezett vissza hozzánk a galéria tulajdonosa és egy elegáns japán férfi állt mellette, akiről kiderült, hogy csak az anyanyelvén beszél, a tolmács viszont, akit rendeltek, elakadt út közben, így nem fog ideérni. Amíg a többiek próbálták megoldani a helyzetet, én a kissé zavarban lévő ázsiai férfihoz léptem.
- "Konnichiva" "Murasaki to moushimasu" "Hajimemashite" - hajoltam meg kissé előtte.
- "Konnichiva" "Watashi no namae wa Hirotaro desu" "Hajimemashite" "Nihongo wakarimasu ka hanasemasen?"
- "Hai, wakarimasu" "Anata o tasukeru"
- "Domo arigato"
- "Dou itashimashite" - mondtam és közben látam, hogy mindenki minket kezdett el bámulni. - Majd én fordítok önöknek. - nyugtattam meg Nancyt és a tulajdonost, ami után már gördülékenyen ment az üzlet és sikerült eladni a festményt. Amíg az illetékesk hátramentek az irodába megkötni az adás-vételi szerződést, Lautaro és Jennifer pedig elmentek a kólaautomatához, Gonzaval kettesben maradtunk.
- Nem is mondtad, hogy beszélsz japánul. Meg hogy értesz a festményekhez. - nézett rám az argentin kérdőn.
- Sosem kérdezted. - léptem közelebb és elkezdtem simogatni a mellkasát.
- Ez igaz. Hol tanultál japánul?
- Van egy japán ismerősöm. Gps-eket gyárt a Nissan számára. Közös informatikai érdeklődés.
- Értem. Mindenesetre nagyon cuki vagy amikor kiejted a japán szavakat. - rácsúsztatta a tenyerét a csípőmre. - Mondd csak, hogy van japánul a szeretlek?
- "Daisuki" - válaszoltam.
- Dasuke?
- Nem, "Daisuki"
- "Daisuki"
- Igen, ügyes vagy! - nevettem rá.
- Várom, hogy mivel lepsz még meg. - nevetett ő is, én pedig erre a füléhez hajoltam.
- Tudja senor Higuaín, szívdöglesztően fest ebben a fekete ingben. Legszívesebben itt és most levenném önről. - súgtam neki, de közben egy villanásra lettem figyelmes. - Mi volt ez?
- Joder! Valami paparazzi mégis idetolta a képét. - mondta Higuaín, majd az ablakhoz lépett, de a lesifotós már nem volt ott.
- Akkor most lefényképeztek minket? - kérdeztem kétségbeesve.
- Valószínűleg. De majd kitaláljuk, mi legyen. Legfeljebb kiderül, hogy együtt vagyunk. - válaszolt Higuaín, de rajtam ez a válasz nem segített. Csak imádkozni tudtam valamiféle csodáért.

Másnap reggel az első utam egy újságoshoz vezetett. Vadul kezdtem lapozni a bulvármagazinokat, mígnem az egyik lap harmadik oldalán megláttam a képet és felette a címet.
"Gonzalo Higuaín egy ismeretlen barna lány társaságában az édesanyja kiállításán."
Éreztem, hogy az összes vér az agyamba tódul, remegni kezd a térdem és a szívem majd kiugrik a helyéről. Álltam az újságos előtt, kezemben a fotóval, ami mindennnek véget vet és csak egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, aztán a könnyeim kezdtek el záporozni megállíthatatlanul.

- Főnök, megvan! Madridban van. Azzal a híres argentin focistával szűrte össze a levet. Nem semmi a csaj. - szólt Jaroslav izgatottan a telefonba.
- Mégsem vagy annyira fogyatékos Jaro. Azonnal küldd nekem a repülőjegyet és magadnak meg az idióta Kolskynak is foglalj. Elmegyünk a kiscicáért. Ideje újra munkára fogni. Már holnap indulni akarok. - válaszolt Igor, majd bontotta a vonalat és behívta a kis német szobalányt.
- Helena. Csomagold be a bőröndömet.
- Jawohl, mein Herr. - hajolt meg a lány és kisietett a szobából. Igor hátradőlt a fotelben és összedörzsölte a tenyerét.

- Signor Vieri, signor Vieri! - rontott be Ponti a hadnagy irodájába. Marcello Vieri az asztala mögött ült, és éppen a legutolsó, párizsi rablás helyszínén készült képeket nézte végig, már századszorra.
- Mi van? - nézett fel a fotókról.
- Signor Vieri, mozgás van. Arveszej és a bandája jegyet foglaltak Madridba.
- Arszejev, te ütődött. Ar-sze-jev. Szóval Madridba? Remek. - dörzsölte össze a tenyerét a hadnagy.
- Most mi lesz? - kérdezte Ponti izgatott arccal.
- Hogy mi lesz? Én leszek a macska, és követem az egereket, hogy elvezessenek a sajthoz.
- Tessék?
- Semmi, semmi. Szólj Teresanak, hogy foglaljon nekem jegyet Madridba.
- Ok, főnök. - vakargatta a fejét Ponti.
- Igyekezz már!
- Igen, főnök - hagyta el a kis nyomozó az irodát.
- Most végre elkapom a fickót! 3 év szivatás után!Végre!




(Megjegyzés:
Konnichiva: Jó napot.
Murasaki to moushimasu: Violának hívnak.
Hajimemashite: Örvendek.
Watashi no namae wa Hirotaro desu: Az én nevem Hirotaro.
Nihongo wakarimasu ka hanasemasen?: Ért japánul?
Hai, wakarimasu: Igen, értek.
Anata o tasukeru: Segítek önnek.
Domo arigato: Köszönöm szépen.
Dou itashimashite: Szívesen.)